2008. szeptember 15., hétfő

Egy hóember feljegyzései

Az első hideg nap, mire hazaértünk. Másfél éve nem volt rajtunk ennyi ruha. Furcsa érzés, hogy négy rétegnyit magunkra húztunk, és kétszer olyan vastagok lettünk. Úgy éreztük tőle magunkat reggel, mint egy hóember.

2008. augusztus 25., hétfő

Hazaértünk

Ausztráliából visszamentünk még Szingapúrba három napra. Elsősorban azért, hogy az ott hagyott csomagjainkat összeszedjük, de azért volt időnk bejárni mégegyszer a belső részeket is, kvázi elbúcsúztunk a várostól. Egy jó hotelben laktunk, ahol alaposan kihasználtuk a medencét is, hogy attól az időtől is elbúcsúzzunk, amikor csak egy lifttel kell utazni, ha úszkálni akarunk.

A csomagjainkat rendben begyűjtöttük, és sikerült is hat bőröndbe bepakolni. A feladott csomagjaink 94 kilót nyomtak, és már meg se lepődtünk, hogy a British Airways minden tájékoztatás ellenére megint szó és pluszpénz nélkül bevette őket. Nem értem miért, de nekünk így jó volt.

Az már kevésbé jó volt, ami Heathrow-n történt. El voltunk kényeztetve Ázsiában, ott valahogy a szolgáltató-szemlélet más szinten van. Londonba hajnali ötkor érkeztünk a koszos, bunkerszerű négyes terminálra, onnan 20 perces sorbanállás és másik 20 perces tömött buszozás után átértünk az új, csili-vili ötös terminálra. Ez nagyon szép, van benne nagyon hasznos Gucci, meg Harrods bolt, ellenben arra nem gondoltak, hogy lesznek transzfer utasok, akik több órányi repülés után esetleg felfrissülnének egy kicsit, esetleg megpihennének valahol. Ez csak annak jár, aki első osztályon utazik, ő viszont vagy öt különféle váró közül választhat. Az egyszerű halandók ide még pénzért se juthatnak be, nekik marad a közös váró a kényelmetlen székeivel, a zuhany nélküli mosdóival. Van még egypár nagyon dizájnos kanapé a terminál közepén, ahol heverészni meg táborozni lehet, erre azonban jó sokan várnak. Mi hajnalban még jó pozícióból indultunk, és hat óráig foglalhattuk az egyiket.

Aztán Budapesten megtapasztaltuk milyen az a reptér, ami még Londonnál is rosszabb. Először is Esztert nem akarták beengedni, mert ideiglenes útlevele volt, és fél óráig tartott, míg a határőrök kitalálták, mit kezdjenek vele (sehol máshol nem volt ez probléma, csak Magyarországon). Aztán megvártuk a csomagjainkat és kicipeltük őket, mert a tili-tolik nem bent voltak szépen sorban, hanem kint az utcán összevissza. Hazafelé még megcsodáltuk az általános gyomtengert, Kőbánya-Kispest csodálatos látványát, a koszt, meg a mufurc taxis stílusát. Otthon vagyunk. Elszoktunk tőle.

Most már persze, hogy majdnem két hete itthon vagyunk, már minden sokkal megszokottabb. Otthon is elpakoltuk az összes cuccunkat (nehéz volt), visszazökkentünk a közép-európai időzónába (meglepően könnyen ment), elintéztünk egy csomó elintézendőt (még van). Egy hét múlva elkezdünk dolgozni, végetér az egyéves szabadság.

A blog is végetér itt, közel 100 bejegyzés után. Jó volt írni, remélem, olvasni is.

2008. augusztus 24., vasárnap

Ausztrália

Eléggé le vagyok maradva, Ausztráliából már két hete eljöttünk, és másfél hete itthon is vagyunk. De van jó kifogásom, mert azóta, hogy hazaértünk el vagyunk vágva az internettől, és így nehéz blogozni. Szóval akkor először egy kicsit írok Ausztráliáról, majd lehet, hogy a hazatérésről, aztán lehúzzuk a rolót a blogban.

Ausztrália nagyon jó volt, négy hét alatt nem untuk meg. Igaz, van is mit nézni egy ekkora nagy országban. Sőt, még sok olyan dolog van, amit idő hiányában ki kellett hagynunk. Vissza kell majd menni valamikor. Részletes élménybeszámolót inkább élőben adunk elő, most itt csak a fő benyomásainkat írom le.

Perth-nek és Nyugat-Ausztráliának kicsit vadnyugati hangulata van. A világ végén van, messze mindentől, kemény vidéken. A városok és az emberek stílusa is egyenes, minden túlcicomázástól mentes, de nagyon szimpatikus. Perth különösebben nagy benyomást nem tett ránk (kicsit olyan mint egy észak-angliai iparváros), bár igazából nem a legjobb formájában láttuk. Nyáron van a csúcsponton, amikor a tengerpartja is teljes gőzzel működik. Most azonban nem a tengerhez, hanem a közeli borvidékre mentünk, ahol nagyon jó kóstolótúrán vettünk részt.

Aztán egy röpke háromórás repülőúttal átmentünk a kontinens közepébe, Uluruba (leánykori neve Ayers Rock). Azt hittük egy sivatag közepén van, de egy sivataghoz túl sok növény van arrafelé. Viszont éjszaka egy igazi sivataghoz méltóan nagyon hideg van, akár 0 fok alá is süllyedhet a hőmérséklet. Minden ruhánkat magunkra kellett húznunk, amikor kimentünk csillagokat nézni. Meg reggel is, amikor körbesétáltuk a nagy kavicsot, és a szél majdnem lefújta a fejünket. De azért az időnkénti szétfagyás ellenére nagyon tetszett, mert különleges hangulata van a helynek, és főleg napnyugtában gyönyörűen néz is ki.

Innen Sydneybe mentünk, ahol több mint egy hetet voltunk. A város megérdemelten ilyen népszerű. Gyönyörű helyen van, nagyon jó a hangulata, egy csomó mindent lehet csinálni. Mi főleg sétálgattunk, ettünk-ittunk (sok halat, meg egyszer kengurut is), hajókáztunk az öbölben, fényképezkedtünk, operát néztünk a híres operaházban, kirándultunk a közeli hegyekbe meg borvidékre, stb. Sétálgatni pl. különösen jól lehetett, mert a fél város le volt zárva a forgalom elől. Ugyanis volt ott rajtunk kívül még 200 ezer katolikus zarándok meg egy pápa. Sydney is egy olyan hely, ahol szívesen laknánk, ha úgy adódna.

Ezután már végig Queenslandben voltunk, ami Ausztrália Balatonja. Ide járnak a tengerpartra strandolni, mert ez az állam északon már jócskán belenyúl a trópusokba. Jó idő volt, kivéve amikor fújt a szél, meg éjszaka, mert akkor nagyon hideg volt. A víz se volt túl meleg, szélben kijönni belőle duplán hideg volt, úgyhogy olyan nagyon sok időt nem töltöttünk a vízben.

Cairns-ben kezdtük, ami olyan Queenslandnek, mint Siófok Balatonnak. Itt minden a túrizmus körül forog. És van is mit csinálni, mert lehet kimenni a korallzátonyra búvárkodni, vagy a hegyekbe kirándulni, vagy csak tespedni a tengerparton. Mi búvárkodni mentünk, ami szép volt, de a Vörös-tengert nem veri.

Cairns-ből átvonatoztunk a Whitsunday-szigetekig (a vonatozás színvonaláról külön lehetne írni), ahol vitorlásra szálltunk és három napot hajókáztunk. Nagy élmény volt. A hajó maga is, de a szigetek különösképp. Gyönyörű fehér homokos tengerpart, türkizkék tenger, buja zöld szigetek, bálnák, delfinek, homokzátonyok, korall.

Onnan továbbmentünk a Fraser-szigetre, ami a világ legnagyobb homokszigete (kb. Balaton méretű, és tényleg 99%-ban homok a talaj). A nyugati oldalán egy 100 km hosszú egyenes homokos tengerpart van (fantáziadús módon az a neve, hogy 70-Mile Beach), ez a fő közlekedési útvonal. A sziget belsejében ugyanis homokon elsőre hihetetlen módon patakok, tavak, erdők vannak, és néhány nagyobb foltban sivatagszerű futóhomok is.

Innen már csak egy kicsit kirándulgattunk Dél-Queenslandben. Voltunk egy Noosa nevű kisvárosban, ahol nagyon exkluzív villák, és nagyon jó éttermek vannak. A környékén fantasztikus vulkáni hegymaradványok vannak, azokat megnéztük messziről, egy esőerdőt meg közelről is. Végül egy nap Brisbane-ben (az is egy jó hely), és már véget is ért a négy hét.

A sok látnivaló mellett emlékezetes marad az ausztrálok stílusa. Lazák, jókedvűek, de nagyon hatékonyak. A turisták dolgát nagyon megkönnyítik, minden információ elérhető, minden megszervezhető egyszerűen, nem kell vért izzadni, ha valamit csinálni akar az ember. Leginkább csak pénzt kell hozni, mert azért nem egy olcsó ország. De megéri.

Képeket ide most nem raktam, mert az bonyolult, helyette nézzétek meg a több mint 100 képes összefoglalót a picassán.

2008. augusztus 10., vasárnap

Itt van, megjött!

Na nem Bagaméri, hanem Attila régen várt beszámolója. Érdemes volt várni rá, új színt visz a blog életébe. Már majdnem irodalmi esszé. Ha ez egy papírújság lenne, a vasárnapi számba szerkeszteném be.

Nem akarom elvenni a megérdemelt rivaldafényt, csak közlöm azzal, aki erről még nem értesült, hogy nyilvánvalóan visszaértünk Szingapúrba, most ezért is van időm blogozni.
--------------------------------------------

Hot and mysterious

Volt egy angoltanárom, akitől azt hallottam, hogy a hölgyek minden életkora egy földrésznek feleltethető meg. Harmincas éveikben olyanok, mint Ázsia – forrók és titokzatosak. Azt nem tudom, a földrész egészére ez mennyire igaz (a harmincas nőkről végképp nem mernék nyilatkozni), de Délkelet-Ázsiára mindenképpen találó e két jelző. Tulajdonképpen vagy 15 fokkal van hűvösebb, mint egy kies egyiptomi délutánon, még nálunk is sokszor van melegebb, de magas páratartalom miatt ott elviselhetetlenebb. A szigeteken sokkal kellemesebb; Jáván kimondottan szellős, már-már „száraz” a klíma. Azt hiszem, ebből a szempontból Szingapúr a legrosszabb. Na ennyit az időjárásról, ezt is csak az anglománok kedvéért.

A titokzatosság érzése leginkább Borobudurban lengett körül. Az első délután csak a műemléket láttam benne: szép és hatalmas építészeti remeket. Aztán napnyugtakor jött egy csoport, a szerzetes vezetőjükkel körbejárták a teraszt, és énekeltek. Valami titokzatosság, talán inkább varázslatosság lengte őket körül. Úgy éreztem, hogy nekünk nem is volt jogunk ott lenni, és megszentségtelenítettük a helyet a buta fotóinkkal, amikor Buddha feje helyén Balázsét és a feleségemét fényképeztük (erről jut eszembe Thomas Mann: Elcserélt fejek című novellája, amely ugyan hindu legenda alapján született). A másnap reggeli napfelkelte és a zarándoklatról megnézett videó csak fokozta a szégyenemet.

