Boldog karácsonyt!

Az alábbi videóval kívánok mindenkinek boldog karácsonyt meg új évet. Jövőre újra jelentkezem nagy vietnámi és kambodzsai beszámolóval.



A videó az Orchard Road-on, Szingapúr fő bevásárló utcáján készült tegnap este 10 órakor. Tömeg volt és hangzavar, tíz méterenként karácsonyi performanszok. Vicces volt.

Kínai orvoslás

Tegnap voltam kínai orvosnál. Megfájdult az egyik fülem, meg bedugult, alig hallottam vele. Volt már ilyen otthon is, akkor elmentem a fülészhez, az kimosta, adott rá fülcseppet, aztán jó volt. Most gondoltam, kipróbálom, mit tud a kínai orvoslás.

Szingapúrban a hagyományos kínai orvosok is szabályozva vannak. Vizsgát kell tenniük, meg mindenféle szabályokat kell betartani. Otthon, a kisszobában nem rendelhet senki. Úgyhogy a helyiek nyugodtan választhatnak, hogy hagyományos kínai orvoshoz mennek, vagy nyugati típusú rendelőbe. Mondjuk a kínai orvos, akinél voltam szintén egy rendelőben ül, ahol be kell iratkozni, megadni az alapadatokat, aztán kivárni a sort, a legvégén meg fizetni.

Az orvos viselkedése se volt olyan nagyon eltérő a megszokott otthonitól. Fehér köpenyben üldögél a rendelőben (mondjuk sztetoszkóp nem lóg a nyakában), ha jön a beteg, megkérdezi mi a baja, milyen orvosnál volt már vele előtte, azok mit csináltak, megnézi a pulzusát, kérdez még egy-két kérdést, hogy milyen az emésztése, szokott-e melege lenni, vagy fázni, aztán ír valami gyógyszert. Persze tudom, hogy a kínai orvoslásban a meleg-hideg egyenletes eloszlása a kulcs, nekem is azt magyarázta, hogy az a bajom, hogy felgyűlt a meleg a fülemnél, de majd a gyógyszer, amit ír, kihajtja onnan.

A gyógyszer nem tudom, hogy mit tartalmaz, mert kínaiul írta meg a receptet (mondjuk ez se sokban különbözik a magyar helyzettől, csak a nyelv más). Ott rögtön ki is lehetett váltani a rendelőben. Hat tasaknyi barna port kaptam, amit három napig napi kétszer kell bevenni evés után meleg vízben feloldva. Feloldva egészen iszapos víz színe van, az íze meg elég keserű. Biztos valami növényi kivonatok, hacsak nem megint valami gomba. Mindenesetre, a felét már beszedtem, és a dugulás eltűnt, a fájdalom is csökkent. Azt, hogy a lenyelt por hogyan tudja a fülemben csökkenteni a gyulladást, nem tudom, de hát ez a nyugati orvosságoknál is hasonlóképpen van. Azt se tudom, hogy van-e köze hozzá, hogy megint megfáztam (annyira jól kihajtotta belőlem a meleget), vagy ez megint csak a légkondinak köszönhető.

Sentosa, a műsziget

Az Eszter szüleivel bejárjuk Szingapúr fő turista-látványosságait, így nem hagytuk ki Sentosa szigetét sem. Mi még az Eszterrel nem nagyon jutottunk el oda, annyi minden más látni- és tennivaló volt, úgyhogy ez nekünk is új volt.

Sentosát régen nem így hívták, sőt nem is ekkora volt, de egy-két évtizeddel ezelőtt a szingapúri állam elhatározta, hogy ott megcsinálja a helyi üdülőszigetet. Szingapúr egy trópuson lévő sziget, de messze nem egy trópusi álomsziget, ahogy azt az üdülési katalógusok alapján elképzeljük. Itt nincs homokos pálmafás tengerpart. Illetve van, Sentosán, de ez nem igazi, csak mű. A fehér homokot Malajziából importálták, és minden pálmát pontosan kiszámított helyre ültettek. Így most van hová menni hétvégén a Szingapúriaknak is, ha tengerparti strandolásra vágynak. Meg persze a turisták tömegeinek.

A fejlesztés még messze nincs kész, az egyik részén a szigetnek most alakítottak ki egy sor mesterséges szigetet, ahol majd luxus-apartmanok épülnek. Ahogy megyünk át a szigetre, ott is egy hatalmas mély gödör tátong, oda is valami nagy épületet fognak felhúzni. De már ami kész van, az is komoly beruházás, több kilátó, hotel, szórakoztató központ. Mindegyikre büszkén oda is írják a prospektusokban, hogy hány millió dollárból készült, hadd értékeljék a népek.


Átmenni a szigetre lehet kábeles kabinokban (ez a legdrágább), magasvasúttal, különbusszal, vagy akár kocsival is, ha megfizeti a belépőt. Mi magasvasúttal mentünk, ami a parti bevásárlóközpontból indul. Pillanatok alatt oda lehet érni, az egész út nincs egy kilométer se talán. Az emberek tök furcsán viselkednek: leszállnak a magasvasútról, és beállnak a buszmegállóban várakozó sorba. Igaz, hogy ingyen van a busz, de az egész sziget kicsi, szerintem nincs több, mint 10 perc gyalog, ahová mennek. Mi persze gyalogoltunk, nem vagyunk birkák.

A szigeten van többfajta kilátó, szépen rendezett parkok, szökőkutakkal, akvárium, pillangó-kert, 3D mozi, miegymás. Meg rengeteg ember, és természetesen rengeteg etető. Mi nem mentünk be egyik fizetős látványosságra sem, nem érdekelt annyira. A legérdekesebb úgyis az erdei ösvény volt. Ez még a sziget korábbi korszakából maradt meg, szerintem meg vannak számlálva a napjai. Aranyosan egyszerű: a műsziklákon lefolyó művízesés neve egyszerűen fehér festékkel fel van mázolva a sziklákra. Semmi high-tech monitor, vagy díszkivilágítás, mint az újabb részeken. Az ösvényen beton sárkánycsontok vannak, és a tájékoztató tábla alapján azt hinné az ember, hogy igazi, mert egy szóval sem említi, hogy csak mű. Szóval vicces volt, és legfőképp nyugis. Kiesik a fő turista útvonalból, nem is nagyon reklámozzák, úgyhogy talán 5 emberrel találkoztunk összesen 10 perc alatt.


A dzsungelből a tengerpartra lehet kijutni, ahol viszont jó sokan voltak. Jó hangulatú hely ez is, lehet heverészni, homokozni, labdázni, fürödni a tengerben, vagy a kilátást nézegetni. A kilátás áll egyrészt a műszigetekből, amik kb. 100 méternyire a parttól vannak, és a tengeren lévő nagy hajókból.


Még átmentünk egy nagy kilátóra az egyik szigeten, amit úgy hirdetnek, hogy az ázsiai kontinens legdélebbi pontján áll. Vicces, hogy a kontinens legdélebbi pontja egy szigeten van, pláne, hogy van ennél egy kicsit délebbi sziget is (sőt, Szingapúr is egy sziget már). Valószínűleg úgy értették, hogy a legdélebbi pont, ahová száraz lábbal át lehet menni. Mindenesetre szép a kilátás a tankerekre, meg szemben Szumátrára.



A kilátóból aztán siettünk vissza a magasvasúthoz, mert nagy fekete felhők jöttek. Mire visszaértünk a bevásárlóközpontba, már szakadt is az eső. Hogy mit csinált az a rengeteg ember az esőben, aki még kint volt a szigeten, meg még jött kifelé, amikor mi visszafelé siettünk, azt nem tudom. Az eső még órákig esett rendületlenül, ahogy azt mostanában a monszun idején csinálni szokta.

Szokás szerint, még néhány kép a Picassán megtaláható.

Néma levente

Régóta nem írtam, mert nem érek rá. A múlt héten ugyanis megérkeztek az Eszter szülei, és azóta a várost járjuk szakadatlanul.

Nagyon remélem, hogy még a héten bepótolom a hiányt. Voltunk ugyanis új helyen is, nevezetesen Sentosa-n, Szingapúr szórakozó szigetén.

Pénteken megyünk Vietnamba és Kambodzsába, és csak január 6-án jövünk vissza, úgyhogy ha mégse sikerülne addig írni, akkor már csak az új évben lesz ár alkalom. Nem kívánok boldog ünnepeket, mert igyekszem még jelentkezni addig.

Vasutasoknak

Annak örömére, hogy a MÁV Cargo privatizációja, úgy tűnik nagyon sikeresen fog végződni (és nekem is van ehhez egy kis közöm), leírom a szingapúri vasút helyzetét.

A következő kép jól összefoglalja, milyen vasút van itt. Egyrészt van a modern városi magasvasút/metró, másrészt van a kissé nevetségesen szegényes kinézetű vonat.


A metrót a szingapúri állam építette. Kb. 10 éve adták át az első vonalat, és azóta fokozatosan bővítik. A fénykép a hozzánk legközelebbi metró-állomásnál készült, itt már nagyban épül az új vonal állomása, ami pont itt fogja keresztezni a régit. Az új a föld alatt megy majd, a régi ezen a környéken már a magasban.

A vonat helyzete sokkal egyedibb, ugyanis az nem szingapúri, hanem maláj. Még abból az időből maradt így, amikor Szingapúr és Malajzia nem volt két független ország, hanem vagy egy gyarmatbirodalomba tartozott, vagy néhány évig egy országba tartozott. Gondolom, nem lett volna értelme a vonatot szingapúri kézbe venni, ez ugyanis csak a legvége az egész maláj félszigeten végighúzódó vonalnak. Olyan van, hogy a vasúttársaság nem állami kézben van, de itt a sínek, az alatta lévő föld mind egy szomszédos ország tulajdona. Állítólag mielőtt az ember felszáll a vonatra a főpályaudvaron, útlevél-ellenőrzés van, mert a pályaudvar, már Malajziához tartozik.

Láthatólag nem érdekel itt senkit túlzottan a vonat. Szingapúr minek költene rá, nem az övé. A kikötő az más, az a világ egyik legmodernebb, legnagyobb forgalmú terminálja, állam által szorosan kontrollált, fejlesztett üzlet. Malajzia meg minek fejlesztené olyan nagyon ezt a végvonalat, pláne, ha nem is neki lenne igazán jó, hanem a helyieknek. Szóval senki földje az egész, és ez meg is látszik rajta.

Gasztronómiai felfedezések

A múlt hét leginkább az evés-ivásról szólt. Lehet, hogy ez már unalmas, de Szingapúr tényleg gasztronómiai központ. Bárhova megy az ember, lehet valami érdekeset enni. Akkor meg pláne, ha direkt az evés miatt megy oda.

Szerdán magyar borvacsorán voltunk. A nagykövetség küldött értesítést róla, hogy van egy helyi cég, amelyik magyar borokat importál, és hírverés gyanánt borvacsorát tart, amin magyar borokat lehet inni ázsiai-nemzetközi ételek mellé. Persze nem ingyen, sőt elég drágán, de annyira kíváncsiak lettünk, hogy elmentünk.

A céget egy helyi vállalkozó indította, aki a 90-es években két évig Magyarországon élt. akkor ismerkedett meg magyar borászokkal, és azok mondták neki, hogy miért nem talál piacot Ázsiában a magyar boroknak. A fickó próbált helyi terjesztőket találni, de senki nem állt kötélnek, ezért úgy gondolta, akkor majd ő maga indít egy céget. Persze nincs könnyű dolga, mert itt kb. semmit nem tudnak a magyar borokról, még azt is el kell mondani, hogy ilyen van.

A borok között túl volt reprezentálva a Szeremley pince, talán három boruk is volt az ötből. A rizling és a kékfrankos elég jó volt, a nagy hévvel beharangozott shiraz majdnem ihatatlan. A legjobb azonban a két tokaji volt. A félédes hárslevelű a Degenfeldtől nagyszerűen ment a libamájhoz, az aszú pedig ugyan csak 3 puttonyos volt, de így is nagyon finom. Pauleczky birtokról volt, még nem hallottunk róla, de érdemes kipróbálni.

Ittunk elég sokat, meg ettünk jókat, megismerkedtünk a nagykövettel, kellemes este volt.

Pénteken thai étteremben voltunk az Insead-osokkal a rendszeres péntek esti étteremlátogatás keretében. Néhány helyi diák minden péntekre szervez egy éttermet, ahová aki akar elvonul, és megkóstolja a kínálatot. Általában olcsó, de jó minőségű kisvendéglőkbe megyünk, ilyen volt ez is. Finom volt, bár Thaiföldön jobb volt a pad thai meg a zöld curry, de fejenként 14 dollárt (kb. 1600 Ft-ot) fizettünk ételért, italáért, úgyhogy nagyon megérte.