A napfelkelte egyébként gyönyörű volt itt is; a sötét dzsungeltől egy rövid időre a pirkadat és a hegyek vették át az uralmat. Aztán felszállt a pára és mindent újra elnyelt a dzsungel. A titokzatosság feloldódott a forróságban…

Almost but not quite entirely unlike

A műfordítás szerint: majdnem mindenben, ám mégsem teljes egészében különbözött. Mármint Szingapúr Dél-kelet Ázsiától. Talán bátor ez a kijelentés tőlem, aki a Szingapúron kívüli Dél-kelet Ázsiából elég keveset látott. Mégis él bennem egy kép Bangkok nyüzsgése, a borneói őserdő, a jávai templomok, a Kuala lumpuri utcai kifőzdék hangulata alapján. És habár Szingapúrban van food court, amely már majdnem utcai kifőzde; egyes helyeken kimondottan nyüzsgő, vannak benne parkok és templomok, tulajdonképpen a dél-kelet ázsiai lét minden általam ismert és ’elvárt’ eleme fellelhető, ám összességében olyan, mint egy kirakat, egy makett vagy egy szép rezervátum. Semmi negatívat nem szeretnék ezzel kifejezni, csak azt megmutatni, hogy összességében számomra mégis a nyugalom, a rend és a működőképesség dominált. (Elhatárolódom azoktól, akik úgy értelmezik soraimat, hogy Dél-kelet Ázsia nyugtalan, rendetlen és működésképtelen.) Talán úgy fogalmaznék, hogy nagyon jó ott élni, mert kényelmes, közel áll (messze felette áll) az általunk megszokott luxushoz, ám különbözik attól, amihez hozzászoktunk. Mások a növények és az állatok, egészen más ételeket esznek, másképp néznek ki a házak. És tökéletes bázis ahhoz, hogy csillagtúrákat tegyünk az „igazi” Dél-kelet Ázsiába.

Az ország működik, de nem volt az az érzésem, mint az USA-ban, hogy állandóan fenyegetnek valamivel. Mindenki betartja a szabályokat, azok mindenkire egyaránt érvényesek. Rend és nyugalom van. Olyan békés minden. Igen, végre megvan a szó: Szingapúr békés. Nehéz ezt elképzelni egy olyan államról, ahol komoly katonai jelenlét van, és rendőrállamnak tekintik kívülálló bírálói. Valóban vannak szabályok, nem is kevés. Néha talán nem is értjük mindegyiket, ám hiányzik az a gyakori (kelet)-európai mentalitás, hogy akkor be sem kell tartani azokat. Lehet, hogy mégis a diktatúra a legjobb államforma... ?! Különösen, hogy Arrow óta tudjuk, diktátor mindig van. :)

Egyébként most másodszor jártam ott. Először egy napot, majd a visszaúton a BA roncs repülőgépflottájának köszönhetően még egy napot töltöttünk Szingapúrban, most kilencet. Akkor úgy éreztem, mindent láttam. Most úgy: szinte semmit. Ugyanis a város(állam) turista-látványosságban is igen gazdag. Az Állatkert a legjobb, amelyet valaha láttam (pedig még a híres san diegoit is megnéztem): a fák között épített járdákon lehet sétálni az orangutánoktól karnyújtásnyira. Az éjszakai safari pedig egyedülállóan érdekes és izgalmas. Főleg, ha folyton attól tart az ember, hogy a sötétben kígyóra lép…

A Botanikus Kertben engem legjobban az evolúciós kert ragadott meg: felépítették makettben a földtörténetet, ezen vezet végi az ösvény a lávafolyamoktól, a mocsarakon és a páfrányokon át a mai flóráig.

Az Ázsiai Múzeumban megnéztük az állandó kiállítást. Nem csak köveket és elsárgult pergameneket mutattak; lehetett dobolni tanulni, játszani és nagyon sok interaktív képernyő is volt.

Eszter érkezésünk előtt összeállított egy listát a javasolt attrakciókról. Sajnos nem sikerült mindent teljesíteni, kimaradt a hajókázás az öbölben, a városi gyalogtúra és a lábmasszázs. Balázs kedvenc fodrásza pedig bezárt. Úgy tűnik, újra el kell mennünk…

Restaurant at the End of the Universe

Nem tudom megállni, hogy ne írjak arról a kulináris sokkról, melyet ott tapasztaltunk, és a Világ végén lévő vendéglőkben szerzett élményeinkről. Pontosabban csak egy rövid ízelítőt (cuki egy képzavar, nem?) adnék, mert nem csak a szingapúri élet, de a mi ottlétünk is a táplálkozás körül forgott. Balázs tanácsára néha tematikus blokkokat tartottam, azaz számos különböző helyen kóstoltam meg ugyanazt az ételt. Régóta tudom, pályát tévesztettem: étteremkritikusnak kellett volna mennem. Bár az igazság az, hogy negatív kritikát nem nagyon tudnék megfogalmazni a Solo-Szingapúr-Kuala Lumpur-Kuching négyszögben tapasztaltakról.

Laksa
Állítólag helyi specialitás: egy elég erős hallevessel elkészített egytálétel. Öt-hat helyen is kóstoltam, az első helyezett egyértelműen a Holland Village-ben található Food Court volt. Rájöttem, hogy számomra akkor ízlik a legjobban, ha a hal alaplé kevésbé dominál az ízharmóniájában. Egyébként általános jellemző, hogy minden ételhez adnak halszószt. Szerintem a nélkül sokkal finomabbak. Kicsit olyan, mint a ketchup az olasz tésztákhoz.

Sauté (satay, sate) ayam
Az indonéz konyha egyik legismertebb fogása. Én először Hollandiában ettem, azóta is megvan a receptem, és nagyon szerettem. Ma úgy gondolok az általam készített változatra, mint a Svédországban tálalt Ungersk Goulas-ra, amelyet talán húsos-kukoricás paradicsomszószként tudnék a legjobban jellemezni. Szóval hirtelen sült vagy grillezett csirkéről van szó, melyet füstös, fűszeres mogyorószósszal tálalnak. Felséges. Legjobban a Soloban található Warung Baru étteremben készítik. És akkor még az ár-érték arányt nem is vettük figyelembe, mert ott négyen 2500 forintnak megfelelő rúpiáért vacsoráztunk…

Durian
A Takashimaya food court-on kóstolhattam meg először a duriannal töltött palacsintát. Már akkor minden jóérzésű ember le akart beszélni, de nem hagytam magam. Megszerettem. A hozzáértők azt mondták, csak azért volt pillanatnyi eltévelyedésem, mert fagyasztott volt, és nem éreztem az ízét. A későbbiekben az alábbiakat tudtam meg a durianról.
- a helyeik kedvence, szerintük a gyümölcsök királya
- a termése sosem hull emberre, nehogy agyonüsse; ha netalántán mégis, akkor a fa szégyenében kiszárad
- az emberek általában imádják vagy a közelébe sem mennek, nem hogy megkóstolják
- sokan úgy gondolják, rohadt hagyma ízére emlékeztet, melyet egy koszos WC-ben fogyasztunk el
- zárt helyiségbe és közlekedési eszközre tilos belépni vagy felszállni duriannal.

A saját véleményem az, hogy semmilyen koszos WC nincs az ügyben, egyszerűen a rohadt hagyma és a mangó keveréke. Eszter szerint a mangó is rohadt.

Utolsó nap vettem a bátorságot, és vettem. Az árust elég könnyű megtalálni az illatok alapján. Az ára horrorisztikus: egy adagból két import ananász, négy-öt helyi ananász, vagy hét gyümölcsös jégkása vehető. A gond csak az volt, hol egyem meg. Végül felmentem Balázsék lakásába, ahol száműztek a mosókonyhába. Balázs szolidaritásból vagy kíváncsiságból utánam jött, és hősiesen meg is kóstolta. Azért sokat nem lehet egyszerre megenni belőle, mert laktató is. Így végül a vásárolt készlet megmaradt fele a szemétledobóban végezte. Engem a repülőgép indulásáig nem engedtek vissza a lakásba, azt nem tudom, Balázs hol aludt aznap éjjel. A feleségem előtt még a durian nevét sem szabad kiejtenem azóta sem, mert válással fenyeget…

Soda Gembira
Csak Indonéziában láttam, ott is csak az egyik hotelben. Cukrozott tejsűrítményt öntenek le piros szörppel, melynek íze leginkább a tutti-frutti rágógumiéra emlékeztet, csak sokkal édesebb, hogy ellensúlyozza a tej savanyú ízét. :) Ezt öntik fel szódavízzel. Szerintem nagyon finom, és jól hűsít a melegben. Ezzel a nézetemmel is egyedül maradtam. :(

Írhatnék még sok élményről. A kínai teaszertartáson ötször kell egy teafű adagot leforrázni (három adagot adnak), egyre hosszabb időket hagyva. Külön csészében kell az illatokat érezni, majd áttölteni abba, melyből megisszuk az italt. Engem jelöltek ki a többiek ceremóniamesternek, úgyhogy az összes emlékem annyi, hogy folyamatosan töltök.

A Fullerton high tea nagyon angol volt és nagyon rongyrázós; a Raffles brunch-án csak curry-ből volt hatféle vegetáriánus, kétféle halas és hatféle húsos, ezek mellé négyféle előétel, leves, tízféle chutney, szósz és saláta. A desszertek már csak külön asztalon fértek el. Sajnos a büféebéd nem nekem való, szerintem mindent meg kell kóstolni, ha ízlik többször is. Aznap egész délután rosszul voltam. Balázs pedig biztosan kellemes emlékeket hagyott a főpincérben, aki minden alkalommal, amikor Balázs felállt, hogy újabb ételt kóstoljon meg, odasétált az asztalhoz, Balázs szalvétáját levette arról és a széke karfájára hajtogatta. Tekintettel a fenti választékra ez nem kevés alkalommal fordult elő. Örömmel jelenthetem, egyikük sem maradt alul a macho-k csatájában, és nem adta fel álláspontját az ebéd két és félórás időtartama alatt.

A másik véglet az a kínai szakácsnő volt, aki a Jumbo Food Court-on műanyaghordóból vette elő a hozzávalókat, nyesőollóval darabolta össze azokat, és valami fergeteges tengeri-herkentyűs vacsorát főzött belőle. Vagy az a kuala lumpur-i lepényárus, aki ingyen adta nekem az utcán sütött portékáját, mert nem tudott visszaadni a tízringites (cca. 500Ft) bankjegyből.

Borneóban a tengerparton először ettem úgy, hogy bemutattak a vacsorámnak. Pontosabban egy nagy akváriumból kiválaszthattuk, mit kérünk, majd javaslatot tettek az elkészítési módjára, végül elénk hozták. Hihetetlen kontraszt volt a kék műanyag kertibútor-székek és asztalok és az ételek minősége között. Volt valami zöldség is – ők egyszerűen dzsungelbéli ételnek fordították a nevét számunkra, fokhagymásan kaptuk és az íze valahol a mangold, a spenót, a zeller és fű között volt: azaz remek (zsenge páfrányhajtás volt, szerk.). Ha arra jártok, kóstoljátok meg Ti is…

Epilógus

Lassan zárom e sorokat, az én történetem véget ér. Köszönöm, hogy teret és tárhelyet kaptam, hogy röviden írhassak a minket ért benyomásokról. Balázs már oly sok minden leírt, én inkább az érzéseimet és a hangulatot szerettem volna megmutatni. A részletekről pedig kérdezzétek meg a szakértőket, úgyis mindjárt hazatérnek, és személyesen is beszámolnak az ott történtekről. Remélem, nem cáfolnak meg…

2008. július 9., szerda

Búcsú Szingapúrtól

Az utolsó napjainkat töltjük a szingapúri lakásunkban, már csak kettőt alszunk itt. A pakolás nagyja megvan, de azért még lesz munka vele. Holnap még intézkedünk, rendezkedünk, aztán péntek kora reggel megyünk Ausztráliába.

Majdnem 11 hónapot voltunk itt, Szingapúrban, és nagyon jól éreztük magunkat. Rengeteg dolgot csináltunk, amire tanúság a majdnem 100 blogbejegyzés. Szingapúrt elég jól megismertük, megszoktuk, otthon érezzük magunkat itt. Azt hiszem nagyon sok mindent láttunk is Szingapúr nevezetességeiből.

Amikor utazgattunk - és a 11 hónapból másfél-két hónap ezzel telt - akkor jártunk öt másik országban a környéken, láttunk tengert, várost, hegyet, dzsungelt, műemléket, piacot, mindent. Annyit repültünk, mint eddig még soha, és akár összehasonlító tanulmányt is írhatnánk a dél-kelet ázsiai hotelekről.

Most jön valami más, Ausztrália. Teljes négy hetet leszünk ott, beutazzuk Perth-től Queenslanding. Itt egy térkép arról, merre is megyünk:


Nem megyünk el egy csomó érdekes helyre, mint pl., Melbourne vagy Tasmánia, de egyrészt időnk sem lenne rá, másrészt ott már túl hideg van nekünk. De így is nagyon sok mindent fogunk látni és csinálni. Megyünk búvártúrára, vitorlázásra, bálnanézésre, dzsipes szafarira, több borvidéket meglátogatunk, operát nézünk a Sydney operaházban, körbejárjuk az Ayers Rock-ot (Uluru-t), stb. Szóval mozgalmas lesz.

Aztán augusztus 8-an visszajövünk ide Szingapúrba, összeszedjük az itt hagyott csomagjainkat, kipihenjük magunkat, mégegyszer megnézzük a várost, és 11-én indulunk haza. 12-én este érkezünk fáradtan, összetörten, de boldogan, mert otthon leszünk.

Lehet, hogy már többet nem írok a blogba, mert kevéssé lesz rá alkalmam. Ezért most köszönjük meg minden lelkes olvasó figyelmét, bátorítását. Remélem élveztétek.

Sziasztok, legközelebb személyesen.

Magánszigeten

Tegnap jöttünk vissza Nikoi szigetéről. Ez egy kis indonéz szigetecske nem messze Szingapúrtól (egy óra komp, egy óra taxi, aztán 20 perc hajó), amit egy magánbefektető megvett és szállodát nyitott rajta.

A szálloda a luxus kategóriába esik, bár az ára alig volt több, mint Kehidakustyánban. És azért van némi különbség Nikoi és Kehidakustyán között. Pl. az, hogy itt a "szobák" lényegében kétszintes házak. Alul van egy kis "nappali", felül a hálószoba. És az egész fából épült, hagyományos stílusban, azaz nagyon nyitott, levegős, tágas. Azt hinné az ember, hogy ki van téve így a természet erejének, de az egyik éjjel egy elég erős vihart vészeltünk át, és lényegében soha nem éreztük magunkat veszélyben.

Az étkezés is jól van megoldva, van egy nagy közös étkezőasztal, aminél a vendégek közösen esznek (volt vagy 8 méter hosszú az asztal, és összesen két, 10 centi vastag deszkából készült, gyönyörű volt). Kétfajta menü van, felnőtt és gyerek, de minden étel nagyon jó ízű volt, és annyira bőséges adagok, hogy néha a felét nem bírtuk megenni.

A személyzet nagyon kedves, egyszerre hatékony kiszolgálók és a gyerekek szórakoztatói. Amikor partra lép az ember, a főnök fogad mindenkit egy kézfogással, a végén pedig, amikor mentünk el, mind kisereglett a partra, és lelkesen integettek utánunk.
Az időjárás szokás szerint nem a legjobb volt, de azért nem esett egyfolytában az eső, úgyhogy tudtuk élvezni a partot is. Egyszóval nagyon jó volt, azt hiszem ezzel Nikoi feljött az első helyre a tengerpart toplistában.

Képek a picassán, ahol még van két másik válogatás is, egyik az Inseadról, a másik meg az utolsó szingapúri heteink programjairól.

2008. július 3., csütörtök

Toplista: fényképek

Bonuszként kiválogattuk a legszebb képeinket, és azokból is a legjobb ötöt. Volt miből választani, mert több mint 6500 képet csináltunk, amióta itt vagyunk, amelyek több mint 18 megabyte-ot foglalnak el. Szóval a legjobb 5 az kevesebb, mint egy ezrelék!

Köszönet az összes fényképésznek, elsősorban az Eszternek, aki a legtöbbet fotózott (én blogot írok, ő a fotoriporter), a Nórának, és az összes rokonnak barátnak, aki erre járt, és itthagyta a fényképeit.

A válogatás a Picassa-n megnézhető, a legjobbak legjobbjai pedig itt alább vannak. Mivel szinte teljes egészében esztétikai szempontból értékeltük őket, és csak nagyon kicsit a képhez kötődő élmény alapján, nem is írom oda, hol készültek.


5. helyezett:


4. helyezett:


3. helyezett:


2. helyezett:


1. helyezett:

2008. június 26., csütörtök

Szeret: madarak

Nagyon sok érdekes madarat látni itt Szingapúrban, és én ezt nagyon szeretem.

Jómúltkor már írtam a leggyakoribb madárról, amit én az egyszerűség kedvéért rigónak hívok, mert kb. akkora és legalább annyira elterjedt. Az igazi neve a jávai myna. Ebből elég sok van, már fel se tűnik, csak kedd esténként, amikor megyünk taichi-zni, mert akkor egy olyan utcában megyünk, ahol a környékbeli rigók alszanak. Ez egy elég forgalmas utca, nem tudom, hogy miért épp ezt választották, de az útmenti fákon rengeteg madár telepedik le éjszakára. Olyan csivitelést rendeznek, hogy már majdnem zavaró. Hazafelé, úgy 10 felé már csend van, akkor alszanak, de gondolom hajnalban, amikor felébrednek, keltik az egész lakótelepet.

A másik, amit sokat látni a fecske (pontosabban, angolul pacific swallow), amik ott cikáznak mindenhol, sőt, amikor nincs sok ember a medencében, még bele is isznak reptükben.

Vannak azért ennél egzotikusabb madarak is. Az utcában és az Insead-on is sokat szoktam látni egy kis kolibri szerű madarat, amint a virágok nektárját szipogatja. Jópofa, ahogy a vékony szárakon akár fejjel lefelé odakormányozza magát a legjobb pozícióba a szipogatáshoz. Az angol neve magyarul az, hogy olivazöld hátú napmadár.

Van aztán még sárgarigó is, pontosabban fekete tarkójú sárgarigó, amiket párban szoktam néha látni. Hallani többet lehet őket, egy időben erre ébredtem reggelente, hogy itt fuvoláztak valamelyik fán. Mert egy pár itt lakik a lakóparkban szerintem.

Az egyik közeli utcában kakadúk élnek, láttam már őket többször repülni, egyszer meg a közlekedési lámpa tetején ült egy és ott kiabált.


Néhány napja szúrtam ki egy új madarat, amit angolul yellow-vented bulbul-nek hívnak, szerintem ez valamilyen fülemüle magyarul. Ez is itt lakik a közelben, mert már többször láttam a ház melletti fákon.

Ma este meg barbeque volt a szomszédban, és egyszercsak egy nagy bagoly szállt le a medence közepén lévő oszlop tetejére. Az interneten megnéztem, állítólag láttak már a közelben pöttyös fa-bagolyt (az angol nevéből fordítva). Ott üldögélt néhány percet, aztán elszállt.

A fűben viszonylag gyakran lehet látni egy kisebbfajta fehér daruféle madarat, ami angolul cattle egret.



És ezek csak azok a madarak, amiket itt az utcában látni lehet!

2008. június 21., szombat

Toplista: Tengerpart

Mindenki azt hiszi, mi a tengerparton töltjük minden időnket. Hát nem, mint látható a korábbiakból, városokban, dzsungelben, meg sok egyéb helyen is voltunk. De azért tényleg, egyszer-kétszer eljutottunk gyenge kis helyi tengerpartokra is. :)

A következőkön voltunk: Tioman sziget, Bintan, Phi-Phi, Hoi An tengerpartja (ott mondjuk fél órát voltunk, de bedugtam a lábamat a tengerbe, és ez számít), Phuket, Langkawi, Bali (pontosabban Sanur), Damai Borneón (na, itt se lettem vizes térd fölött).

A tengerparti nyaralások megítélésénél nagyon sokat számított az időjárás. Phi-Phi-n pl. katasztrófa időnk volt, és Langkawin se volt jó, így le is csúsztak a listán. Ami még sokat számított abban, hogy mennyire éreztük jól magunkat, az a hotel volt. Egy jó, kényelmes, szép hotel egy különben kevésbé érdekes partot is nagyon fel tud dobni. Összeségében nehéz mellényúlni, a tengerpartok mind nagyon szépek errefelé.

A toplista pedig így néz ki:
  • 1. hely: Bali
  • 2. hely: Bintan
  • 3. hely: Phi-Phi
Említésre méltó még Tioman, Phuket és Langkawi is.

Balin sokféle tengerpart van. Van, ahol a nagy hullámok miatt leginkább csak szörfölni lehet. Van állítólag fekete homokos nyugis part északon. Mi szerintem a legjobbat választottuk, Sanurt. Itt nem csak hogy fehér a homok, hanem néhány száz méterre a parttól van egy zátony is, ami megfogja a nagy hullámokat. Szemben meg van egy kisebb sziget, úgyhogy nem csak a horizontot lehet nézni. Mégis, talán a hotel miatt tetszett ez a part a legjobban, ugyanis ha meguntuk a tengert, lehetett úszkálni a nagyszerű medencékben is. Meg a hotel tisztán, rendezetten tartotta a partot is, ami sokat dobott az élményen (pl. nem kellett moszatcsomókon átküzdeni magunkat, ha be akartunk menni a vízbe).