Utána egy másik párral beültünk egy bárba, inni valamit, ott az egy pohár bor drágább volt, mint az egész vacsora. De ez is egy nagyon érdekes hely. Egy volt kolostor a város közepén, amit nagyon szépen felújítottak, a közepén a templom csillog-villog, körülötte azonban nem szerzetesek vagy apácák vannak, hanem éttermek és bárok egymás mellett. Furcsa hangulata van, és persze nagyon népszerű hely.

Csütörtökön az indiai-pakisztáni hét keretében ingyen pakisztáni ebéd volt az Insead-on. Nagyon jó volt, finom chapati (lepény), csicseriborsó főzelék, meg édesség volt, de a legjobb a marhahús volt valami fűszeres szószban vajpuhára főzve. Az összes itt fellelhető konyha közül én az indiait szeretem a legjobban, az rettentően ízletes tud lenni. Mondjuk utána sokszor a gyomrom panaszkodik a sok fűszer miatt, de általában megéri. Azt nem tudom, a bennszülöttek hogy bírják, főleg hogy állítólag ezt a kis könnyű marhahúsos-csicseriborsós menüt nagy ünnepeken reggelire eszik.

Vasárnap a keleti parton voltunk. Ez egy több kilométeren át húzódó tengerpart, ahová a helyiek járnak strandolni, napozni, biciklizni, görkorcsolyázni, vagy csak lébecolni. A vízben leginkább csak a gyerekeket lehetett látni, mert annyira nem jó itt a víz, úgyhogy aki ellent tud állni, az inkább kihagyja. Az egésznek a kilátás ad egy egyedi hangulatot, ugyanis a tengerben ott állnak a hatalmas tengerjáró hajók sorban, arra várva, hogy bejussanak a kikötőbe.


Van homokos tengerpart, ahol nagy homokvárakat épített egy csoport, és mellette viccesen népnevelést tartottak, ahol a homokvár-építést használták szimbólumként, hogy ne csak várj a jóra, meg okoskodjál, de csinálj is valami kézzelfoghatót. A homok, a víz, a jó idő ingyen van, és milyen nagyszerű dolgokat lehet csinálni, ha valaki hajlandó összepiszkolni a kezét. Hasonló volt a népnevelési kampányhoz, amit korábban írtam, csak itt az egyén és a család felelősségét emelték ki. Nem volt annyira gáz, mint amilyennek hangzik, csak ritkán volt erőltetett, különben szórakoztató, és elgondolkodtató.

Mi sétálgatni meg (meglepetés) enni mentünk. A keleti parton lehet állítólag a legjobb tengeri kaját enni. Egy egész komplexum van, ahol több étterem is kínálja a saját tengeri herkentyű specialitását. Mi a leghíresebbe, a Jumbo Seafood-ba mentünk, és chilis rákot ettünk. Itt is egy kép abból a fázisból, amikor még egyben volt.


Nem tudom, hogy eszik ezt a hozzáértők, nekem nem sikerült civilizált módon kikapargatni a húst a páncélból. Minden kis cafatért küzdeni kellett, de megérte, mert nagyon finom volt. A végére úgy néztem ki, mint egy disznó, meg a chili csípte a számat kívülről-belülről, de elégedett voltam. Az Eszternek persze sikerült tisztábbnak maradni, de szerintem ő sokkal kevesebbet evett.

Egy-pár képet vegyesen, ami az utóbbi hetekben készült, feltettem a webre.

Egy év szabadság

Közkívánatra!

Sokan kérdeztétek, mit is csinálok én itt Szingapúrban, mivel töltöm a napjaimat. Hát, kiderül sok minden a bejegyzésekből, de csak itt, csak most elmondom, mit csinálok igazából.

Röviden összefoglalva: lábamat lógatom, kis munkával megfűszerezve. Egy tipikus hétköznapom úgy telik, hogy felkelek olyan 9 óra felé, aztán ha jó idő van, lemegyek a medencéhez úszni, ha nem, akkor vagy elmegyek a fitness-terembe futni, vagy otthon olvasgatok, internetezem. Én vezetem a háztartást, így néha el kell mosogatni is, és a mosógépből át kell rakni a szárítóba a ruhát, onnan kiszedni, elrakni a szekrénybe, stb. Szóval van dolgom bőven :). Takarítani nem kell, mert jön a takarítónő hetente. Főzni sok értelme nincs, mert igazából olcsóbban és egyszerűbben meg lehet oldani a számtalan utcai étkezde egyikén, vagy bent az Inseadon, ahol szintén nagyon jó és olcsó menza van. Ezért aztán az Inseadra is rendszeresen bemegyek, főleg ebédidőben, vagy ha valami program van.

Van, amikor elmegyek, felderítem Szingapúrt. A környéket már elég jól ismerem, és sok más helyen is jártam. Egyedül ez azonban nem olyan szórakoztató.

Hetente egy-két nap nem így telik, olyankor dolgozom. Van egy munkám, ami kb. heti két nap elfoglaltságot jelent. Egy helyi vesebetegeket kezelő alapítványnak dolgozom, amelyik egy kft-t akart létrehozni, hogy ott munkát teremtsen a betegeinek. Erre létrehoztak egy projektet, amit lényegében koordinálok, és az üzleti szempontú elemzést is csinálom. Két hónapja megy a dolog, hetente minimum egyszer megyek hozzájuk, ott megbeszéljük a projekt-csapattal a fontos kérdéseket. Oda jutottunk két hónap alatt, hogy nem érdemes megcsinálniuk a kft-t, úgyhogy úgy tűnik, kivágtam magam alól a fát. Most kicsit zavaros a helyzet, mi lesz a további együttműködésünk alapja, ha lesz egyáltalán.

Ezen kívül sokáig úgy tűnt, hogy a Motorola helyi részlegénél is fogok részmunkaidőben dolgozni, de azt a projektet most halasztják, mert a stratégiai vezető (volt BCG-s) lett a nagyfőnök, és el van foglalva, hogy gatyába rázza a céget.

Amikor dolgozom, akkor általában be szoktam menni az Eszterrel az Inseadra, beülök a könyvtárba, és ott alkotok. Jobban megy, mint otthon. Szóval akkor nincs úszkálás, olvasgatás, mosogatás, munka van. Megfeszülni azért nem szoktam tőle.

Egyelőre jó ez így, a cél ezzel az egy évvel, hogy feltöltődjek, kipihenjem magam évekre előre is. De azért, ha nem lesz munkám jövőre, akkor elkezdek tanulni valami nyelvet. Még nem döntöttem el melyiket, de van választék. Még szeptemberben el is mentem egy japán órára, amit inseados diákoknak tartanak, de az őrültség volt, a szünetben eljöttem. Az volt a terv, hogy naponta lenne két óra, meg még minimum ennyi házi feladat. Ez még belefért volna, de már úgy indult a kezdő kurzus, hogy feltételezték, hogy az egyik ABC karaktereit tudjuk. Úgy éreztem, hogy fél óra alatt több heti lemaradást hoztam össze, úgyhogy feladtam. Nem mindegyik inseados nyelvóra ilyen őrült, úgyhogy lehet, hogy jövőre befizetek egyre.

Addig is (meg akkor is majd) azért a fő elfoglaltságom a láblógatás lesz.

Ja, és a blogírással is sok időt töltök.

Hogyan csináljunk nemzetet a semmiből?

Ez a kérdés foglalkoztatja mostanában a szingapúri kormányt. Ugyanis olyan, hogy szingapúri nemzet nincsen. Amikor felmérésekben megkérdezték az ittlakókat, hogy milyen csoporttal azonosulnak, sokan mondták a családot, meg a nyelvi közösséget (hogy én kínai vagy maláj vagyok), de azt, hogy szingapúri, eléggé kevesen. Ezen szeretne változtatni az állam, és ezért mindenféle módon erősíti a nemzettudatot.

Nem mindig volt ez így. Állítólag korábban nem lehetett a szingapúri zászlót csak úgy, engedély nélkül lengetni, mert még elragadtatták volna magukat a lengetők, és olyat csináltak volna, ami nem tetszik a kormánynak. Sokáig a gazdasági fejlődésen volt a hangsúly: amíg az emberek évről-évre jobban élnek, addig nem fontos, hogy milyen a nemzettudatuk, sőt, az csak elvonja a figyelmet a GDP folyamatos termelésétől. Most, hogy már nagyon jól élnek, van idejük máson is gondolkodni, és gondolom a kormány is úgy gondolja, jobb ha ők alakítják a fejleményeket, nem bízzák a véletlenre.

Az is benne lehet a mostani nemzetépítési lázban, hogy eddig az volt a fontos, hogy a különféle nemzetekből jövő lakosok közötti békét megteremtsék, és fenntartsák. Most meg, gondolom, inkább a különbségeket akarják lassacskán csökkenteni. Mellékes, de érdekes jelenség különben, hogy itt az, hogy milyen fajtájú az ember teljesen bevett kérdés mind magánemberek között, mind a hivatalos kérdőívekben. Rendszeresen megkérdezik, hogy miféle fajta is az ember: kínai, maláj, indiai, eurázsiai (az ázsiai és európai keveréket hívják így itt), vagy kaukázusi (ez a fehér ember fajta), vagy más? Angolul még furcsábban hat a kérdés, mert a „race”, amire rákérdeznek, magyarul fajt is jelent, úgyhogy kicsit rossz fennhangja van, amikor azt kérdezik, milyen fajba is tartozom.

Na de vissza a nemzetépítéshez. Nem könnyű, ugyanis nehéz mire építeni. Szingapúr történelme eléggé szegényes, a középkorban volt itt ugyan valami helyi kis központ néhány évtizedig, de 200 évvel ezelőtt, mikor az angolok megvetették a lábukat, itt csak egy halászfalu volt. Nagy küzdelmekben kivívott önállóság sem jó fogódzó, ugyanis a független Szingapúri állam úgy alakult, hogy kirúgták a maláj államszövetségből, mert nem egyeztek az érdekei a maláj többséggel. Így aztán 1965-ben szép csendesen bejelentették, hogy mostantól magunk vagyunk, megszületett Szingapúr állam.

Nincs közös nyelv sem, mert ugyan a többség beszél valamit angolul, de az senkinek sem az anyanyelve. Idősebbek között már az egyszerű angoltudás sem adott sokszor, azok kínaiul vagy malájul vagy tamilul beszélnek leginkább. Úgy 30 évvel ezelőttig a kínaiak se feltétlenül értették egymást, mert sokan csak a saját nyelvjárásukat beszélték, a mandarint nem. Akkor az állam erősen forszírozta a mandarint, mint közös kínai nyelvet, de aztán az lett belőle, hogy a legújabb generációnak már nem is a mandarin, hanem az angol az első számú (tanult) nyelve.

Ezért aztán a nemzeti érzést a külsőségeken és a nemzeti büszkeségen keresztül akarják megalapozni. Most már lehet a zászlót lengetni. Sőt, amikor megjöttünk, egészen meglepő volt, mennyi zászlót lehetett látni a lakótelepeken az ablakokból, erkélyekről lógva. Akkor volt nemrég a nemzeti ünnep (Szingapúr 42. születésnapja), és gondolom valami központi szervezésű verseny volt, hogy melyik lakótelep tudja jobban kidekorálni magát zászlókkal.

A nemzeti ünnepen persze nagy rendezvények és tűzijáték van. Büszkék is rá, mert az ingatlanügynök annakidején meg is kérdezte, nálunk vannak-e tűzijátékok. Mondtam, hogy igen, augusztus 20-án szokott lenni. Hány perces, kérdezte, és láttam, abban bízik, mondok valami rövidet, és akkor eldicsekedhet, hogy náluk milyen nagyszabású van. De amikor mondtam, hogy úgy fél órát szokott tartani nálunk, nem reagált semmit, ejtette a témát, több, volt, mint amire számított.

A nemzeti büszkeséget az elért eredményekre alapozzák: hogy itt jóval jobban élnek az emberek, mint a környéken, nagyobb a biztonság, a rend, az életkörülmények. Emellett az oktatásban és a sportban akarnak eredményeket felmutatni. Az oktatási rendszerbe rengeteg pénzt raknak, az összes iskola, amit eddig láttam, nagyon jól nézett ki, és Szingapúr az első 5-ben van a nemzetközi oktatási összehasonlításokban.