Bintanon is jó hotelben voltunk (legjobban az összes közül eddig az életünkben), úgy tűnik, nekünk ez sokat számít. A tenger maga itt érdekesebb, mint Balin, mert sziklák is vannak, amiket körbe lehet úszni, de kevésbé szép, mert valahogy a homok színe más, és a víz se annyira tiszta, mint mondjuk Tiomanon. De azért nagyon jó, és a tengerparti sétálás naplementében itt tetszett a legjobban.

Phi-Phi könnyen első lehetett volna, mert gyönyörű a hely, a sziget és a tenger is, de sajnos nagyon esős időt fogtunk ki. Itt is jó hotelben voltunk, bár ez nem a luxus-kategória volt, hanem a faházas, de abból tényleg első osztályú. Itt volt a legjobb kaja is a hotelben (ami nagy szerencse volt, mert az evésen kívül az esőben sokat nem tudtunk csinálni). Nagyon tetszett a vizitaxi, meg szemben a kisebb sziget, ahová sajnos nem sikerült eljutni.Kár, de talán még összejön egy máskor.

Tiomanon a faházas kategóriából a kevésbé luxusban voltunk, ami szerintem ár-érték arányban roszabb megoldás. Itt se volt jó időnk, meg rövid ideig is voltunk (pláne a hosszú utazáshoz képest, ami az oda- és visszautat jelentette), de talán itt volt a legérdekesebb a tenger maga. Apálykor térdmagasságig érő vízben lehetett a korallok között mászkálni, kicsit beljebb meg pipával láttunk teknősöket. Tiomanon ettük a legjobb grillezett halat a tengerparton.

Phuketen nagyon szép idő volt, a hotel is tetszett nagyon, mégse volt olyan nagyon különleges a dolog. Pedig jól éreztük magunkat, a tenger is szép és jó, de kicsit olyan érzésem volt, mintha csak lementünk volna a Balatonra nyaralni. Mondjuk a tengerparti éttermek itt voltak a legszebbek.

Langkawin szebb a tenger, mint Phuketen, de kevésbé jó hotelben voltunk. Ennek pl. az is jele volt, hogy nem takarították a partot. Meg az idő is szar volt. Kár érte, azért ez is nagyon jó hely.

2008. június 20., péntek

Toplista: Természeti látnivalók

Itt Délkelet Ázsiában van egy csomó egzotikus dolog: dzsungel, tenger, folyó, rizs- és teaföld, majmok, madarak, hegyek, völgyek, stb. Láttunk sok mindent ezek közül, de ebben az esetben úgy érzem, lehetett volna több is. Pl. nem voltunk búvárkodni (majd a Nagy Korallzátonyon Ausztráliában bepótoljuk), meg a dzsungelből is csak ízelítőt kaptunk. De annyit azért láttunk, hogy azok közül se legyen könnyű kiválasztani a legjobbakat.

A versenyzők: Halong-öböl, Mekong-delta, Cameron Felföld, Bali rizsteraszok, Borneo orángután és Rafflesia rezervátumai, Bako nemzeti park szintén Borneón, a Borobudur környéki vulkánok, a szingapúri állatkert. Lehetett volna további jelölt Langkawi és Phi-Phi is, de ott sajnos az idő miatt a természeti látnivalók közül csak a tengerpartot láttuk, az meg külön kategória.

Amellett, hogy mennyire volt szép és érdekes a hely, az is sokban számított az értékelésnél, hogy mi mennyire tapasztaltuk meg testközelből. Azaz, hogy pl. aktívan másztunk-e az erdőben, vagy csak láttuk, milyen szép. Meg nyílván az emlékezetesebb volt, ami újdonság volt, amilyet még nem láttunk máshol.

Így aztán a következő a sorrend:
  • 1. hely: Cameron Felföld
  • 2. hely: Halong-öböl
  • 3. hely: Bako nemzeti park

Cameron Felföldön nemcsak gyönyörű, lélegzetelállítóan zöld tea-ültetvények vannak, hanem ott voltunk a teljesen egyedülálló élményt nyújtó moha-erdőben is. Szerencsénk is volt, jó volt az időnk, és jó volt a vezetőnk is, ha nem így lett volna, biztos nem élvezzük ennyire. És itt megvolt az a kellemes érzésünk is, hogy láttuk, megtapasztaltuk a legfőbb érdekességeket, nem csak belekóstoltunk. De azért egy hosszabb moha-erdő túrában még benne lennék.

Halong-öböl egy mesebeli táj. Ahogy az mészkősziklák, szigetek között hajókáztunk, többször volt olyan érzésünk, hogy a szigetek belső részén, ahova lehet, hogy még ember nem tette a lábát, akármi, még fel nem fedezett városok, vagy barlangok, vagy állatok is lehetnek. Az, hogy volt alkalmunk saját erővel is körbejárni a sziklákat egy kajakkal, közelmenni hozzájuk, nagyon nagy élmény volt. Ha az idő kevésbé lett volna borongós, akkor lehet, hogy első helyre jutott volna fel.

A Bako nemzeti parkban egy napot voltunk csak, egy kis részét láttuk, de nagyon tetszett. Igazi dzsungel, ahol állítólag még óriáskígyók is laknak. Majmok biztosan. És még az a kis rész, amit bejártunk, az is tök változatos, van benne mangrove, parti sziklák, tengerpart, többfajta dzsungel. Az, hogy csónakkal lehet csak megközelíteni, külön élmény.

A Bali rizsteraszokról már külön ódát zengtem, csak azért nem jutott feljebb, mert rizsterasz "mindenhol van". Állítólag a Fülöp-szigeteken van olyan, ami igazán lélegzetelállító, olyan cameroni tea módjára, azt majd egyszer máskor megnézzük.

Borobudur vulkánjait sajnos csak rövid időre, messziről láttuk, de engem elbűvöltek. Nem hittem volna, hogy egy hegy ennyire szép tud lenni. Ha közelről is megnézem talán egyszer, akkor biztos életem nagy élménye lesz.

A szingapúri állatkert mesterséges látnivaló, de annak nagyon jó. Itt lehet pl. orángutánokat nézni akár egész nap közelről. Akinek kevés az ideje, vagy kényelmesebb, annak nagyon jó bemutató arról, mit lehet nagy szerencsével a vadonban látni.

2008. június 19., csütörtök

Toplista: Műemlék

Na, ez egy különösen nehéz eset, mert nagyon más volt mindegyik műemlék, amit láttunk, és mindegyik tetszett nagyon. Ezek közül kiválasztani a legjobbat körülbelül olyan volt, mintha az ember a gyerekei közül választaná ki, melyiket szereti a legjobban.

Na, de mikről is beszélünk, miket kell összehasonlítani? Hát a következőket: bangkoki wat-ok (buddhista templomok), Hue környéki királyi paloták, templomok és mauzóleumok, Angkor úgy teljes egészében, Bali templomok a legkisebbtől a legnagyobbik egy versenyzőként, Borobudur és Prambanan közös induló, a hong kong-i nagy ülő Buddha szobor, és kakukktojásként a modern Petronas-tornyok Kuala Lumpurban.

Az összehasonlítási szempont itt egyértelműen az volt, melyik nyűgözött le jobban, melyiknél gondoltuk azt, hogy ez valami nagyon egyedi, fantasztikus dolog. Nem feltétlenül méretben, sokkal inkább hangulatban, stílusban. Persze a méret is számít a nyűgözésnél...

Jöjjön is a listánk:

  • 1. hely: Angkor
  • 2. hely: Bangkok watjai
  • 3. hely: Hue királyi emlékei


Nagyon szorosan ott van az érmesek mögött sorrendben a Borobudur-Prambanan kettős, Bali templomjai és a Petronas-torony. Az ülő Buddha küzdött, de jelentősen lemaradt.

Angkor világszinten is egyedi látnivaló, ilyen nincs máshol sehol a világon. Nemcsak óriási az egész templomegyüttes, de az egyes templomok is hatalmasak. Máshol (pl. Borobudurban) egy hasonló méretű építmény is nagyszerű látnivaló, itt meg van, ki tudja mennyi. És mindegyik templom másért érdekes. De nemcsak messziről nézve lenyűgözőek a templomok, hanem közelről, a rengeteg gyönyörű dombormű miatt is teljesen elképesztőek. Annyira nem evilágiak, hogy nem tudtunk elszakadni attól a gondolattól, hogy egyátalán hogyan lehetett ezeket megépíteni. És ahol kicsit ritkul a turistahad, ott jól érezhető a misztikus hangulat is.

A bangkoki watok is elsősorban a változatosságuk miatt emlékezetesek. Van itt mindenféle, a szürkemárványtól az aranyborításúig. És mind a legkisebb részletig ki van dolgozva. A legnagyobb hatást azonban a 40 méteres aranyszínű fekvő Buddha tette ránk. Beléptünk az ajtón, és tátva maradt a szánk, ahogy felénk magasodott vagy 10 méterre a feje. És az még csak a feje volt! Még az is tetszett a watoknál, hogy élet is van bennük. Az egyikben, pl. masszázsiskola van, ahol ki is próbáltunk egy rövid thai masszázst. Ha még esetleg azt is megoldanák a thai-ok, hogy a rengeteg szélhámos eltűnjön a kapuk elől, akkor lenne igazán élvezetes a dolog.

Huéban és környékén az utolsó vietnami királyi dinasztia tagjai építtek nagy elánnal palotákat és sírkerteket maguknak. Ami a történelem viharai után megmaradt belőlük, az gyönyörű. Elsősorban a sírkertek, amikben van fennhéjazó, agyondíszített (de azért szép) épülethalmaz, és gondolkodásra, sétálgatásra való kert is. Ha még a városi hatalmas palotakomplexum is egyben lenne, nem csak nagyrészt alig látható romokban, akkor talán Angkorral is versenyezne a hely.

Borobudur és Prambanan nagyon szépek, és nagyon jó emlékeket őrzünk róluk, de aki már látta Angkort, annak annyira nem kivételesen nagy dobás.

Balin nagyon aranyos templomok vannak, hangulatosak, szépek, gyönyörű helyen lévő élő műemlékek, de kicsit kisebbek annál, hogy olyan nagy, és maradandó hatást keltsenek.

A Petronas-tornyok ellenben nagyok, és ez a lényegi tulajdonságuk, de emellett szépek is. Csak még túl fiatalok, kell még idő, hogy kiderüljön, tényleg olyan egyediek-e. A tövében lévő klassz park sokat segít ebben.

2008. június 18., szerda

Toplista: Kisváros

Voltunk jó néhány kisebb városban is, nevezetesen: Malakában, Hoi An-ban, Huében, Siem Reap-ban, Ubudban és Kuchingban. Ezenkívül eltöltöttünk egy-egy éjszakát Phuketben, és Soloban, de ezen a két helyen a hotel és az étterem kívül nem sokat láttunk, szóval róluk inkább nem mondanák véleményt.