A sport eddig nem volt olyan fontos, mert ugye annak a gazdaság növelésében játszott szerepe messze nem olyan egyértelmű, mint az oktatásé. De most már nagyon komolyan veszik, több kiemelt sportág is van (pl. vitorlázás, ping-pong, tollaslabda, bowling), amiben egyértelmű versenyhelyezések vannak célokként kijelölve, és mindent meg is tesznek, hogy elérjék ezeket.

A hétvégén pl. a központi sportiskolában voltunk az inseados sportnapon. Ez egy hatalmas intézmény, két versenyméretű úszómedencével, kivilágított, műfüves focipályával, szupermodern bowling-pályával, külön tollaslabda teremmel, ahol 20-30 pálya volt egymás mellett, hogy mindenki elférjen. Gondolom volt még más is, mi ennyit láttunk. Itt képzik az összes kis tehetséget, hogy aztán néhány év múlva hozzák a sikereket, és együtt szurkoljon nekik egész Szingapúr. Egészen biztos vagyok, hogy lesznek szingapúri sportsikerek.

Hogy a nemzetépítésből meg mi lesz, nem tudom. Lehet, hogy sikerül, mert itt sok minden sikerülni szokott, amit a kormány elhatároz.

Monszun bál

Minden évben az Inseados diákok szerveznek egy nagy estélyt, ahová ki kell öltözni rendesen, ültetett vacsora van, műsor, utána meg parti. Franciaországban ez nyáron van, és Summer Ball-nak, azaz Nyári Bálnak hívják. Szingapúrban meg év végén tartják, de nem hívhatják Téli Bálnak, mert vicces lenne annak hívni, amikor mindenki izzad a zakóban (a fiúk legalábbis). Ezért itt Monszun Bálnak hívják, ilyentájban jön ugyanis az északkeleti monszun.

Az is hagyomány, hogy valami téma köré szervezik a műsort. Idén James Bond volt a téma. Ki is találtak a szervező diákok egy vicces háttér-sztorit: a pénzügy tanárt (aki véletlenül egy fiatal kínai csaj) elrabolják, és a dékán James "Zero Coupon" Bond-ot kéri meg, hogy kiszabadítsa. A Zero Coupon Bond egy lefordíthatatlan szójáték, igazából a diszkont kötvények angol neve, és a pénzügy előadáson sokszor előkerül. A beharangozó videó elég jól sikerült, a műsor maga felejthető volt.

A vacsi nagyon elegáns volt, voltunk vagy kétszázan, mind kiöltözve rendesen, fiuknak minimum öltöny, de sokaknak szmoking (volt egy őrült, aki frakkban volt). A lányoknál gondolom mindehol lejátszódott, ami nálunk is: az Eszter már egy héttel előre ruhapróbát tartott, hogy a direkt erre az alkalomra elhozott számos szép ruha közül mégis melyik legyen a győztes. Nagy, 10-fős körasztaloknál ültünk, pincérek hada hordta az ételt és az italt folyamatosan.

Aztán a vacsi és a műsor után gyorsan átalakult az egész bulizássá, amit persze az ingyen pia meglehetősen előrelendített. Volt nagy tánci-tánci, néhányan kiütötték magukat, vagy csak bealudtak idő előtt. Mi 3-ig bírtuk, akkor jöttünk haza.

A legérdekesebb az egész este az asztaltársaságunk volt. A véletlen úgy hozta, hogy a dékánnal és a feleségével kerültünk egy asztalhoz. Mindketten nagyon közvetlen, szimpatikus emberek, a feleség el is mesélte az életét. A nő amerikai, a dékán spanyol. Franciaországban élnek már vagy 14 éve, de a fickó évente több hetet Szingapúrban tölt. Van 5 gyerekük 14-től 2 évesig. A gyerekek össze-vissza utaznak a szüleikkel a világban. Hol Spanyolországban, vagy Amerikában vannak a nagyszülőknél, hol Szingapúrban a papánál (mint most is, egy fél évre), hol ahova a papa megy az egyetemi kutatása miatt (jövőre egy évre az USA-ba). A nő fő állású anya, mióta megszületett a legkisebb gyerek, de előtte dolgozott négy gyerek, és az egész logisztikai rémálom mellett. Ha utazik a család, nem csak a repülőt, meg szállást kell intézni, de azt is, hogy a gyerekeknek az iskola, a foci, meg minden más hogyan lesz megoldva. És láthatóan élvezi ezt az életet, bár előtte meg HR vezető volt nagy cégeknél, úgyhogy hozzászokott a bonyolult helyzetekhez.

Képek is lesznek később, mert majdnem mindenkinél volt fényképezőgép (nálunk nem). Egyelőre itt van egy, én vagyok rajta és a közvetlen peer-group-om, azaz a többi Insead partner.

Trópusi megfázás

Azt gondoltam, hogy ha kimarad idén a tél, a hideg, nyúlós idő az életemből, akkor a menetrendszerűen vele járó megfázásokat is kihagyom. Hát, ehhez képest már kétszer voltam náthás a 3 hónap alatt, amióta itt vagyunk.

Hogy ez hogyan lehetséges egy olyan helyen, ahol a valaha mért legalacsonyabb hőmérséklet 19,4 fok volt? Hát úgy, hogy Szingapúrban kétféle klíma van: az egyik a trópusi éghajlat, az előbbi minimummal, 36 fokos maximális hőmérséklettel, és 84%-os átlagos relatív páratartalommal (az adatokat az itteni Környezetvédelmi Hivatal honlapjáról szedtem, ahol egyéb érdekes dolgokat is találtam, pl. időjárásjelentést az elkövetkező 3 órára, eső-jelentést, amit 15 percenként frissítenek, stb.). A másik uralkodó helyi éghajlaton max. 23 fok van, elhanyagolható páratartalom, és állandó légmozgás. Ezt minden zárt területen tapasztalni lehet, ahol légkondícionáló működik, azaz a nyilvános helyek kb. 100%-ban.

Szingapúrban ugyanis mindenhol van légkondi, a buszon, a metrón, a bevásárlóközpontokban, iskolákban, szerintem a templomokban is. Ha az ember sétál egy kicsit az utcán, vagy buszra vár a megállóban, és jól megizzad, már csak az kell, hogy a nyakába jöjjön a hideg levegő, és máris meg van ágyazva a náthának. És nekem pont a nyakamba jön a hideg levegő a metrón, mert valószínűleg úgy tervezték, hogy az itteni átlagmagasságú emberek fejére fújjon. Bár az se jobb. A hideg huzat mellett az is egy érdekes élmény, amikor gyakran a buszról leszállva párásodik be a szemüvegem, nem fordítva, mint télen otthon.

Itthon már szerencsére eléggé visszafogtuk a légkondit (kitartó panaszkodásomnak köszönhetően), és igazából már csak éjszakára használjuk a hálószobában, mert egyrészt így nem izzadunk meg teljesen reggelre, másrészt be lehet csukni az ablakot, és nem ébresztenek fel a nyervákoló macskák, vagy a kedves szomszédok.

Szóval két náthán már átestem. Ezek a szokásos módon zajlottak: torokfájás, aztán orrfolyás, tüsszögés, több tucatnyi zsebkendő elhasználása, majd lassú lecsengés kis köhécseléssel. Az egész nem tart tovább 5-10 napnál. A héten viszont olyan kórságom volt, amilyenhez még nemigen volt (bal)szerencsém eddig.

Úgy kezdődött kedden, mint egy nátha, torokfájással, bár az lehet, hogy nem is tartozott hozzá. Szerdán írtam, hogy mennyire elfáradtam a tai-chin, na az már nem volt normális. Csütörtökön ugyanis 10-re sikerült felébrednem, délre megfájdult a fejem, egyre az összes végtagom elnehezült, kettőkor 38 fokos lázam volt. Estére lement 37,5-re, másnap meg már nem is volt egyáltalán. Péntek délután még aludtam egyet, aztán este az inseados bulin már semmi bajom se volt, és azóta sem.

Azt nem hiszem, hogy a vitamin, aszpirin, ginzeng- és gyömbértea, meg valami helyi immunerősítő gyógynövény kombinációja hatott volna ennyire. Inkább valami itteni, számomra ismeretlen fertőzés lehetett, de hamar legyőztem. Remélem legalábbis.

Utóirat:
Most, hogy ne a levegőbe beszéljek, megnéztem, mi is ez a helyi immunerősítő gyógynövény, amit szedtem. Különben az Eszter szerezte be, egy gyógyszertárban ajánlották neki, mint a legjobb általános erősítő szert. Nem is volt olcsó. Úgy hívják, hogy Cordyceps.

A legjobb most jön: kiderült, hogy a cordyceps egy gombafajta, ami hernyókon (molylepkék lárváján), és egyéb ízeltlábúakon élősködik. A hernyó fák és bokrok gyökereit rágcsálja, és amikor megtámadja a gomba, akkor hamarosan megdöglik. Ekkora a gombafonalak már teljesen átjárták a hernyó testét, szóval az már inkább hernyó formájú gomba. Ki is nőnek szépen rajta a gomba termőtestjei. Hagyományosan ezt a hernyó-gomba hibridet gyűjtik be, ebből készül az orvosság. Most már persze laboratóriumban is tenyésztik. Az Eszter, ezt a felettébb érdekes de gusztusosnak kevésbé mondható hátteret megtudva, erősen elgondolkodott, hogy szedjen-e még belőle.

Utó-utóirat:
Ez a Cordyceps megragadta a fantáziám. Utána is néztem alaposabban. Aki beszél angolul (meg akinek a vizuális inger elég), annak ez a kis David Attenborough film részlet jó megalapozás a Cordyceps gombák megszeretéséhez. Ugyanis nemcsak egyfajta cordyceps van, hanem több ezer. Mindegyiknek megvan a maga ízeltlábúja, amelyiket megtámadja. Ha sikerült befészkelni magát, akkor előbb-utóbb eljut a rovar agyába, és átprogramozza, hogy az állat elmenjen valami olyan helyre, ahonnan majd a gomba jól el tud terjedni. Hangyák pl. felmásznak ágak tetejére, a mi kis hernyónk a járatának a bejáratához. Aztán ott megdöglik, és a gomba termőtestjei elkezdenek kinőni. Végül az egész úgy néz ki, mint egy gombatelep.

Mondtam az Eszternek, hogy figyeljen, ha elkezdek felfelé menni a ház tetejére, állítson meg, mielőtt kinőnek rajtam a gombák.

Sorstársak

Nem, nem, ez a bejegyzés nem a Magyar Televízió mozgássérültekről szóló műsoráról szól, hanem a mienkhez hasonló blogokat reklámoz.

Oldal ki is raktam egy linklistát, ami egyelőre három elemből áll. Ezekben Szingapúrban élő vagy élt magyarok írásai vannak.

A Délkelet-Ázsiás blogon főleg a környékre való kiruccanásokra vannak jó ötletek, meg praktikus infok. Ugyan volt olyan, amivel nem értettünk egyet, de azért mindig elolvassuk, mit írtak az elődeink, mielőtt elmegyünk valahova.

A másik kettő meg éppen itt lévő honfitársak élménybeszámolói. A facekontrollt szoktam olvasni, jó, a másikat most találtam, nem tudom milyen.

Taijiquan

Így írják itt a tai-chi chuan-t, és ez eleinte megnehezítette egy kicsit, hogy rátaláljunk azokra a helyekre, ahol tai-chizni lehet. Ugyanis azt már otthon eldöntöttem, hogy elmegyek tai chit tanulni itt Szingapúrban. Mindig is érdekelt, most meg időm is van, ez itt majdnem Kína, ideális megoldás. Az Eszter meg különben is tai chis, mert ő otthon hét évet járt edzésre, szóval neki ez csak emlékeztető.

Kicsit meglepődtem azért, mennyire nem könnyű tai chi kurzust találni. A tai chi - ellentétben a jógával - nem divatos dolog. Nem lehet az újságban tai chi kurzusok hirdetését látni, a számtalan fitness központ sem szállt még be. Jógázni bárhol lehet, még itt a lakóparkban, ahol lakunk is van valamikor hétközben jógacsoport. Tai chi-t viszont lényegében csak a Community Center-ekben lehet tanulni

A Community Center (CC, mert a szingapúriak mindent rövidítenek) egy érdekes intézmény. Minden nagyobb lakótelepen van, hol kicsi, családias, csak egy szoba a ház aljában, hol nagy művelődési ház, ahol a tollaslabda-pályától a karaoke szobáig minden van. Minden CC folyamatosan indít mindenféle tanfolyamot: nyelvtanulás, számítógép, főzés, sport, stb. A kurzusok erősen támogatottak, egy-egy óra ára néhány dollárra jön ki. Az egészet az állam tartja fenn, nyilván azért, hogy az állampolgárok szabadidejüket is hasznosan töltsék, művelődjenek, sportoljanak, ne csak a tévét bámulják, vagy zabáljanak. A legviccesebb megoldás az, hogy be lehet lépni a nagy közös rendszerbe tagnak (ún. Passion Card-ot lehet váltani), ami 10 dollárba kerül 3 évre, és ha az ember tag, akkor a tanfolyamok árából általában rögtön 10 dollár kedvezményt is kap. Hülye, aki nem lép be, pláne hogy most akció is volt, és az új belépők ajándék esernyőt is kaptak. Hogy Szőke Péter kollégám örökbecsű mondását idézzem: Olcsóbb, mintha ingyen lenne.