Ami számított az értékelésnél, az elsősorban a város hangulata. Egy magasan értékelt kisvárostól nem várjuk, hogy szörnyű izgalmas legyen, vagy legyenek benne egyedi látványosságok, de azt igen, hogy különbözzön a világ többi kisvárosától, legyen benne valami sajátos rá jellemző szépség, érdekesség, báj.

Ahogy mindegyik toplistában, itt is nagyon sok függ szubjektív, vagy éppen esetleges dolgoktól. Az, hogy milyen pillanatban kaptuk el a várost, nagyban befolyásolta, mennyire tetszett. A hotel ahol laktunk, és az éttermek ahol ettünk eldönthetik, hogy alapvetően jó élményekkel jöttünk-e el vagy sem. Mindezek ellenére tudtunk dönteni.

Íme, a lista:
  • 1. hely: Hoi An
  • 2. hely: Siem Reap
  • 3. hely: Kuching

Nem sokkal maradt le a dobogóról Ubud, és Malaka is biztos jobb hely, ha több időt tölt ott el az ember egy fél napnál.

Hoi An-ban tetszettek a régi kereskedőházak, amik legtöbbjéből már szabóság, bolt, vagy kis étterem lett. Az éttermeknek, amikben jártunk, tök jó hangulata volt. Van egy élettel teli nagy piaca, ahol mindent lehet kapni a zöldségek garmadájától a szuvenírig. Nagyon értékeltük, hogy a belváros többé-kevésbé autómentes volt. Az, hogy folyóparton fekszik, és még műemlékei is vannak, külön pluszpont volt.

Siem Reap-ban leginkább a nyugisabb hangulat tetszett. Főleg a nyüzsgő Vietnam után. De itt is van kis folyócska, jó éttermek, hangulatos piac (bár ez inkább a turistapiac kategória). És bár rengeteg turista jár ott, mégis kevésbé van turistacsapda hangulata, mint bármelyik másik kisvárosnak a listán. Nagyon szép rendezett és tiszta is az egész város (ázsiai szinten, nem svájcin). Ja, és Siem Reap-ban van a legszebb kis repülőtér, amit valaha láttam.

Kuchingban a folyó a nyerő, illetve a folyóparti sétány. Meg a hegyek a környékén, és a minden esti színpompás felhő showműsor naplementekor. Itt is vannak kínai jellegű kereskedőházak, az úgy tűnik elengedhetetlen, meg jófajta kisvendéglők. Van egy-két történelmi emlék, meg piac, de azok csak megfűszerezik az összbenyomást, nem azok a döntő tényezők.

Ubud túlzottan forgalmas és zajos volt ahhoz, hogy felkerüljön a dobogóra. Meg addigra már láttunk szebb templomokat, meg majmokat, táncbemutatókat, rizsföldet is Balin, mire Ubudba értünk, szóval nem volt már annyira új. Ha valaki ott kezdi Balit, lehet, hogy sokkal nagyobb élmény.

2008. június 16., hétfő

Toplista: Nagyváros

A következő nagyvárosokban voltunk: Bangkok, Hanoi, Ho Chi Min város (Saigon), Hong Kong és Kuala Lumpur. Meg persze Szingapúr, de lakni valahol más, mint turistáskodni, nem lehet összehasonlítani, így Szingapúr egy teljesen külön kategória.

A városok összehasonlításánál azt gondoltuk végig, melyik mennyire tetszett, melyikben mennyi érdekesség van, mennyire bejárható egy turista számára, vannak-e jó helyek, milyen a hangulata. Persze ez mind nagyon szubjektív, függ a mi ízlésünktől, attól, milyen hangulatban jártunk ott, stb. Szóval ez a mi véleményünk, nem általános értékítélet.

A toplista a következően alakul:

  • 1. hely: Hong Kong
  • 2. hely: holtversenyben Bangkok, Kuala Lumpur és Hanoi

Hong Kong egyértelműen a legjobb város az összes közül. Nagyon érdekes vegyülete az ázsiainak és a nyugatinak. Szerencsés a földrajzi elhelyezkedése is, a tengerparti hegyes-völgyes szigeteken, nyüzsgő, érdekes, de kezelhető, és nagyon turista-barát. Sok mindent lehet csinálni, akár természetet járni is. Modern de őrzi a hagyományokat is. Azt mondják magukról, hogy Hong Kong Ázsia világvárosa, és ebben igazuk is van.

Bangkok, KL és Hanoi között nem tudtunk választani. Mindegyiknek van előnye és hátránya is, amik kiegyenlítik egymást.

Bangkok egy őrült nagyváros, amiben állandóan dugó van, és könnyen el lehet veszni a putrik és a csili-vili felhőkarcolók között. De van egy nagyon jellegzetes ázsiai hangulata, és olyan egyedi dolgok is, mint a csatorna-rendszer, és az azon közlekedő vízibusz. Nem kényeseknek való hely, és jobban teszi az ember, ha egy tapasztalt helyi segítségét veszi igénybe, különben rossz élmény is lehet.

Kuala Lumpur sokkal civilizáltabb, a Petronas torony és környéke világszínvonalúan igényes, de összességében jóval kevésbé izgalmas, mint Bangkok. Nem nagyon van múltja, amire támaszkodhatna, 150 éve még semmi nem volt. Viszont be lehet járni akár saját szervezésben is, nem átláthatatlanabb, átjárhatatlanabb, mint Budapest.

Hanoiban sincs túl sok látnivaló, de nem a múlt hiánya miatt, inkább azért, mert egy-két évtizede földig bombázták az amerikaiak. Ami megmaradt, vagy újjáépítették, mint pl. az óváros annak megvan a hangulata. Ami miatt Hanoi tetszett, az a szürke háttér mögötti aktivitás, és a nagyvárosba rejtett kisvárosi hangulatnak az érzése. Például az, hogy az óvárosban biciklis riksákon lehet utazni a sűrű forgalomban, állandó dudálás mellett. Vagy hogy minden járdán ad hoc kiskonyhák nyílnak esténként. Vagy hogy reggelente hangosbeszélőn hirdetik ki a legújabb tudnivalókat. Saigonban például már nincs meg ez a naiv báj, az csak szimplán nyüzsi.

Toplista beharangozó

Már térdig benne vagyunk az utolsó szingapúri hónapunkban, úgyhogy itt az ideje, hogy egy kis összegzésbe kezdjek. Arra gondoltam, indítok egy újabb sorozatot, amiben az utazásainkat értékelem, hogy mi tetszett a legjobban, és miért. Vagy 15 helyen voltunk, öt országban, és összesen minimum egy hónapot Szingapúron kívül töltöttünk, úgyhogy van mit összehasonlítani.

Ha azt kérdezitek, melyik utazásunk tetszett a legjobban, nehéz helyzetbe hoztok. Nem nagyon lehet összehasonlítani egy nagyvárost egy nemzeti parkkal vagy egy tengerparti üdüléssel. Így aztán az alábbi kategóriák szerint, külön-külön fogom megmondani a tutit:
  • nagyváros
  • kisváros
  • műemlék, épített látványosság
  • természeti látnivaló
  • tengerpart
Már kiválasztottuk a legjobbakat az Eszterrel, most már csak meg kell írnom a dolgot. Jönnek majd szépen sorban.

Addig viszont (a fent leírtaknak kicsit ellentmondva) elárulom, mit választanék, ha nagyon megszorítanátok, és egy utat kéne választanom, ami az összes közül mégiscsak a legjobb volt.

Bali lenne az. Balin van tengerpart, természeti és épített látnivaló is nagyon szép, és bár lehet, hogy máshol mindenből van jobb, ott minden megvan. Balin el lehet tölteni heteket is anélkül, hogy az ember ráunjon a szépre. És ráadásul az emberek is nagyon kedvesek.

Apropó emberek, azt is tervezem, hogy megírom, mi volt a mi teljesen szubjektív benyomásunk az itteni népekről. De az egy külön sorozat lesz.

2008. június 12., csütörtök

Szingapúr II.

Megjelent apám trilógiájának harmadik része, kapható a könyvesboltokban. Itt meg elolvasható.

A vendégszerzők sorában felkészül Attila, aki tartozik egy alapos beszámolóval az elmúlt két és fél hétben szerzett élményeiről.

Tartsanak velünk, visszajövünk!

-------------------------------------------------------

Mivel Bali-beszámolómat azzal zártam, hogy Szingapúrra még visszatérek, eljött az ideje hogy adóságomat törlesszem.

Szingapúri tartózkodásunk második része több mint egy hétig tartott, tehát volt időnk és alkalmunk elzarándokolni egy-két olyan helyre ahová külföldieknek már-már kötelező. A következőkben eme helyeken tapasztalt érdekes és rokonszenves élményeimről fogok beszámolni. Aki már járt Szingapúrban annak sok újat nem fog mondani, aki pedig még nem járt ott, az talán kedvet kap és rá, és odautazik, mert érdemes. Nos, akinek van kedve és türelme az olvassa el.

Egyik nap elmentünk a botanikus kertbe, amely a megfigyelésem szerint a szingapúriak kedvelt piknikező helye. Hatalmas szabad területein, mindenfelé az ott dolgozó szabadnapos külföldi (többnyire Fülöp-szigeteki) nőnemű vendégmunkások, bébi-szitterek, takarítónők, bejárónők, egyszerűsítve: cselédek csoportjai voltak láthatók és hallhatók amint gondtalan szabadidőeltöltéssel foglalkoztak, de ez csak látszólag volt így, mert közben a háttérben komoly mustra folyt, amelynek tárgyai a közelükben grasszáló, magukat a botanikus kert látogatóinak álcázó, hasonkorú hímneműek voltak.

Persze azért látható itt a trópusi növényvilág szinte minden csodája, nem akarom felsorolni (nem is tudnám), mennyiféle csodás növény látható és érezhető (illat) itt. Engem legjobban az orchideák nyűgöztek le. Elképesztő és elképzelhetetlen az a változatosság, ami itt orchideában van. Érdekesség kedvéért megemlítek két magyar vonatkozású növényt. Az egyik egy orchidea, amit Horn Gyuláról neveztek el, nyilván a valamikori miniszterelnöki látogatása alkalmával (a fenti képen Horn Gyula társaságában vagyok látható), a másik a magyar fa, amit a Szingapúrban élő magyarok ültettek és állami/nemzeti ünnepeinken megünnepelnek.

Állatkerti látogatásunkat személyes ügynek tekintettem azon apropó folytán, hogy budapesti állatkertünkben (miről azt tartják szakberkekben, hogy nem az utolsók között kullog a világ zoo-i rangsorában) legalább húsz éve nem voltam. Hogy miért, nem tudom, de ne is firtassuk. Viszont ha már itt vagyok Szingapúrban, időm van, zoo van, miért ne nézzem meg. Azt nagyon szimpatikusnak találtam, hogy sehol egy ketrec, sehol egy rács, és mégis biztonságosan lehetett az állatokat szemlélni. Megnéztük a vizishow-t ahol pingvinek, pelikánok, tengeri tehenek, valamint fókák produkálták magukat gondozói vezényszavakra, rásegítésképpen kapva egy kis nasikaját is, mindehhez persze hozzátartozott az enyhén hangos folyamatos kisérőszöveg, amiből egy szót sem értettem, de nem is az volt a lényeg.