Na de vissza a tai chira. Két helyre is járunk már, a két legközelebbi CC-be. Volt néhány egyéb próbálkozásunk is az elején, de azok nem váltak be. Azt hittem ugyanis, hogy elengedhetetlen, hogy angolul beszéljen az oktató, a CC-s oktatók viszont mind csak egy-két szót tudnak angolul (ugye, nem divat a tai chi, idősebb, vagy Kínából bevándorolt oktatók vannak főleg). Végül kiderült, hogy nem elengedhetetlen, mert amit kell, megértünk, amit nem az Eszter az emlékeiből felidézi, vagy a többi többiek lefordítják

Mindenhol tapasztaljuk ugyanis, mennyire segítőkészek a helyiek. Maguktól odajönnek, megkérdezik, hogy kell-e segítség, elmondják mi történik. Közben persze kifaggatnak, hogy honnan jöttünk, mit csinálunk itt, és miért éppen a tai chi érdekel minket. Kuriózumok vagyunk ugyanis; múltkor is, amikor az egyik oktató létszámellenőrzést tartott, és mindenkinek felolvasta a nevét hogy kiabáljon, aki itt van, mondtam, hogy a mienkkel nem kell küzdeni, ha lát nem kínait a csoportban, akkor itt vagyunk. Magyarországot nem nagyon tudják elhelyezni, azt szoktuk mondani, hogy ott van Németország és Ausztria közelében, azokról úgy tűnik többet hallottak. Ami a legmeglepőbb számukra, az az, hogy Magyarországon is lehet tai chit tanulni. Ezen mindig el szoktak ámulni.

A két kurzus eléggé más stílusban megy. Az egyik nagyszabású, vagy 40 ember szokott megjelenni. Többségük már nem kezdő, és a kis kezdőcsoportunkkal sokszor nem is a mester, hanem egyik régi tanítványa foglalkozik. Persze az a legjobb, ha a mester mutatja meg mit kell csinálni, mert ő azt is tudja, hogyan kell megtanítani, nem csak azt, hogyan kell szépen csinálni. A másik kurzus sokkal kisebb, ott összesen öten vagyunk. Van rajtunk kívül egy 50-60 év körüli fickó, meg a 80 éves anyukája, meg még egy öregasszony (egyébként a nagy csoportban is a legfiatalabbak közé tartozunk, a tai chi ugyebár nem divatos, a fiatalok nem járnak). A 80 éves néni nagyon vicces, kb. 140 centi lehet összesen, és a mozdulatokat leginkább csak imitálja. De legalább mozog valamit.

Tanulni többet fogunk a nagycsoportban, mert ott profi oktatás zajlik, a másikban inkább csak utánozzuk, amit az oktató csinál. De itt szinte csak velünk foglalkozik az oktató, úgyhogy ennek is van előnye.

Ma is voltunk 8-tól fél 10-ig, és úgy elfáradtam, hogy abba is hagyom, és lefekszem aludni.

Bejutni Magyarországra

Múltkor anyáztam a thai-okat, hogy milyen macera a reptéren vízumot szerezni. Ma voltunk a magyar nagykövetségen, és mihozzánk képest a thai-ok a rugalmasság királyai. Ennyi macerát csak mi tudunk összehozni (ez azért túlzás, mert van még egy-két ország, amelyik képes rá, pl. Franciaország, ahol szintén eszméletlen a bürokrácia).

Előre bocsátanám, hogy a követségi emberek, a konzul meg a tanácsos, akikkel találkoztunk nagyon szimpatikusak, segítőkészek voltak. Nem rajtuk múlott a dolog, hanem a rendszer szar.

Azzal kezdődött, hogy nem tudtunk bejutni a konzulátusra. A nagykövetség egy toronyház 29. emeletén van, ha az ember kiszáll a liftből, rögtön ott van jobbra egy üvegajtón túl. Van bent két kissé giccses antik szék, magyar és EU zászló, és a falon poszternagyságban bekeretezve Sólyom László és Gyurcsány Ferenc képe. Beljebb nagy vitrinben herendi porcelán kiállítás. Ez a kis enteriőr milyen jól sugározza a dinamikus, modern ország képét, nemigaz? Volt időnk ilyen stíluskérdéseken filozofálni, ugyanis az ajtó zárva volt, és többszöri csengetésre sem jelent meg senki, hogy megkérdezze, mit nyomjuk a csengőt, mit akarunk.

Aztán kétségbeesésünkben felfedeztük, hogy ha nem jobbra, hanem balra fordulunk a liftből kiszállva, akkor a sarkon túl ott van a konzulátus. A nagykövetségnél ugyanis egy nyikk sincs arról, hogy ne ide gyere, ha hivatali ügyet akarsz intézni, hanem fordulj meg, és menj 20 métert. Mindegy, gondoltuk, mi vagyunk a hülyék, ez egy kis kirendeltség, biztos itt a konzulátuson van mindenki, azért nem hallották a csengőt. Ugyanis azt a telefonban mondták előre, hogy csak hétfőn és csütörtökön 10 és 2 között van félfogadás, na akkor biztos elég sűrű az élet, folyik a munka a konzulátuson.

A konzulátuson azonban egy másik üvegajtóval találtuk szembe magunkat, ami megint csak zárva volt. Azért volt ez kicsit furcsa, mert az ajtón túl ott volt a váró székekkel, nagy ajtóval elválasztva a konzulátus belsejétől. Miért tartják akkor zárva a váró ajtaját félfogadási időben???

Mindenesetre itt is csöngettünk, de itt se történt semmi. Erre az Eszter felhívta a nagykövetség számát, hogy itt állunk az ajtó előtt, be szeretnénk jönni. Azt mondták, éppen valami ügyféllel foglalkoznak, nem érnek rá, de várjunk türelemmel, majd beengednek. Itt kezdtük elveszíteni a türelmünket. Pláne, hogy semmi nem történt, még hosszú percekig.

Míg ott tébláboltunk, hol a nagykövetségen, hol a konzulátuson nyomtuk a csengőt, egyszer csak kijön valaki a nagykövetségről (szerintem a nagykövet, maga). Rögtön megkérdeztük, hogy lehet bejutni, ha a csengőre nem reagálnak. Hát, nem hallották a csengőt, azért nem reagáltak! Minek is olyan csengő, ami esetleg működik, még bejönnének az emberek. De azért a nagykövet szólt ott valakinek, hogy ugyan, menjen át a konzulátusra, és engedjen be.

Miután nagy nehezen bejutottunk, előadtuk, mi járatban vagyunk. A problémánk az, hogy az itteni országok lelkes útlevél-pecsételők és vízumragasztgatók (egy kiruccanás minimum másfél oldalt elhasznál az útlevélből), és hamarosan betelik az útlevelünk. Még egyszer-kétszer átmegyünk a határon és nem lesz több hely, ahová pecsételni lehet. Kéne nekünk új útlevél.

Na, ez nem ilyen egyszerű: új útlevelet lehet igényelni, de az minimum 4 hónap, valószínűleg fél év, mire készen lesz. Biztos hajóval küldik haza az igénylést, azért. Vagy talán összegyűjtik az igényléseket, és negyedévente intézik. Vagy nem tudom, miért, de ez van. Ja, és az ideiglenes útlevéllel együtt, ami kipótolja a betelt régi és a valamikor a ködös jövőben megjövő új közötti hiányt, az igénylés 120 euróba kerül. Addig viszont nem lehet ideiglenes útlevelet kapni, amíg be nem telt a régi majdnem teljesen, és akkor is csak az új igénylésével együtt. Ez annyira bonyolult, hogy egyelőre nem igénylünk, várunk. Még az is érdekes, hogy a 120 eurós díjat csak euróban és készpénzben lehet megfizetni, helyi valutában, átutalással nem. Hogy aztán mit csinálnak az euróval itt Szingapúrban, visszaváltják, vagy elküldik hajóval Magyarországra, azt nem tudom.

A váróban volt időnk körbenézni is. Voltak szép polcok, ahová gondolom a Magyarországról szóló turisztikai és befektetési prospektusokat szánták. Mondjuk azokat, amiket az Turizmus Rt. és az ITDH milliárdos költségvetéséből csinálnak, és a külképviseleteken terjesztik. Ehelyett voltak mindenféle random prospektusok az EU-ról (a nagyon izgalmas 7-es számú keretrendszer leírása volt a fő sláger), meg 3 (azaz, három) darab szedett-vedett prospektus a termálfürdőkről. Na meg egy tábla a következő felirattal: Hungary, a partner you can trust! Minden bizonnyal.

Ki volt rakva a vízumigényléshez szükséges dolgok listája is. Szingapúri állampolgároknak nem kell vízum Magyarországra, malájoknak sem, a többi helyi ország lakosainak igen. És nem ám csak úgy, megérkezéskor bemutatni egy kis pénzt, meg a visszaútra szóló jegyet, mint Bangkokban (már attól is kirázott a hideg), hanem ilyenek szükségesek (többek között) minden thai-nak, indiainak, vietnaminak, stb., aki Magyarországra akar jönni:

• levél a munkáltatótól, hogy miért akar a dolgozója Magyarországra menni, és mennyi időre (ugyan, mi köze ehhez a munkáltatónak???)
• hotel foglalás igazolása
• bankkártya másolat, és a legutóbbi bankszámla kivonat másolata
• utazási, baleseti biztosítás bemutatása
• a 30 napnál rövidebb időre szóló vízumért 30 euró díj, a hosszabbért 50
• nagy türelem és előrelátás, mert minimum 30 napig tart az elbírálás

Ezek után nem csodálkoznék, ha senki nem akarna hozzánk jönni turistaként. Még a termálfürdők kedvéért sem.

Az a baj, hogy ez nem egyedi eset. A londoni és a párizsi nagykövetség se volt jobb. A londoniban egy teljesen kontraszelektált fafej bürokrata volt a konzul, a párizsinak meg én árultam el, hogy a Honvédelmi Törvény szerint csak ők tudják igazolni a hadseregnek, hogy én Franciaországban tanulok (ez újdonság volt nekik, és nem hitték el, amíg el nem küldtem a törvény szövegét). Minden esetben, amikor valami hivatalos ügyet kellett intéznem, az rendkívül bonyolult volt, sok várakozással járt, és sok pénzbe is került. Biztos úgy gondolja az állam, hogy ha valakinek olyan jó, hogy külföldön van, az megteheti, hogy vagyonokat fizessen hivatalos ügyek elintézéséért, és legalább ebből egy kicsit tudják fedezni a követségek költségeit is. Az, hogy sokszor más lehetősége nincs az embernek, és lényegében a monopolhelyzetet kihasználva megvágják, nem érdekes, ebből nem lesz semmi botrány, hiszen olyan kevesen vannak az érintettek. Messze vagyunk még a szolgáltató államtól, ez még inkább erősen a bürokrata állam megnyilvánulása.

Éjszakánk erdejében sárga láng

Vasárnap éjjel szafarin voltunk, és vadállatok között sétálgattunk. A szingapúri állatkert ugyanis nagyon okosan kitalálta, hogy sötétedés után is lehet látogatókat fogadni, csak akkor az éjszakai állatokat kell nekik mutogatni. Így aztán, amikor 7-kor bezár a hagyományos állatkert (beszámolót róla lásd itt), akkor kinyit az éjszakai szafari. Nagy sikere van az ötletnek, az emberek tódulnak tömegesen, ilyet nem nagyon lehet máshol látni. Mi is tódultunk, mert kíváncsiak voltunk.

Jó a hely, érdemes megnézni, de összességében a nappali állatkert jobban tetszett. Ott több dolgot lehet látni (nem túl meglepő módon), szabadon be lehet járni az egészet a saját tempó szerint. Kicsit olyan, mint egy szervezett csomagtúra és egy saját szervezésű nyaralás különbsége ugyanazon a helyen. Mindkettő lehet nagyon jó, de ha igazán jó, akkor a saját jobban tetszik, mert ott nagyobb a szabadságfok.