Az orangután show-nak Erzsi szó szerint személyes résztvevője lett. Úgy történt, hogy a show-ra összeterelt 6-7 barátságos, szelíd, kicsit bamba orangután közé be lehetett ülni néhány fotó erejéig azon vállalkozó szellemű látogatóknak, akik ezt vállalták, és persze az elkészült fotót megvásárolták. Erzsi vállalkozott, beült, fotó elkészült, jól sikerült, nagyon jól mutat a majmok karéjában.


Egyik nap elmentünk Sentosára, ami tulajdonképpen egy sziget Szingapúr déli partja mentén, és ami tulajdonképpen mindenféle érdekes látványossággal megspékelt kedvelt kirándulóhely. Nagyon tetszett nekem a „Vízalatti világ” nevű látványosság, ahol – milyen meglepő – élőben lehet tanulmányozni a – na mit? – hát a vízalatti világot. A víz mélyén kanyargó átlátszó falú csőben haladó mozgójárdáról lehet szemlélni a körülvevő vízben élő állatok életét.
Láttunk tengeri delfin show-t, részemről felejthető volt. Nézőtér egy szinten a tenger felszínével, látni csak azt lehetett amikor a delfinek kiugrottak a vízből. Az egésznek valami „amerikai” íze volt. Sentosától délre van egy kis sziget, amelyet egy imbolygó kötélhíd köt össze Sentosával, és a szingapúriak ezt a kis szigetet tartják az ázsiai kontinens legdélibb pontjának, amit nem igazán értek, mert ha sziget, akkor nem kontinens. Na ide, a legdélibb pontra mi is átmentünk megnézni, hogy mit lehet még délebbre látni. A tengeren és a kikötői bebocsátásra várakozó hajókon kívül semmi mást. De azért érdekes volt.

Említésre méltó hely Szingapúrban a Kínai negyed, Kis India és az Arab utca. Mindhárom helyre egy-egy napot szántunk, szerintem nagyon megérte, mert közvetlenül meg lehetett tapasztalni az adott népre jellemző kultúra és szokásvilág egy kis szeletét, ami nekünk európaiaknak egzotikusnak tűnik, és kiválóan lehetett vásárolni bármit. Annyi az üzlet, akkora a kínálat és olyan bő az árúválaszték, hogy nem hiszem, hogy valamit ne lehetne megkapni. A kereskedők pedig a közvetlen marketinget részesítik előnyben, vagyis kint állnak az üzlet előtt, hangos szóval kínálják a portékát, és ha nem vagy elég óvatos, még be is ráncigálnak, hogy ugyan vegyél már valamit. Engem legalább hat-hét helyre próbáltak behívni, hogy csináltassak magamnak öltönyt, azonnal méretet vesznek, és néhány nap múlva kész.

Elhelyezésünkről Balázsék gondoskodtak, vagyis náluk laktunk. Szép, kényelmes, nagy lakásukban átengedték számunkra a nagyobbik hálószobát. A lakás egy olyan lakóparkban van, ahol természetes tartozék a konditerem, a teniszpálya és az uszoda, aminek jobb kihasználtságát személyes részvételemmel naponta biztosítottam.

Még sok mindenről lehetne írni, de úgyhiszem, a személyes élményekből ennyi elég. Most jöjjön néhány - nekem szimpatikus – általánosság, amely segít választ adni arra, hogy miért is volt érdemes elutazni Szingapúrba.

Szingapúr egy jól szervezett ország, ahol a többféle etnikumhoz tartozó állampolgárok fegyelmezetten, békésen és hörgésmentesen élnek együtt. A rend és tisztaság – valamint az ezek fenntartására irányuló igyekezet – példa lehetne nekünk is. Az emberek általában nem dobják el a szemetet, csak a kijelölt helyeken dohányoznak. A jóval nagyobb népsűrűség ellenére sokkal kevesebb házi ebet lehet látni az utcákon mint Budapesten. Nincs kutyaszar a járdán. Én legalábbis eggyel sem találkoztam. Nem láttam sehol grafitit a falakon. A fejlődés külső jelei látványosak. Hatalmas építkezések folynak mindenfelé.

Ez a néhány dolog, ami hirtelen eszembe jutott, amiért el tudnám képzelni életemet Szingapúrban.

Végezetül két dolgot említek ami miatt nem szívesen lennék szingapúri.

Az egyik röviden a meleg. Bővebben: az izzasztó, fullasztó, eszméletlenül párás trópusi hőség, ami mindenhol érezhető volt, kivéve azokat a helyeket, amelyeket hűtenek. Még szerencse, hogy az utcák és nyílt terek kivételével Szingapúrban mindent hűtenek. Szép csendben megkérdeztem magamtól, hogy vajon az a pénz, amit fűtésre nem kell elkölteni rámegy a hűtésre? Azt hiszem igen, tehát maradok a kontinentális éghajlatú jó öreg Magyarországon. Ezt legalább már megszoktam.

A másik a jobboldali közlekedés. Nem tehetek róla, de annyira belém rögzült a balra nézés, hogy minden úttestre lépéskor automatikusan balra néztem, a kocsik meg persze jobbról jöttek. Megúsztam baleset nélkül, de csak a szerencsémnek köszönhetem.

A hazautazásról elég legyen annyit mondani: hosszú, unalmas, fárasztó.

De megérkeztünk, én pedig ezennel befejezem dél-kelet ázsiai beszámolómat. Remélem, jó sokan elolvassák

Sziasztok. Puszi mindenkinek.

2008. június 10., kedd

Borneó

Most, hogy itt vagyunk Délkelet-Ázsiában, el akartam menni Borneóra és Celebeszre (mostani nevén Sulawesire) is, hogy idézhessem a mondást: „Borneó és Celebesz, magyar volt és magyar lesz!”. Úgy tűnik azonban, egyelőre ebből már csak Borneó lesz meg.

Borneónak is csak a csücskében voltunk, Kuching városában és környékén. Itt is volt elég látnivaló 4 napra. Először elmentünk megnézni az orángutánokat, és a Rafflesiát, a világ legnagyobb virágát. Orángutánt kettőt láttunk, az egyik távolabbi fa tetején tettek-vettek, Rafflesiából meg csak egy teljesen elhervadt példányt. Nem volt szerencsénk vele. Ellenben egy nagyon szép hegyi patakban fürödtünk, ami az izzasztó dzsungeltúra után kifejezetten jól esett.


Második nap a Bako nemzeti parkba mentünk, ami egy félszigeten van, és csak tengeri úton lehet megközelíteni. Így először csónakba szálltunk át, majd az elszáguldott a park központjába. Bako fő nevezetességei a nagyorrú majmok, amiből sikerült is jó sokat látni. De különbenis nagyon tetszett a hely, megvan benne minden természeti látványosság, ami egy messziről jött látogatónak a trópusi erdőben érdekes: változatos, furcsa növényvilág, állatok, dzsungel, parti mangrove, tengeri sziklák, erdei patakok.


A park központjából előbb a dzsungelen keresztül, többször gyökerekbe kapaszkodva átmásztunk egy kisebb partra. Útközben a vezetőnk néha kiszúrt egy-egy majmot a fák tetején, vagy ha az nem volt, elmondta, milyen érdekes növények és állatok vannak körülöttünk. A parton láttunk a szárazföldön ugráló halakat, amiket eddig csak természetfilmben. Visszafele más úton, a pusztuló mangroveerdőn keresztül mentünk, az kísérteties volt. Láttunk még sűrű sorokban vonuló termeszeket, meg mindenféle madarat is, de nagyorrú majmot nem találtunk többet az erdőben. Végül, amikor mentünk vissza a csónakhoz, ott voltak a mangrovéban, tőlünk néhány méterre egy egész csapat.

Aztán harmadnap Kuchingban kószáltunk. A legemlékezetesebb a piac volt, ahol jó nagy területen mindenféle ehető dolgot árultak a halaktól a dzsungelpáfrányig (megpárolva nagyon finom). Kuching különben egy szép, aranyos kisváros, kb. olyan mint Malaka, de ez jobban tetszett.

Végül az utolsó két éjszakára átmentünk a közeli tengerpartra, egy ottani üdülőbe. Szombaton még nagy nyüzsi volt, tele volt gyerekkel, de vasárnapra hazamentek a családok, meg az idő is elromlott, akkor elég kihalt lett. A rossz időben mi se fürödtünk, inkább elmentünk a közeli skanzenbe, ahol Borneó népeinek kultúráját mutatták be elég érdekesen. Este meg korán lefeküdtünk, mert másnap hajnali 6-kor indultunk a reptérre. Jó volt Borneón, oda is szívesen visszamennék, főleg a Bako nemzeti parkba, egy kis hosszabb dzsungeltúrára.

Kiválogattam a legjobb képeket, videókat is, a picasan megnézhetők.

2008. június 2., hétfő

Jáva szigetén

Múlt héten megint egy Indonéz szigeten voltunk, egyen a több ezer közül. Ez azonban a legfontosabb az összes közül: Jáva. Amiért mentünk, az a sziget dicső múltjának egy megmaradt emléke, Borobudur temploma.

Úgy kezdődött, hogy kedden hajnalban keltünk, mert korán ment a repülő. Ez a koránkelés különben is központi motívuma volt az egész kiruccanásnak, mert a keddi háromnegyed hat után szerdán még korábban, negyed ötkor keltünk. De erről majd később. A repülő Soloba érkezett, ahol röpke fél órás sorbanállás után át is jutottunk a vízumvásárláson, útlevélvizsgálaton, vámnyilatkozat-kitöltésen, csomag-ellenőrzésen. Ezután még pénzt kellett felvenni, de a reptéren lévő egyetlen ATM-et elrontották pénzváltók, a városban meg az egyik bank ATM-e sok hülyeség megkérdezése után nem adott pénzt. De ezeken átjutva, már ment minden, mint a karikacsapás.

Borobudur kétórányi autóútra van Solotól, a hotel viszont kétpercnyire Borobudurtól. Annyira közel, hogy már a kerítésen belül van, így akkor mentünk megnézni a templomot, amikor csak akartunk. El is mentünk még délután, naplementekor, és másnap reggel napfelkeltekor is. Na ez utóbbi miatt keltünk olyan korán, hogy még sötétben fent legyünk, és onnan nézzük végig a showt. Abszolút megérte. Először a sötétből félhomály lett, a horizonton előtűntek a vulkánok, majd egyre világosabb lett, a pára kezdett felszállni, a madarak elkezdtek csiripelni, majd körülöttünk cikázni, és bogarakra vadászni. A vulkánok között lassan jött felfelé a nap, és a vulkánok hosszú árnyékot vetettek. Végül, úgy 6 órára teljesen kivilágosodott, de addigra olyan párás lett a levegő, hogy a vulkánok teljesen eltűntek. Mire az első turisták megjelentek, már nyomuk sem volt.


A templom különben elég impozáns. Egy hatalmas tömb, egy mesterséges domb, amire több kilométer hosszú folyosón lehet felmenni, és mindenhol szobrok és domborművek borítják. És több mint ezer éve épült!