Na, a filozofálást abbahagyom, és belekezdek egy kis élménybeszámolóba. Képek nem nagyon lesznek, mert ugye sötét volt.

Rögtön az elején nagyon jól indult a dolog. Még kint, a bejáratnál megnéztünk egy kultúrprogramot, bennszülött törzsi táncosok bemutatatóját. Azt nem tudom mennyire volt autentikus, de mindegy mert izgalmas volt, gyors, dinamikus, szórakoztató. Tüzet fújtak, nyeltek, lóbáltak, fúvócsővel lövöldöztek, hülyéskedtek, jó hangulatot csináltak. Itt van egy kép, ami még valahogy sikerült:

Ezután bementünk, és körbejártunk néhány ösvényt. Ezeken a megfelelő helyeken kiírták, milyen állatot lehet ott látni, az állatokat meg gondolom odaszoktatták, hogy tényleg látni lehessen őket. Többségében tényleg ott is voltak, de volt egy-két olyan hely, ahol csak meresztettük a szemünket, nem láttunk semmit.

Aztán megnéztük a showt, ami jó volt, de leginkább a műsorvezető lányka szerepelt, nem az állatok. Vicces volt a csaj, meg valószínűleg kihozták a maximumot, de talán az éjszakai állatok nem annyira magamutogatók, mint pl. a fóka, amit a nappali részen láttunk.

Végül felültünk a kisvonatra, ami körbevitt az egész kerten. Volt élő kommentátor minden járműn, aki mondta, hogy balra nézve ez az állat látható, jobbra ha nagyon nézünk, kiszúrhatjuk azt az állatot, közben meg kitöltötte az időt általános információkkal a parkról meg a természetről. A legjobb az volt, amikor tényleg bement a vonat a kifutóba, és a szarvasok meg egyéb kérődzők karnyújtásnyira kérődztek. Ezt persze az oroszlánnal nem csinálták meg, azok árok mögött, jó messzire voltak, mint a nappali részen is.

A legérdekesebb az volt, amikor az út felénél leszálltunk és elmentünk egy ösvényre gyalog. Itt a fejünk fölött repkedtek a repülő mókusok, meg be lehetett menni a gyümölcsdenevérek röpdéjébe. Ezek azok a szimpatikus kinézetű, kisebb kutya méretű denevérek, amik higiéniai problémáiról már írtam az állatkertes résznél. Na, ez most is előjött, ugyanis sikerült lepisilniük az Esztert. Össze-vissza repkedtek, ha nem húzzuk le a fejünket, nekünk jöttek volna, egyik-másikból meg röptében csöpögött valami...

Jó volt elmenni, mert ilyet még nem láttunk, meg az Esztert se pisilte még le denevér.

Ui:
A bejegyzés címe az egyik kedvenc versszakomból van, ami így szól teljes egészében:

Tigris, tigris, éjszakánk
erdejében sárga láng.
Mely örök kéz szabta rád
rettentő szimmetriád?

Tigrist sajnos csak nagyon mérsékelten láttunk, ugyanis lustán elterültek a földön, és csak a fejük tetejét lehetett látni.

Négy keréken

Semmi különös, csak két kis érdekesség az itteni közlekedésről.

Az egyik a távolsági buszokról. Hihetetlen, milyen ár-érték arány van. Malakába busszal mentünk, odafele 22 dollár volt (kb. 2500 Ft), vissza 12 dollár. Az út több, mint 200 km, benne van az autópálya díja, miegymás. A buszok a magyar távolsági buszokhoz képest luxusminőségűek, legalábbis jóval nagyobb hely van az ülések között, rendesen hátra lehet dőlni. Odafele 22 üléses buszon utaztunk, kaptunk egy palack vizet, rágcsát. És ez még nem is a csúcs, sőt. Van olyan busz, amin 18-an ülnek, a legdrágábbakon meg minden üléshez saját képernyő, kis közös hely, némelyiken karaoke is van. És egy ilyennel elmenni Kuala Lumpurba, több, mint 300 km-re, kb. 5000 Ft-ba kerül. Azt beszéltük az Eszterrel, hogy lehet, hogy a busz miatt elmegyünk egyszer oda.

A másik történet a taxisról szól, aki szombat éjjel hazahozott minket. Beszálltunk, mondtuk a címet, erre megkérdezte, merre menjünk. Ilyet szoktak, mert a gyorsforgalmi utakon fizetni kell, van, aki azt nem szereti. Mi mondtuk, hogy mindegy, menjen, amerre a leggyorsabb. Erre bevallotta, hogy fogalma sincs, merre kell menni, 2 napja taxizik csak. Próbálkoztam mindenféle fontosabb helyekkel, amik a környékünkön vannak, hogy ha oda eljut valahogy, onnan már tudom az utat, de egyiket se tudta. Elindultunk az egyetlen értelmes irányba, és közben fölhívta a haverját, hogy segítsen, merre tovább. Az mondott neki valamit, de nem találta, úgyhogy később újra hívni kellett. Végül amikor olyan helyen kötött ki, amiről már tudtam merre van, minden kanyarnál bemondtam neki, hogy merre menjen.

Elmesélte közben, hogy igazából csak próbálja a taxizást a hétvégeken, mert közel 50 éves, és várható, hogy a cége felajánlja neki, hogy ad egy-másfél évnyi fizetést, ha felmond. Állítólag ez eléggé bevett gyakorlat itt. Ő meg úgy gondolta, akkor taxizni kezd, és a haverja kölcsönadta a taxiját a hétvégekre, hagy gyakoroljon. Hát, még van mit.

Malaka, Szingapúr múltja

Szombaton Malakában voltunk. Malakának fényes múltja van, ugyanis ez volt a legnagyobb kikötő a környéken évszázadokig (amíg Szingapúr át nem vette ezt a szerepet). Lényegében uralta a szoros hajóforgalmát, ezért is hívják a kontinens és Szumátra közötti tengerszorost Malaka-szorosnak. Most már csak egy malajziai város a sok közül, nem is a legnagyobb vagy a legfontosabb, de valószínűleg a legrégibb.

Malaka története valamikor 1406-ban kezdődött, amikor az akkori Szingapúrt is uraló szultán (valami bonyolult indiai hangzású neve volt, nem bírom megjegyezni) arra vadászott, és megalapította a várost. Persze van valami banális allegorikus történet is az őzről meg a vadászkutyákról, de azzal most nem fárasztok senkit. Mindenesetre ez lett a szultanátus központja, egyben fontos kereskedőváros: lényegében itt rakták át a kínai árut az európai hajókra, és viszont. Ezt az is segítette, hogy a kínaiak nagyon hamar megjelentek, letelepedtek, és kereskedtek.

A város, meg persze a kereskedés haszna megtetszett a portugáloknak, és elfoglalták. Aztán, amikor eljött az idejük, a hollandok kiverték a portugálokat, és ők költöztek be. Végül az angolok szerezték meg, jellemző módon nem ostrommal, hanem megegyezéssel. Lényegében felosztották a környéket, ami most Indonézia, az holland lett, ami Malajzia, az angol. (Különben sok különbség nincs közöttük, mindkettőben ugyanaz a nép él, és ugyanazt a nyelvet beszélik. Persze nem szeretik egymást.). Az egy-két, a nagy tervb nem illeszkedő várost, mint pl. Malakát, meg elcserélték. De ekkora már Szingapúr kezdte átvenni Malaka szerepét, és hamarosan teljesen elhomályosította.

A sok hódító persze rajta hagyta a jegyét a városon. A régi városközpont úgy néz ki, mint egy dél-európai kisvárosé (l. kép, a többi a weben), és a városházát úgy hívják, hogy Stadthuys.

A tengerparti dombon álló templomromban impozáns évszázados portugál, holland és angol sírkövek állnak, és áll még a portugálok által épített, hollandok által kibővített, és az angolok által lerombolt erőd egy kaputornya. A folyócska túlpartján van a kereskedőváros, ahol főleg kínaiak, és kínai-maláj keverék népek laktak (és még most is elég nagy számban találhatóak), és hatalmas kereskedőházakat építettek. Állítólag a város határában lévő régi kínai temető a legnagyobb Kínán kívül. Az egyik kínai templom pedig a legrégebbi, ami Malajziában áll. Mi éppen egy szertartásnál értünk oda, fel is vettem a fényképezőgépre. A furcsa zajokat a papok csináltak a dobbal és az üsttel, amiket lelkesen ütögettek.



Persze ahogy a templomból is már csak a falak állnak, az erődből is csak egy kapu, a kereskedőházakban is már régiségboltok meg éttermek vannak, a kereskedők eltűntek.

Azt szokták mondani, hogy Malaka olyan, mint Szingapúr volt 50-100 évvel ezelőtt. Ezt kétfajtaképpen lehet értelmezni turisztikai szempontból. Egyrészt úgy, hogy megmaradt az ázsiai hangulata, a bája, a különlegessége. Másrészt lehet azt is mondani, hogy elszalasztották a lehetőségét annak, hogy az adottságaikat kihasználják. Mindenki ízlés szerint eldöntheti, neki melyik értelmezés tetszik, hozzánk a második állt közelebb.

Ugyanis nehéz úgy csodálni a kétségkívül egyedien díszes kereskedőházakat, ha egy szemmel arra kell figyelni, nehogy a csatornába lépjen az ember, a másikkal meg, hogy nehogy elüsse egy autó a járda nélküli forgalmas úton. A városközpont egyedi látképén se sokat javít az otromba antenna. Meg az se igazán turista-barát, ha az egyik fő érdekességnek számító portugál vitorláshajó másolathoz mindenféle barakokon meg útfelbontásokon keresztül lehet eljutni. Azt meg igazán csak nem értettem, hogy az egyetlen, kicsi városi park közepén a szökőkút vagy tavacska helyén miért egy rácsokkal védett sáros pocsolya van. Szerintem sokkal többet ki lehetne hozni a városból, hogy az idelátogatóknak ne az legyen az érzése, hogy "Na, ezt is láttam akkor", hanem az, hogy ide vissza kell jönni, annyira jó volt. De ehhez jövőkép, tervezés és megvalósítás kell. Kb. az, ami Szingapúrban megvan.

Asszonyom, uram, Ön nyert!

A szingapúri turistahivatalnak van egy nyereményakciója: lehet ingyen küldeni külföldre képeslapot, és a szerencsés nyertesek között repülőjegyet és szállást sorsolnak ki a számos egyéb apróság mellett.

Pontosabban: előre nyomtatott, szép képeslapokat lehet szerezni a postán, meg egyéb helyeken; fel kell adni valamilyen külföldi címre, a postaköltséget ők fizetik. Mielőtt elküldenék még egy-két sorsoláson vesz részt minden képeslap, amin a feladó és a címzett is nyerhet. A címzettnek a fődíj repülőjegy (illeték nélkül) két személyre Szingapúrba szabadon választott reptérről (ahonnan a Singapore Airlines közlekedik - Budapesthez legközelebb talán Bécsből), 3 éjszaka szállás egy jó hotelben, ingyenjegyek, kedvezmények éttermekben, stb. A feladó is hasonlókat kap, minusz a repülőjegy. A feltételek bővebben megtekinthetők itt.

Szóval, ha valakit érdekel, írjon egy emailt, és küldünk neki képeslapot. Még novemberben tegye meg ezt, addig él a dolog. Közvetlen családtagoknak és szorgalmas kommentelőknek nem kell emailt írni, őnekik akkor is küldünk, ha kell, ha nem :)

Low crime does not mean no crime

A cím nagyjából azt jelenti, hogy az a tény, hogy Szingapúrban nagyon alacsony a bűnözési arány, még nem jelenti azt, hogy egyáltalán nincs is. És ezt nem is felejtik el folyamatosan tudatni az ittlakókkal plakáton, buszoldalán hirdetésként stb., hogy ne bízzák el magukat. Éberség, elvtársak!

Tegnap véletlenül megnéztem a helyi kékfényt (Crimewatch)a tévében, ami szintén az üzenet sulykolásának része. Este 8-kor, főműsoridőben, természetesen, hogy minél többen lássák. Természetesen az állami csatornán ment, ugyanis itt minden helyi csatorna állami, nehogy már valami olyasmit közöljenek, ami nem lenne szerencsés.

Három bűntényt játszottak újra, bűnözőkkel, áldozatokkal, rendőrökkel szépen dramatizálva. Az első egy kéttagú bűnbandáról szólt, amelyik biciklitartókat loptak a lakótelepekről, és aztán eladták szinesfémkereskedőknek. Örömmel jelentem, hogy állampolgári bejelentésre a bűnüldöző szervek tettenérték az elkövetőket, akik aztán meg is kapták méltó büntetésüket: 3 hónap börtönt, és néhány ezer dollár pénzbüntetést.

A második eset egy számítógépkalózról szólt, aki mások gépére bejelentkezve hamis bombafenyegetéseket küldözgetett szórakozásból. A rendőrség számítógépes részlege felgöngyölítette a ügyet, és letartóztatta a gazfickót. A kihallgatás során megtört, és mindent bevallott. Kb. így zajlott a kihallgatás:
Nyomozó (szigorúan néz): Ön küldte a hamis bombafenyegetést?
Elkövető (lehajtott fejjel ül, sokáig nem szól, majd): Igen.
Az ügy ezzel meg lett oldva, kapott négy hónapot és 4000 dollár pénzbüntetést.

A harmadik aztán tényleg nagyon komoly volt. Idősebb nőktől rabolták el a pénztárcájukat az utcán. Amikor nem figyeltek oda, kikapták a táskájukból, vagy a kezükből. Volt amelyiket fel is lökték! Na, erre nagy erőkkel kivonult a rendőrség a gyanús helyekre, és nem is kellett túl sok, elkapták a bűnözőket. Az egyik, aki a felbujtó volt 7 évet, a másik, aki a rablás elkövette 9 évet kapott.

Nem tudom eldönteni, mit gondoljak. Ez egy nagyon boldog ország, ahol ezek a legkomolyabb gaztettek? Vagy milyen jó ötlet, hogy ilyen emberközeli, átlagos bűnöket mutatnak, mert ezzel nem szenzációhajhászkodnak, hanem tényleg hasznos dolgokat láthatnak a nézők (mármint, hogy figyelj oda, és ne segítsd akaratlanul a bűnözőket)? Vagy hogy a Barátok közt helyett esetleg a Bűnözők köztünk vannak lenne a legnagyobb siker otthon is?

Ko Phi-Phi

A múlt héten végetért az Eszter első szemesztere, persze kemény vizsgaidőszakkal, úgyhogy már mindenki nagyon várta az első szünetet, hogy szétspricceljen a környéken. Mi Thaiföldre mentünk, pontosabban Phi-Phi szigetére egy kisebb társasággal.

Szerda este indultunk, és mivel a szigetre a komp akkor már nem ment, az első éjszakát Phuketben töltöttük. Phuket híres turista célpont, nemzetközi repülőtere van, meg a tengerparton egymást érik a szállodák. Mi azonban a városban szálltunk meg. Itt a helyiekkel és a hátizsákos turistákkal lehet leginkább találkozni, az átlagos nyaraló legfeljebb kíváncsiságból megy be. Mi is egy hátizsákos kategóriájú szálláson aludtunk, reggelivel együtt kettőnknek 1500 Ft-ba került összesen. Ennek megfelelően nagyon egyszerű szoba volt, lényegében egy ágy volt benne megy egy ventillátor. Nem is nagyon kellett több, mert aludni mentünk csak oda.

Éjjel elmentünk egy jó és érdekes étterembe, és egy-két kevésbé jó bárba, aztán reggel 7-kor a szomszéd órája csörgött, amire az egész hotel felébredt. Mi is, de legalább így elértük a reggeli kompot, és kora délután már Phi-Phi-n voltunk.

Teljesen véletlenül olyan kompra vettünk jegyet, ami mielőtt kikötött a nagyobbik Phi-Phi-n (ahol az emberek laknak) még körbejárta a kisebbik szigetet is. Még jó, hogy így történt, mert később már többszöri próbálkozásra sem sikerült átmenni. Pedig nagyon szép, és vadregényes, itt forgatták a Part című filmet is. Ezt a tényt persze erősen ki is használják, szinte elmaradhatatlan része minden reklámnak Phi-Phi-ről.

Kikötés után beszálltunk az egyik várakozó taxiba (oldalt a taxi állomás látható), ami itt nem az úton, hanem a tengeren közlekedik, autóutak ugyanis nincsenek a szigeten. A csónak egyenesen a szállodába vitt volna, de túl nagyok voltak a hullámok, úgyhogy a szomszédos parton kötöttünk ki, és onnan gyalog mentünk át. Nem volt messze, néhány száz méter, de eléggé meredek hegyoldalon kellett átküzdeni magunkat. A szállás ugyanis egy védett kis öbölben van, három oldalról magaslat, a negyedikről a tenger határolja. Külön szerencse, hogy olyan meredek a part, állapítottuk meg, mert ha jön a cunami, csak fel kell szaladni a hegyre.

Itt van mindjárt egy kép a tenger felől fényképezve. (A többi kép a szokott helyen.) Jobbra az első kunyhó, ami kibukkan a fák közül volt a mienk.

A szálloda igazából kunyhók csoportja, és egy közös helyiség. Nagyon ízlésesen van berendezve (mindenhol faragások, meg egyéb kézműves munkák), és minden nagyon tiszta is. Családi vállalkozás az egész, a személyzet kedvesen esetlen, a megrendelt kaják néha nem jöttek ki, vagy nem az, amit kértünk, de ez teljesen belefért. A kunyhók többségének nincsen saját fürdőszobája, a közös fürdőszoba azonban makulátlan tiszta, és még mindenféle krémeket meg samponokat is szabadon lehet használni. Csak az a kényelmetlen, ha mondjuk éjszaka az embernek pisilni kell, akkor le kell küzdenie magát előbb a lépcsőkön, majd a sziklákon, hogy a fürdőszobába jusson. Fiúk, mondjuk egyszerűbben is megoldhatják, ugyanis a kunyhóknak szép nagy verandája van, sziklákkal és növényekkel alatta.

Van még egy kisebb strand rész is, de azt sajnos nem igazán tudtuk kihasználni, mert az idő meglehetősen rossz volt. Az ott töltött négy nap nagy részében (úgy 99%-ban) felhős volt az ég, és sokszor esett az eső is. Kétszer volt szép napsütés, az utolsó nap reggelén, és amikor elhagytuk a szigetet. A reggeli napsütésben már majdnem elindultunk át a kisebb szigetre búvárkodni, de aztán jött egy hirtelen felhőszakadás, úgyhogy ez elmaradt. Szombaton is mentünk volna búvárkodni, akkor egész nap esett az eső.

Ilyen felhős volt az idő leginkább:

És ilyen szép, amikor kisütött néha a nap:

Úgyhogy leginkább a közös részben ültünk, beszélgettünk, olvasgattunk, kártyáztunk, ittunk, ettünk (nagyon jól főztek, a legjobb zöld curry-t itt ettem eddig). Vagy a rákokat nézegettük, amik rendületlenül szaladgáltak fel-alá a parton. Amikor kicsit jobb idő volt, elmentünk a szomszédos strandra, sétálgattunk, ittunk mangólevet, befizettünk masszázsra (egy órás thai masszázs 1500 Ft), stb.

A szomszédba vagy a hegyen átmászva, vagy apálykor a tengerparti nagy sziklákon átugrálva lehet eljutni, de mindkettő elég csúszós lehet eső után. Amikor szombaton, másodjára mentünk masszázsra, odafele a köveken mentünk, visszafele már sötét volt, úgyhogy inkább a hegyen, elég kalandos volt mind a két irány. Mivel a masszázs a tengerparton volt, még a szúnyogok is összecsipkedtek. Aranyosak voltak a thai lánykák, nem győztek elnézést kérni, hogy ilyen kellemetlenség történt, és még adtak Tigris balzsamot is, ami jó a csípésre.

A végére kicsit meguntuk az esőt, hogy semmi nem száradt meg, a ruháiknak meg kezdett érdekes szaga lenni, de összességében jól éreztük magunkat. Jobb időben nagyon kellemes hely lehet. Lehet, hogy visszamegyünk egyszer, bár a főszezonban, amikor már nincs monszunidőszak, és kevesebbet esik az eső, több mint kétszer annyiba kerül a szállás.

Még az is beárnyékolta a szünetet, hogy az Eszter iskolatársai közül ketten vízbefulladtak Balin, ahová egy másik társaság ment. Állítólag néhányan elmentek úszni, nagyon erős áramlatba kerültek, és ketten nem tudta visszajönni. Már hétvégén elterjedt a hír, de még most is elég gyászos hangulat van az iskolában.

Kígyóshow

Ez még Bangkokban történt, de valaki kérte, hogy írjam le. A bangkoki csatornákon hajókázás közben megálltunk egy kígyófarmon. Mint kiderült, nem csak kígyók vannak ott, hanem más állatok is: majmok, madarak, hüllők tobbségében szűk rácsok mőgé zsúfolva. Tipikusan a régi stílusú állatkert volt, ahol az állatok jóléte nem az igazán fontos dolgok közé tartozik.

A fő attrakció a kígyóshow volt, ahol a közönség leült egy kis amfiteátrumba, és a színpadon, tőlünk néhány méterre szadizták a kígyókat. A program az volt, hogy egy mérgeskígyót kidobtak a színpadra, és egy bátor alkalmazott ugrált előtte, piszkálta, a kígyó meg vagy támadott, vagy menekült. A fickók meg villámgyorsan ugráltak előle, vagy utána, mikor mit kellett.

Volt olyan kígyó, amelyik elindult a nézők felé, mi meg ijedten spricceltünk szét, mert igazán csak egy-két méternyire volt.

Nekem nagyon nem tetszett a dolog, feleslegesen ijesztgettek csak, és azóta ha kígyót látok, eszembe jut, amikor elindult felénk az egyik. Nem jó érzés.

Vendégművésznő

Vendégszerző a blogban!

A Nóra részletes élménybeszámolót ír emailben a barátainak, én meg megszereztem a copyright-ot, és itt másodközlésben leadom. A pikánsabb részeket, amiben a zugevési mániájáról, és a felszedett kilókól ír, kivágtam.

-----------------------------------
Sziasztok!

Mar lassan ket hete pihenem az ut faradalmait noveremeknel, (annyira jol sikerult, hogy elore kipihentem a kovetkezo ket es fel honapot is) lassan ideje tovabb allnom, mert most mar nekik van szukseguk a pihenesre.

Singapore a leheto legjobb hely del-kelet azsiaban a regeneralodasra, teljesen nyugat-europai kornyezet, egy-ket furcsasaggal. Ennek megfeleloen az arszint is nyugat-europai, kisebb anyagi csod itt lenni. Foleg, ha az ember reszletesen megnezi a varost, es mindenhol talal valami kihagyhatatlan leertekelest, amin ugye nem akar venni semmit, aztan megis vesz valami irto fontosat, persze egyiket sem tudom hasznalni a kovetkezo ket es fel honapban...

No, de vegyuk sorrendben a szokasos dolgokat...

Politikai helyzet
Hat, mondjak, hogy a legjobb allamforma a diktatorizmus, ha egy jo diktator van hatalmon. Valahogy igy van itt is. Bar elmeletileg demokracia van, parlamenttel meg partokkal, gyakorlatilag meg mindig egy ember, illetve csalad kezeben van a hatalom. De jol csinaljak.

40 ev alatt jutottak el oda, ahol most vannak, az egyik legszegenyebb regiobol, a videk leggazdagabb reszeve. Vilagos celokat tuztek ki, azokat kovetkezetesen megvalositottak (pl.: d-k azsia bankkozpontja akartak lenni), egyertelmu ertekrendet szabtak, amiket be is tartattak (azert nem szemetes itt az utca, mert tenyleg 500 $ buntetetest szabnak ki valakire, ha szemetel, es ez mindenhova ki is van irva!), es maximalis mertekben torodtek az emberek joletevel, es az elheto kornyezet megteremtesevel. 30-50 emeletes berhazakban laknak az emberek, a tobbseguk tok jol nez ki, nagy zold teruletekkel a hazak kozott, a legkulonfelebb sportolasi lehetosegekkel, es tuti kozossegi helyekkel. Noveremeknel mindig gondott okozott, hogy eppen melyik medencenel napozzam, futni menjek a konditermbe vagy inkabb teniszezni a teniszpalyara, es hogy a bbq party-t eppen most melyik sutogetos helyen is tartjuk...

Sok ingyenes program is van, a margit-sziget meretu botanikus kert szabadteri szinpadan, vagy pl a nagy koncertteremben, a belvarosban. Allitolag a buddhista kolostorokban ingyen kajat is osztogatnak...