Másnap, a hajnali műsor után még egy kicsit aludtunk, majd délben elindultunk vissza Soloba. Útközben megnéztük a másik templomóriást, Prambanant. Volt két viszálykodó királyi család a környéken úgy 800-900 körül, az egyik buddhista, a másik hindu. És abban vetélkedtek, hogy melyik tud impozánsabb templomot építeni. A buddhista Borobudurt, a hindu Prambanant. Jobb, mint hogyha ölték volna egymást.

Prambanan is lenyűgöző. Volt ott többszáz templom, amiből azonban most már csak a legnagyobbak állnak. 1006-ban ugyanis egy földrengés lerombolta az egészet. Aztán a XX. században aprólékos munkával újjáépítették a legfontosabb templomokat, lényegében a kövekből összelegózták. Erre 2006-ban jött egy újabb földrengés, ami kicsit szétszórta a legókat. Annyira nem, hogy újra kelljen kezdeni, de annyira igen, hogy nem lehet közelükbe menni, mert bármikor az ember fejére eshet egy többmázsás darab. Most különben abban bíznak, hogy a legközelebbi földrengésig még van újabb 1000 évük, és addig lesz idő a többit is rendberakni.


A templomok világszínvonalú látványosságok, de azon kívül is jó hely Jáva. Az emberek kedvesek, és elég ügyesek is. A templomoknál egy csomó helyi is jár, akik a sziget olyan részéről jönnek, ahol fehér ember nem nagyon látható. Lelkesen mutogattak is ránk, meg a bátrabbak megkérték, hadd készítsenek egy közös fotót velünk. Vicces volt. És ott vannak a vulkánok is, amik engem teljesen lenyűgöztek. Lehet, hogy egyszer visszamegyek, és megmászom valamelyiket.


Addig is, lehet nézegetni a nagyon szép képeket a
szokott helyen.

2008. május 21., szerda

Bali reloaded



Állandó szerzőnk, apám (a képen jobbra) újra jelentkezik, ezúttal Bali szigetén szerzett élményeivel.

----------------------------------------

Balibeli víg napjaink!

Titokban arra számítottam, hogy az Egyenlítőn való átkelés valamivel nagyobb nyomot hagy bennem, de semmi megrázkódtatást nem éreztem, talán csak néha, amikor a repülőgép rázkódott. Megérkeztünk, és én tudomásul vettem, hogy a déli féltekén vagyok.

Mivel úgy éjfél után szállt le a repülő, valamint a belépés is eltartott egy „rövid” ideig, kezdtünk attól tartani, hogy a hotel gépkocsi nem vár meg. De semmi probléma nem volt, mert hamarosan felfedeztük a gépkocsivezetőt aki egy táblát lengetve hívta fel magára figyelmünket. Gyorsan beszállás és száguldás a sötét városon át, amiből sokat nem láttunk, mindössze az út mentén álló, alacsony viskóknak tűnő építményeket amelyekről a napfényben (ill. esti világításnál) kiderült, hogy mind-mind üzlet, és mindegyik nekünk akarja eladni portékáját.

Hát most pedig lássuk csak milyen benyomások értek, és maradtak meg bennem minden kronológia nélkül, úgy ahogy eszembe jutnak.

Hotel.
Neve: Puri Santrian. Ez így nem mond semmit, de állítólag a Santrian név egészen jól hangzik Bali szigetén, ugyanis valami helyi kiskirály (ennek a „kiskirálynak” ott semmi pejoratív mellékzöngéje nincs, ez valóban rangot jelent) családi neve, övé a hotel. Mit mondjak? Lenyűgözött.

Érkezésünkkor (hangsúlyozom: már jóval elmúlt éjfél) mezítlábas, szoknyás (később kiderült: szarongos), kendőből csavart fejfedőt viselő boy csomagjainkat kocsira pakolta, bevonszolta, majd a recepciós formaságok után szobánkhoz kísért, természetesen a pakkokat ő cipelte.

A hotelhez tartozó meglehetősen nagy területen mindenféle szolgáltatás elérhető volt, úgymint több medence, többféle masszázs, étterem, terasz, drinkbár a medencében, számtalan napozóágy úgy a napon, mint az árnyékban is (ha netalán valaki nem bírná a napot), és nem beszélve a tengerpartról, ami számomra (most lehet nevetni!!) a csúcsot jelentette, többet mintha megmásznám a Mount Everestet. Ott ugyanis nem lehet fürödni a tengerben.

Masszázs.
Gondoltam kipróbálom milyen az, ha a semmittevésben ellanyhult izmaimat szakavatott kezek gyúrják végig kb. egy órán keresztül. Jó volt, csak a magamra kent napvédő faktorokat a masszázshoz használt krém valószínűleg semlegesítette, vagy a masszőz ledörzsölte, de aznap uralkodóvá kezdett válni bőrömön a piros szín.

Kaja.
Hotelszolgáltatás tartalmazta a büférendszerű, eléggé nemzetközi jellegű reggelit. Amit én plusznak véltem az a sokféle gyümölcs volt, amihez a reggelinél hozzá lehetett férni.

Azt nem tudom, hogy Balinak van-e igazán csak rá jellemző ételkülönlegessége, de azt gondoltam, hogy egy tengerrel körülvett földdarabon nem tévedek túl nagyot ha a tengeri herkentyűket választom mint Balira jellemző ételt. Annál is inkább, mert eddigi életemben nagyon sokféle ételt nem ettem, közéjük tartoznak a tengeri herkentyűk is. Bár később hallottam, hogy a nyárson egészben megsütött, ropogósra pirított malac igazi balinéz ételkülönlegesség, ennek megkóstolására azonban nem került sor. Visszatérve a tengeri herkentyűkhöz. Egyik este vacsora a szó szerint értendő tengerparti étteremben (szabad ég, asztalok, székek a homokban), hal, rák, kagyló, polip, stb., egyszer csak hirtelen hatalmas zápor a nyakunkba. Mentsük, ami menthető, gyorsan felkaptuk a kajának az értékesebb részeit, valamint az italt és berohantunk az étterembe ahol nyugodtan befejeztük a vacsorát. Irigy tekinteteket vágtunk zsebre azok részéről, akik kint hagyták az ételt, csak hogy a bőrüket mentsék.

Bali (helyesen: balinéz?) emberek, személyzet.
Utazásunk előtt felületesen átolvastam egy-két Baliról szóló leírást az interneten, és az ismeretlen írók minden esetben felhívták a figyelmet, hogy a balinéz emberek barátságosak, jóindulatúak, udvariasak, előzékenyek, mosolygósak és nem utolsósorban a nők nagyon szépek. Meg kell mondanom, hogy tapasztalataim mindenben alátámasztják a szerzőket, különös tekintettel a női szépségre vonatkozó észrevételre.

Hozzáteszem még, hogy tapasztalataim szerint a balinézek uralkodó jellemvonása a vallásosság. Úgy vettem észre, jól kijönnek maguk az isteneikkel, szellemeikkel, nem akarják terjeszteni, tukmálni vallásukat, és ezt nagyra becsülöm. Gyönyörű helyeken, gyönyörű templomokat építettek isteneiknek, de hétköznapjaikat is áthatja a vallásosság, minden ház, minden porta rendelkezik házi templommal, az utcákon többfelé látni oltárokat ahová a szellemeknek szánt ételt helyezik, sőt még a gyalogjárdán is többször találkozni kis kókuszlevélből készített tálkában kitett ennivalóval, amit a szellemeknek szánnak, de legtöbbször a nagy számban előforduló kutyák eszik meg. Érdekes és megkapó esetnek voltunk szem- és fültanúi az egyik ubudi étteremben ahová vacsorázni tértünk be. A felszolgáló személyzet – mind fiatal, csinos hölgy – kábé 10 percenként, egymás után odajárultak az étterem kellős közepén álló kis asztalkához, amely mint oltár, vagy imádkozó hely funkcionált, és ott a munka dandárjának kellős közepén (na, azért telt ház nem volt!) pár percet imádkozással eltöltöttek, majd folytatták munkájukat.

Kézművesség.
Jártunkban-keltünkben elvetődtünk olyan településekre, ahol bizonyos szakmákat véleményem szerint igen magas művészi szinten művelnek. Egyik faluban csodálatos fafaragásokat készítenek különböző fákból, a másikban ezüstből csinálnak remekbe szabott dísztárgyakat, ékszereket, a harmadikban gyönyörű mintájú szöveteket szőnek a kézi szövőgépeken, illetve a sima szövetre batik-technológiával visznek fel szebbnél szebb mintákat, és így tovább, említhetném még a bútorkészítést, a kőfaragást, stb. Számat eltátva bámultam meg minden csodálatos remeket, amelyek ezekből a kis manufaktúrákból kikerültek, és amelyek természetesen a helyben lévő boltban megvásárolhatók voltak.

Kirándulás szent helyekre.
Bali tartózkodásunk jelentős részében templomtúrákat tettünk. Szakavatott idegenvezetőnk és gépkocsivezetőnk (Rómeó) segedelmével és kalauzolásával, majdnem az összes jelentősebb szent helyet felkerestük, már ahol templom állt. Jártunk szeretet-, elefánt-, lépcsős-, vízi-, krátertóba épült-, szirtfokra épült-, igazságszolgáltató-, és a többire nem emlékszem már templomnál. Számomra a legemlékezetesebb a lépcsős volt. Ennek a templomnak a megközelítéséhez kb. 250 lépcsőt kellett lefelé menve használni. A templomlátogatás végeztével ugyanennyit felfelé. Elég legyen annyi, hogy azóta enyhe lépcsőfóbiában szenvedek. Az igazság az, hogy valamennyi meglátogatott templom a balinéz kultúra része, mindegyik más, nagyon sok szépséget lehet bennük felfedezni, ha kellő áhítattal szemléljük azokat.

A sok-sok szép templomon túl (talán mert már telítődtem a látványtól) nekem sokkal jobban tetszett az utolsó nap látott, minden szakrális jelleget nélkülöző gyönyörű vizipark, ha jól emlékszem Tirta Gangában.

Néhány szót Ubudról.
Ez egy kis város a sziget közepetáján, ahol három éjszakát töltöttük egy folyóvölgy meredek oldalába épült vadregényes és igen kényelmes hotelben. A város maga – nem találok rá jobb kifejezést – sokkal bennszülöttebb mint a tengerparti Sanur, de a hotelt igyekeztek a körülményekhez képest luxusszínvonalon üzemeltetni a falakon mászkáló kisebb-nagyobb és óriás gekkókkal, a gigantikus méretű hangyákkal, a félig nyitott zuhanyozóval és a reggelinél látogatásra érkező makákó majommal együtt.

Sok mindenről írhatnék még, - közben eszembe jutott a majomerdői látogatásunk, na meg a túra Gusztival a rizsteraszokon, ahol a rizstermesztés csinját-binját megtanulhattuk – de úgy gondolom, legyen elég ennyi, saját élményeim, benyomásaim úgyis csak nekem érdekesek, kívülállókat esetleg (vagy nem esetleg) untatnak. Pláne ha bő lére eresztem.