Szoval, egeszen odaig odavoltam ezert a rendszerert (meg akkor is, ha kicsit paternalista), amig nem olvastam az egyik ujsagban, hogy letartoztattak az ellenzeki part vezetoit, mert tuntettek a burmai nagykovetseg elott, hogy Singapore szakitsa meg kereskedelmi kapcsolataot a burmai rezsimmel. Ekkor egy vilag omlott ossze bennem. Megse jo a diktatorizmus. :(

Egeszsegugy
Foggalmam sincs. Juhej!
En egyebkent teljesen jol vagyok. A malaria mar regen a multe, az orvossagaim is a veget jarjak. A Bangkoki korhazban nagyon edesek voltak, mert a mellett, hogy mindegyik dobozra reszletesen rairtak, mikor mennyit es hogy szedjem, adtak fenykepes utmutatot is, biztos ami biztos alapon. :)

Kozlekedes
Csucs. Semmi dugo, Magyarorszagon soha nem latott minosegu utak, olyan magasvasut-halozat, hogy az ember csak amul, ket versenyzo busztarsasag, rengeteg, kovetheto utvonalu es sms-ben lekerdezheto menetrendu jarattal. A taxi-arazasi politikarol meg kulon kozgazdasagi modelleket allitottunk fel Balazzsal. Egyszer talan kiadjuk konyvben. Szeles setaloutcak es jardak, sok faval, es a buszmegalloktol a hazakig fedellel, a minden masodik nap zuhogo eso miatt. Egy helyen nem talaltam csak ilyet, na, ott aztam el ket perc alatt ugy, hogy a ruham csak 2 nap alatt szaradt meg...

Emberek
Ennyi kulonfele embert egy helyen meg eletemben nem lattam. Kar, hogy ennyire kulturalt itt a kornyezet, megse lehet a magasvasuton megkerdezni valakitol, hogy lefenykepezhetem-e, mert olyan kulonleges ruhat hord... Plane nem minden masodik embertol... A tobbseg egyebkent kinai, de rengeteg malaj is van, meg indiaiak es persze mar egy csomo europai. Az osszes ketkezi munkas bangladesi, a bejaronok meg a Fulop-szigetekrol erkeztek. Ez utobbi ket nepcsoportot nagyon szerettem, vasarnaponkent van a kimenonapjuk, ilyenkor a belvaros osszes 1 negyzetmeternel nagyobb fuves teruletet elfoglaljak es piknikeznek, no es termeszetesen flortolnek.

A sok nepcsoport es vallas miatt mindig van valami buli, valami unnepseg, amit varos szerte hirdetnek, es amire kioltoznek az emberek. Van kinai meg indiai negyed, ami egy kicsit visszaadja az igazi azsia hangulatat, de azert messze nincs a jo kis bangkoki kinai negyedtol, az indiai negyedrol nem is beszelve...

Noverem csoporttarsai is jo fejek voltak, mindig szerveztek valami programot estere. Csak az elejen szivtam mellre, amikor a szokasos "teged meg nem lattalak, ki vagy? - Nora, Eszter huga" kerdes feleletre mindig az jott vissza, hogy "ja, a malarias".

Puszilok mindenkit,

vigyazzatok magatokra,

Nora

Old Asia Bar

Úgy döntöttünk, a Nóra utolsó szingapúri estéjén elmegyünk a New Asia Bar-ba, amelyik Szingapúr egyik leghíresebb szórakozóhelye. Az egyik felhőkarcoló tetején van, a hetven-x-edik emeleten, úgyhogy a kilátás állítólag már önmagában megéri. Többen ajánlották, hogy azt kár lenne kihagyni.

Az is motivált, hogy Bangkokban is voltunk egy hasonló helyen. Ugyanis ott a Baiyoke nevű hotelben laktunk, ami a város és egész Thaiföld legmagasabb épülete, és annak a tetején is van egy bár. Fel is mentünk az Eszterrel az egyik este, gondoltuk, ilyen egyedi helyen biztos nagyon különleges bár van. Hát, nagy csalódás volt. A bár elég gagyi volt, leharcolt berendezés, némileg illuminált közönség, fülsértő hangon visítozó énekesnő, vizezett koktélok. Elég hamar elmenekültünk. Kiváncsiak voltunk, milyen a szingapúri verzió.

Na, ezt nem sikerült megtudni, mert nem engedtek fel. A földszinti liftbejáratnál állt ugyanis egy nő, aki végigmért, majd közölte, hogy nem vagyok megfelelően öltözve, ugyanis este 6 után csak zárt cipőben lehet bemenni, szandálban nem. Erre nem voltam felkészülve, pedig direkt hosszú nadrágot vettem, azt sejtettem, hogy elvárják.

Sebaj, majd elmegyünk máskor, Szingapúr meg tele van bárokkal, nem kell nekünk feltétlenül a New Asia Bar-ba menni. (Azt is hozzá kell tenni, hogy én már láttam Szingapúrt felülről, mert az itteni BCG iroda is valami hasonló magasságban van, onnan is nagyszerű a kilátás.) Ott volt rögtön a sarkon túl a Raffles Hotel, Szingapúr legelegánsabb és legpatinásabb szállodája, aminek szintén van egy híres bárja, a Long Bar.

A Long Bar két dologról híres (azon kívül, hogy a Raffles-ben van): az egyik, hogy itt találták fel a város saját koktélját, a Singapore Sling-et. A másik, hogy ez az egyetlen hely Szingapúrban, ahol lehet, sőt illik is szemetelni, ugyanis az összes asztalon ingyen földimogyoró van, aminek a héját csak úgy a földre kell dobálni. Hagyomány, állítólag.

Adtunk a hagyományoknak mi is. Ittunk a méregdrága, de feledhető Singapore Sling-ből, és szemeteltünk az avas földimogyoró héjával. Nem is emiatt volt jó, hanem a hely hangulata miatt. Kicsit olyan volt, mint egy időutazás a gyarmati időkbe. A plafonon legyezők mozgatták a (légkondícionált) levegőt, a pincérek mind valamilyen bennszülött nép tagjai (azaz nem európai fejek), a közönség viszont főként nyugati turistákból állt. A berendezés, és az egész hotel is minimum 100 évvel ezelőtti stílusban lett felújítva nagyon szépen. Megérte megnézni, de nem leszünk törzsvendégek.

Csináltunk fényképeket is:

De profi fénykép is készült rólunk. A lányok annyira jól néztek ki, hogy egy fiatal fotóriporter is kiszúrta őket, és néhány fotót is csinált. Kiderült, hogy norvég, egy magazinnak dolgozik, átutazóban van Szingapúrban egy borneói fotózásra menet, és egy képes útibeszámolót csinál, ami majd megjelenik az újságjában. A Nóra meg is hívta az asztalunkhoz, aztán együtt mentünk el enni is egy közeli thai étterembe, meg kávézni a Starbucksba. Szegény srácnak nagy pechje volt a kajákkal. Az étteremben mangó salátát rendelt, ami sós reszelt szappanra emlékeztetett leginkább, a Starbucksban meg zöld teát ivott, ami meg nagyon édes, híg spenótfőzelék illatú és ízű volt. De rendes skandinávhoz illően nem panaszkodott, csak mi cukkoltuk, hogy melléfogott mindkétszer.

A Nóra különben Vietnamba megy, mert teljesen felépült a maláriából, és folytatja a dél-kelet-ázsiai hátizsákos túráját. Mondtuk neki, hogy most már vigyázzon magára, Laoszba nem megyünk utána, ha maláriás lesz megint.

Állatkerti mesék

Tegnap a Nórával elmentünk a szingapúri állatkertbe, amit minden útikönyv az elsők között ajánl, mint olyan dolgot, amit Szingapúrban kár lenne kihagyni. És tényleg, kár lett volna kihagyni. Közel hat órát voltunk ott, végig jól szórakoztunk, láttunk néhány egészen különleges állatot, mindenképp megéri az időt és a pénzt is. Még majd visszamegyünk az éjszakai szafarira az Eszterrel, ami az állatkert része, de egy külön dolog.

Azt is ki szokták emelni az ajánlások, hogy ez egy egyedi elrendezésű állatkert, mert itt az állatok nem rácsok mögött, hanem szabadon élnek, és a látogatóktól vizesárkok és más természetes akadályok választják el őket. Ez igaz, de egyrészt ez a budapesti állatkertben is kb. így van, másrészt volt egy-két olyan kifutó, ami elég szűkösnek nézett ki. Állítólag a nem látogatható részekben vannak néhány nagyobb méretű kifutó, és a kicsi csak a bemutató hely, ahol cserélik az állatokat. Akár így van, akár nem, volt jó pár nagyon ötletes megoldás, néhány teljesen egyedi is, és valószínűleg az állatoknak is sokkal jobb volt, mint a legtöbb más állatkertben.

Apropó Budapest, szerintem nem kell szégyenkeznünk, a mi állatkertünk a saját keretei között hozza azt, amit a szingapúri. Itt pl. sokkal nagyobb hely van, több pénz, gondolom, jobb klíma a trópusi állatoknak, nincs tél, nem kell benti kifutókat fenntartani, stb.

Na, de essék szó arról is, miért érdemes kijönni. Képek a weben, ahogy szoktam. Számunkra a top lista a következő volt:

1. Jaguár etetés
2. Bejárható kifutó lemurokkal, denevérekkel, pillangókkal
3. Orángutánok
4. Fóka show
5. Jegesmedve etetés
6. WC

A jaguároknak pl. elég kicsi helye volt, de ők azok akiket cserélgetnek. Akik éppen szerepelnek, azokat naponta kétszer bemutató keretében etetik, azaz egy üveg mögött lehet nézni, hogy húsokat dobálnak be nekik, ők mg lelkesen levadásszák. Tök jó ötlet arra, hogy ne csak katatóniásan fel-alá sétálgató, vagy az árnyékban alvó állatokat lásson a látogató. A jaguárok nagy showt csináltak, nagy hasasokat ugrottak a vízbe, az üvegfaltól 20 centire csócsálták a kaját, és nagyon aranyosak voltak.


Nagy élmény volt az a kifutó, ahová be lehetett sétálni, és tele volt pillangókkal, piros szemű nagy darab galambokkal, lajhárokkal, és egyéb állatokkal. Volt egy emelvény, ahová felsétálva meglepve láttuk, hogy ott már egy lemurcsalád lakik. Papa, mama, két gyereklemur piknikelt a látogatok között, mit sem zavartatva magát. Ha a látogatók fél méternél közelebb mentek hozzájuk, kicsit arrébb mentek.

Az emelvény különben arra szolgált, hogy a gyümölcsdenevéreket közelről (kb. fél méterről) meg lehessen figyelni. Ezek a legnagyobb denevérek, mintegy méternyi fesztávolsággal, és elég ijesztő pofával. nem szívesen találkoznék velük sötétben. Azt is meg lehetett figyelni, hogy a fejjel lefelé lógás némi higiéniai problémát okozhat. Zabálták ugyanis a dinnyét, és ennek következtében sokat kellett pisilniük is. Na most, ezek az állatok fejjel lefelé lógnak általában, azaz a fejük pont a tökük alatt van, ha pisilnek a gravitáció következtében végigfolyik rajtuk a lé, és a fejük búbjáról csöpög. Volt, amelyiknél ez történt. Az ügyesebbek úgy oldották meg azonban, hogy némi tornászmutatvánnyal vállból kifordultak, és az alsó részüket tényleg alsóvá varázsolták.


Az orángutánok az állatkert legnagyobb sztárjai. Sok eseménybe be vannak fogva. Lehet velük reggelizni, velük fényképeszkedni,napi többszöri etetést végignézni, nagyrészüket persze külön pénzért. Mi egy etetést néztünk meg, ez ingyen van. Jópofák a majmok, bár a többségük elég egykedvű, csinálják, amit mond nekik a gondozójuk, ülnek békésen, és esznek. Szerencsére volt egy aktívabb, kisebb állat is, amelyik feldobta egy kicsit a műsort, nem akart szót fogadni, ugrándozott.


Aztán a végén megnéztük a nagy show-t, amiben a fő attrakció a fóka. Kicsit olyan, mint a cirkuszban, be van idomítva, és csinálja, amit kell, hogy aztán bőven kapjon jutalom halakat, de itt nem labdákat egyensúlyoz a fején, hanem ugrándozik, úszik, stb. Úgy tűnt, élvezi a játékot, és mi is élveztük a showt.

A jegesmedve etetés hasonló volt a jaguár-etetéshez, üvegfal mögött a vízben levadászta a bedobált halakat. Egyszer élő halat dobtak neki, de mire kiszúrta, a hal már el is tűnt. Neki fontosabb volt, az élete függött tőle.