Nem akarok ijesztegetni, de Szingapúrra még visszatérek.

2008. május 19., hétfő

King Kong

Hong Kong egy király hely, de ha néhány napnál többet kellene ott eltölteni, akkor mégis inkább Szingapúrra szavaznék. Ez volt a hétvégi Hong Kong-i kiruccanásunk tapasztalata. Mi csak 3 napot voltunk, így élveztük a dolgot.

Hogy mi a különbség Szingapúr és Hong Kong között? Először is, Hong Kong-ban nem trópusi klíma van, hanem kb. mediterrán. Májusban azért már meleg van, így nem követtük el azt a hibát, mint Bhupesh, Eszter csoporttársa, aki februárban meglepődve látta, hogy ő egyedül száll le rövidnadrágban és szandálban a Szingapúr-Hong Kong repülőjáratról. Kb. 15 fok volt. Most nekünk volt vagy 25 is, de ennek ellenére majdnem megfáztam szombaton. Ja kérem, én már majdnem olyan vagyok, mint a helyiek itt Szingapúrban, akik mindig borzongva kérdezik, hogy nálunk otthon Európában tényleg olyan hideg a tél.

Aztán Hong Kongban felhőkarcolóból is több van. Nagyon látványos a városközpontot lényegében kettévágó tengerszoros bármelyik partjáról a rengeteg modern épület, különösen este (minden este), amikor impozáns fényjátékot rendeznek. De felülről, a több mint 400 méter magasan levő kilátóból is nagyon jól néz ki a sok 40-80 emeletes iroda- meg lakóház. Mert Hong Kong, Szingapúrral ellentétben nem lapos, hanem komoly hegyek is vannak, lényegében a város szélén.


Nekem személyesen az egyedi közlekedési eszközök tetszettek a legjobban. Pl. a sikló, ami a kilátóhoz visz fel, és a 400 métert kevesebb, mint 8 perc alatt küzdi le. Olyan meredeken megy néha, hogy ülve is majdnem hátra lehet esni. Vagy az emeletes villamos, ami a városközponton fut végig. Vagy a komp, ami a tengerszoroson megy keresztül. És mindegyik rohadt hatékonyan, minimális várakozási idővel működik. A kompnak pl. nincs eleje meg hátulja, hanem amikor kiköt, a kapitány átsétál a másik végébe, és már mehet is visszafele. Ja, és a jegy csak kb. 50 forint a villamoson is, a kompon is. Tömegközlekedési eszköz még a 800 méter hosszú mozgólépcső-rendszer, ami a városközpontból megy felfelé a hegyre, és a közelében lakók ezt használják munkába jövet-menet.

Megnéztük az egyik külső szigeten lévő óriási buddhaszobrot is, ahová felvonóval lehet eljutni a metrótól. Ez a sziget néhány rész kivételével még nincs beépítve, így lehetett látni a természetet is. A nagy hegyektől, a kissé hűvösebb időtől egészen Alpok hangulata volt. Na, ilyet sem tapasztaltam még Szingapúrban.

Érdekes módon borboltból és pékségből is több van Hong Kong-ban, mint Szingapúrban. Nem tudom miért, de ezt eltanulhatnák tőlük. Ha már boltnál tartunk, a hotelunk olyan környéken volt (és ez egy jó hotel, jó környéken), ahol a szomszédos utcákon a rengeteg kis boltban a dél-kelet ázsiai szárított miegymások nagykereskedésének a központja van. Ezeket a szárított csodákat (pl. szárított tengeri uborka, fecskefészek, cápauszony, szarvasnyelv, gekkó, meg egy csomó minden, amiről fogalmunk se volt, mi lehet) a kínai orvoslásban használják előszeretettel. Bizarr volt nagyon, és még este, amikor a boltok már bezártak, még akkor is enyhe halszag lengedezett az egész utcában.


Mindezen jóságok ellenére Hong Kong nem egy vendégmarasztaló hely. Szűk, rettentő nyüzsi, határozottan koszosabb, mint Szingapúr, a levegő is szennyezettebb. Itt nincsenek kényelmes lakóparkok zöld kertekkel és medencékkel. Vagy vannak, de megfizethetetlen áron. Szóval, ha valakinek három napja van, és egy ázsiai nagyvárost tud megnézni, lehet, hogy Hong Kong a legjobb választás. Nagyon érdekes, emlékezetes, de kifárasztja az embert.

Képek a szokott helyen.

És most jöjjön valami egész más!

Újabb vendégszerző a blogon!

Többszöri győzködéssel, kérleléssel, érzelmi zsarolással sikerült elérni, hogy apám írjon egy élménybeszámolót az ittlétükről. És mennyire megérte, milyen jó lett! Én már úgyis untam kissé magamat, gondolom más meg méginkább, szóval itt egy kis üdítő változatosság, Szingapúr és Bali más szemmel.

-------------------

Előrebocsátom, nem szeretek írni, soha nem is szerettem, folyamatos szenvedés volt számomra, ha valamit le kellett írni. Ezen bevezetés után – ugye milyen ellentmondás – megkísérlek beszámolót készíteni kb. 3 hetes szingapurbeli és balibeli (ezt nem tudtam kihagyni) tartózkodásunkról, élményeinkről, benyomásainkról, csak úgy ahogy eszembe jut.

Hát először is nézzük az utazást. Az odafelé útra tartózkodással vegyített izgalommal és lelkesedéssel készültem, ilyen hosszú úton még életemben nem voltam, meg hát előttem volt az egész három hét, a maga ismeretlenségében egzotikusnak képzelt helyszín, a találkozás Balázzsal és Eszterrel, meg minden, ami ilyenkor eszébe jut az embernek. A repülőgép aztán alaposan lehűtötte lelkesedésemet, még fele utat sem tettük meg én már rettenetesen untam a repülést és alig vártam hogy leszálljunk, ugyanis kénytelen voltam azt tapasztalni, hogy a repülőgép utastere messzemenőkig nem azért van, hogy az utasok kényelmesen utazzanak a hosszú úton, hanem hogy minél több utas bezsúfolásával a repülőtársaság minél nagyobb hasznot vágjon zsebre. Mivel minden rossz előbb-utóbb jóra fordul, az utazás is véget ért, sikeresen földet értünk Szingapúrban, ahol a reptéren már várt minket a Balázs és a trópusi hőség. Olyan hőség, amit még az én pesti kánikulában edzett szervezetem is nehezen viselt, a 30°C feletti hőmérséklet 90 % feletti páratartalommal kicsit sok volt neki.

Szingapúrban

Szingapúri tartózkodásunk első része 2 napig tartott, ebből az első napot az időeltolódás miatti átállással töltöttük, ami részemről azt jelentette, hogy zavaros aggyal, félig kómás állapotban mentem a családdal mindenhová, ahová csak vittek magukkal, a látottakból és az élményekből csak foszlányok maradtak az agyamban. Pl. emlékszem a kókuszszürcsölésre a kínai negyedben, a fantasztikusan szép Buddha szentélyre, a vegetáriánus kajára az ingyenkonyhán, a hindu szentélyre ahová mezítláb lehetett csak belépni, a moszlim mecsetre ahová belépéskor köpenyt, (de lehet hogy „kaftánt”) kellett felvenni (nota bene: hőség + páratartalom az egeket ostromolta), a taoista templomra, a kikötőmúzeumra amely az egykori kikötő egykori hivatalos helyiségében, de lehet hogy tévedek és nem hivatalos helyiségében hanem templomában (bár valamennyire a templom is hivatalos helyiség) volt található mindenféle tengerpart nélkül, hiszen a tengerpart a feltöltések következményeként több száz méterre eltávolodott, helyét elfoglalta belváros, amelynek emlékszem égbenyúló felhőkarcolóira, a hivatali negyed eszméletlen nyüzsgésére és igazi kozmopolita hangulatára, a többi nem jut eszembe.

Második nap ébredés kiadós esővel, majd esőszűntével látogatás a Holland falúban, ami a Holland Village-t próbálja jelenteni, bár semmi falusit/falusiast (mármint magyarosan falusit) nem láttam, nem éreztem, nem tapasztaltam, hacsak a járdán dolgozó cipőjavító iparosember, és a néhány dobozból és szerszámból álló üzeme nem ad falusi rangot a negyednek, bár az általa nyújtott szolgáltatásért városi árat számított, pl. Erzsi szandáljába a talpbélés beragasztásért, ha jól emlékszem 8 dollárt kért. Ebéd a helyi food court-ban (nem tudom jól írtam-e). Menü: rizses csirke + csirkelé (részletesen leírva Balázs valamelyik blogjában), majd némi kis shoppingolás, hogy az se maradjon ki. Hogy mit, azt már nem tudom, de biztos valami rendkívüli fontosságú színes magokat vagy gyöngyöket vásároltunk. Délután csomagolás, készülődés a Bali utazásra. A reptéren meglepetés ért minket, mivel a repülőnk az általunk ismert menetrendhez képest vagy másfél órával később indult, de ez még mindig jobb, mintha fordítva történne és ugyanennyivel előbb indulna. A repülés zökkenőmentesen lezajlott, éjfél körül megérkeztünk Bali repülőtérre ahol várt minket a hotel által biztosított gépkocsi vezetővel együtt (akit úgy hívtak, hogy Orba, és mi egyből elneveztünk Orbánnak), és elszállított a jó sok kilométerre lévő hotelbe.

A Balin töltött kellemes napokról természetesen a továbbiakban be fogok számolni!

2008. május 11., vasárnap

Templom-túra

Balin rizsterasznál és kőfaragónál csak templom van több. Minden családnak van saját temploma, van a falunak is egy, és vannak fontosabb templomok, ahová minden balinéz járhat. És járnak is rendszeresen, főleg az évente megünnepelt nagy fesztiválokon, ami minden templomnak máskor és máskor van. (Az évente itt a balinéz naptár szerinti évet jelenti, ami 210 napos.)

Szóval láttunk rengeteg templomot és a fontosabbak közül többen jártunk is. Vannak olyanok, amiknek az elhelyezkedése nagyon szép, a tengerparti sziklák tetején, vagy a krátertóban. Van olyan, ahol a források és a tavacskák teszik nagyon hangulatossá, van ami rejtélyes hangulatú. van ami történelmileg érdekes, mások csak szépek. Szóval mindenki találhat kedvére valót.

Ami még emlékezetessé teszi őket, az az, hogy a legtöbbjébe nem lehet rövidnadrágban bemenni, hanem szarongot kell bérelni a bejáratnál. Persze ez is bevételi forrás neki, de nem vészes olyan kb. 60 Ft fejenként. És cserébe egy kicsit autentikusabban érzi magát az ember. Van, ahol azoknak, akiknek hosszú ruhája van, adnak egy övet, hogy valamit azért tekerjenek magukra. A helyi emberek különben nagyon kiöltöznek, ha templomba mennek, a legjobb, lehetőleg fehér ruhájukat veszik fel.

Én itt most egy szarong-divatbemutatóval zárom a balis bejegyzéseket.