Le voltunk nyűgözve a mosdótól is, egyik fala hiányzott, illetve egy kis vízesés volt, meg növények takarták a kert többi részétől. Nagyon jól nézett ki.

Ezen kívül láttunk egy csomó majmot (a csimpánzok direkt hátat fordítottak nekünk, amikor odaértünk), hüllőt (a kígyóktól egy kicsit félek most, amióta Bangkokban megnéztünk egy szörnyű kígyó bemutatót), elefántot, nagymacskát, és mindenféle egyéb állatot.

Ha valaki erre jár, ne hagyja ki!

Eastend

Közben rájöttem, mire hasonlít Bangkok a legjobban. Olyan, mint a Nyugati téri aluljáró Budapesten. Állandó csúcsforgalom és tömeg, gyanús szagok és emberek, a Westend felé menő folyosón pedig a bazárok, messziről szagló etetők, kocsmák egymás után. A Westend előtt pedig a balkáni állapotok, a hamis parfümök és az "olcsó áron" kínált ruhák forgataga, ami különös ellenpontja a pláza procc előkelőségének, drágaságának, és persze rendezettségének. Ha az ember átküzdi magát ezen, akár nagyon szépet is láthat a pályaudvar épületében, de kell hozzá gyomor és türelem.

Képzeljük el ezt a helyzetet egy 5 milliós nagyvárosra felnagyítva, és nagyjából megkapjuk Bangkokot.

Hajvágás á la Szingapúr

Ezen a klímán gyakran kell hajat vágatni, így én is már kétszer voltam fodrásznál a nem egész két hónap alatt, mióta itt vagyunk.
Először egy divatosabb helyen voltam (mert azt hittem, hogy kisebb a rizikó, hogy aztán kopaszra kell vágatni a fejemet, hogy rendbehozzam amit elkövettek), de nagy csalódás volt, úgyhogy ma elmentem egy olyan helyre, ahová a helyiek járnak. Ez nem csak hogy fele annyiba került (kb. 1800 forint volt a vágás, hajmosás, borotválás), de az eredmény jóval közelebb van ahhoz, amit elképzeltem, és még egy alapos fejmasszázs is benne volt.

Úgy kezdődött, hogy a fodrász egy szót sem beszélt angolul. Ugyanis, mint később kiderült, egyenesen Kínából származott, mert a szingapúri fiatalok nem akarnak fodrászok lenni, ezért Kínából importálják a fodrászokat. Ezt az üzlet tulajdonosától tudtam meg, aki tökéletesen beszélt angolul, és éppen ott volt szerencsére, úgyhogy végig asszisztálta, míg a csaj vágta a hajamat, és közben elbeszélgettünk. Jó, hogy legalább vele lehetett kommunikálni, mert legutóbb Franciaországban, amikor franciául megpróbáltam elmondani, mit akarok, a nőszemély bólogatott, aztán levágta a hajamat egyenletesen másfél centisre. Még megkérdezte a végén, hogy jó lesz-e így. Gondoltam, mi lenne, ha azt mondanám, hogy nem, túl rövid. Mondjuk az is megnőtt egy idő után, és másodjára már tudtam mikor kell közbeszólni, hogy ne vágja tovább.

A hajvágás maga nem tartott sokáig, de utána jött a legjobb rész, a hajmosás. Ezt meglepő módon a fodrászszékben, ülve kezdték: besamponozta a fejem, és alaposan elkezdte masszíroznia fejbőröm. Aztán a nyakam is megmasszírozta, végül a vállamat is (volt rajta törölköző). Ezután átmentünk a hajmosó részhez, ami itt Szingapúrban sokkal kényelmesebb, mint otthon, mert nem előre kell dőlni a mosdókagylóba, vagy hátrahajtva beakasztani a fejet a mosótálba, hanem lefekszik az ember egy kis emelvényre, és a feje alatt ott van a mosdótál.

Az öblítés alatt újabb masszírozási szakasz jött. Közben megkérdezte a tulaj, nem akarok-e borotválást is, csak 2 dollár. Miért ne, még sose borotvált más, ki kell próbálni. A borotválás is természetesen masszírozással járt, ezútal az arcomon, a homlokomtól a nyakamig. Még a fülemet is megmosták.

Aztán mindent lemostak, kaptam egy forró törölközőt az arcomra, amit lassan átitatták hideg vízzel, majd ezt megismételték. Nagyszerű érzés.

Utána volt egy kis levezetés a hajszárítással, de abban nem volt semmi különös. Állítólag ebédidőben a helyi emberek előszeretettel járnak be egy kis ilyen kényeztetésre az üzletbe. Megértem, nagyon jól esett nekem is.

Bangkok, a kétarcú város

Bangkoknak vannak kétségkívül nagyon vonzó részei, amik miatt nagyszerű turista célpont lehet. Ott van pl. a királyi palotanegyed, ahol gyönyörű templomok és paloták vannak, vagy a Wat Pho nevű kolostor, ahol egy egészen lenyűgöző, 40 méter hosszú fekvő Buddha-szobor van. Mozgalmas éjszakai élet, trendi bárok, jó vásárlási lehetőségek, olcsó és drága szálláslehetőségek tömkelege, minden, ami egy nagyvárosban turistáknak kellhet.

Ez például a királyi palota templomrésze

Ez pedig a híres hátizsákos turista-negyed:
A pozitívumok mellett azonban legalább ilyen mértékben vannak negatívumok is Bangkokban. A város büdös, koszos, és teljesen be van dugulva. Annyi autó van az utakon folyamatosan, hogy sokszor mozdulni sem lehet hosszú percekig. A várostervezés totálisan becsődölt, az utak nem bírják az autótömeget, annak ellenére, hogy a főutak többsége minimum 3 sávos egy-egy irányban. Az sem segít, hogy sokszor kilométereket kell vezetni egy irányba, hogy ott megfordulhassunk, és visszamenjünk a másik irányba, mert éppen a mi irányunkba nem lehet kifordulni a mellékutcáról. Olyat se láttam még sehol, hogy egy kereszteződésben 10 percig piros legyen a lámpa egy irányba (ami egy 4 sávos egyirányú főút), és aztán kb. 2 percig zöld. Ezen a kereszteződésen egy órányi álldogálás után jutott át a taxink.

Itt van pl. egy könnyen áttekinthető kereszteződés:
Az se megoldás, ha az ember tömegközlekedik, mert a buszok ugyanúgy állnak dugóban, a metró és a magasvasút (ami viszont kifogástalan színvonalú) a központi turistarészekre nem megy be, gyalogolni meg nem túl kellemes a szmogban és hőségben.

Apropó gyaloglás: elég nehézkes, mert a főutakon szűk a járda, és azt is elfoglalják a mindenhol ott levő utcai árusok. A mellékutcákban meg egyszerűen nincs járda, úgyhogy ott az autókkal lehet versenyezni a helyért. És az autóvezetők nem nagyon foglalkoznak a gyalogosokkal, egyszer egy zebrára lelépve egy forduló autó ütött el volna, ha nem ugrok vissza. Oda se nézett, azt leste, hol van egy lyuk a dugóban, ahová be tudja dugni az orrát.

Az is nagyon furcsa volt, hogy egymás mellett van a teljesen modern, és a romhalmaz. Teljesen átlagos látvány volt, hogy egy utcában jobbra nézve egy nagyon trendi bárt láttunk, balra nézve, néhány összedőlés határán lévő viskó, kóbor kutyák a szemét közepén, kidőlt kerítés. Mondjuk ez a bal oldali látvány se nagyon késztetett minket sétálgatásra.

Bangkok modern foltjai viszont világszínvonalúak. Olyan jól felszerelt kórházat, amiben a Nóri volt, én még nem láttam (szerencséje volt, egy egész apartmant kapott, nappalival, konyhával, két plazmatévével), és még Szingapúrban sincs annyira jó áruház, amiben ott jártunk. A áruház élelmiszerboltjáról nem is beszélve. Szerintem ilyen választék még Európában se nagyon van.

Ja, és egy kis hagyományos élménybeszámoló is: megcsodáltuk a rettentő gazdagon díszített templomokat, tátottuk a szánkat a monumentális fekvő Buddhán, voltunk masszázson az egyik kolostor masszázs-iskolájában, hajótúráztunk a város közepén lévő csatornarendszeren (na, még ott lehetett a legjobban közlekedni, van is menetrendszerinti vizibusz-járat), megnéztünk egy hagyományos és modern thai építészetet stílusosan keverő építményt, és minden korábban írt ellenére sétáltunk is viszonylag sokat.

További képek a szokásos módon itt elérhetőek.

Szép volt, többé-kevésbé jó volt, de elég volt belőle.

Bejutni Bangkokba

A múlt héten sürgősen Bangkokba kellett mennünk, mert az Eszter húga, a Nóra maláriás lett, kórházban volt, és meg kellett nézni, minden rendben van-e vele (minden rendben van vele). Kedd délelőtt az Eszter úgy döntött indulunk, és még aznap délután elrepültünk Bangkokba. A repjegyet viszonylag jó áron meg lehetett venni az egyik fapados légitársaságnál, azt meg tudtuk, hogy vízumot érkezésnél lehet venni. A repülővel semmi gond nem volt, a vízum azonban eléggé macerás lett.

A reptéren tényleg lehet vízumot venni kb. 20 ország polgárainak, köztük magyaroknak is. A 20 ország között elég sok van Európa keleti feléről, érdekes módon a nyugat-európai országokból jövőknek nem kell vízum. Hogy minket miért szívatnak még mindig, azt nem tudom. A vízum-igénylés lényege ugyanis a szívatás. Először is, ki kell tölteni egy papírt, amihez fényképet kell csatolni. Ha valakinél véletlenül nincs igazolványkép, lehet csináltatni kb. 1000 Ft-ért, de nem ám ott, hanem néhány 100 méterrel arrébb, a reptéren egy helyen.

Aztán be kell mutatni a visszaútra szóló jegyet. Ez nekünk nem volt, mert nem tudtuk, meddig kell maradnunk. De így nem engedtek be, hiába érveltünk, a válasz az volt, hogy ez a szabály, így kell lennie. Ezért aztán foglalnunk kellett visszafele jegyet, és a foglalást kinyomtatva csatolni. Újabb néhány 100 méter, újabb kb. 1000 Ft, kb. 45 perc az internet sarokban (az egyetlen egyben a reptér érkezési oldalán).

A vízum ára 1000 baht (kb. 5000 Ft), amit csak bahtban lehet megfizetni, úgyhogy a folyosón eléggé arrébb lévő egyetlen pénzváltónál bahtot kell váltani. Mire mindezt megcsináltuk, elment minimum egy óra. Aztán vártunk még 10 percet a sorban (azért csak ennyit, mert a sorszámot ügyesen elkértük az egész procedura elején – akik velünk együtt érkeztek, még ott álltak előttünk a sorban), és oda is jutottunk az ügyintézőhöz, aki alig beszélt angolul. Azt el tudta magyarázni, hogy az a további feltétel, hogy be kell mutatnunk fejenként 10 000 baht költőpénzt szó szerint értendő (mi azt hittük naívan, hogy az egy rossz vicc), és az, hogy bankkártyánk van, őt nem érdekli, a szabály az szabály. ATM viszont nem volt a reptérnek ezen a részén, csak miután már túljutottunk a vízumon. Az egyetlen megoldás az volt, hogy a monopol pénzváltónál hitelkártyával lehetett pénzt felvenni. Szóval vissza kellett menni, felvenni, és akkor már át is jutottunk a vízumigénylésen, röpke másfél óra alatt. Ha előre készülünk, és minden van nálunk, kb. fél órával kevesebb lett volna. De még mindig jól jártunk, mert a Nóráék 6 órát töltöttek el vele, mert a barátnőjének nem volt visszafele repülőjegye, ő ugyanis busszal akart átmenni Laoszba. Végül a magyar nagykövetséget hívták fel, és azok küldtek egy faxot, amire beengedték.

De még nem voltunk bent, ugyanis ezután át kellett jutnunk az útlevél-vizsgálaton. Akik érkezéskor igényeltek vízumot, itt is külön sorban álltak. Az útlevél-vizsgálaton megnézték az útlevelet, a kitöltött belépési papírt (ezt minden határátkeléskor, minden ország kéri itt, ezen a részén a világnak), és a vízumigénylést, amin mind a hármon 90%-ban ugyanazok az adatok voltak. Két határőr kellett mindehhez, az egyik ide pecsételt, a másik oda, mindketten iktattak, beírtak, átvettek, kiadtak, bőszen ügyintéztek. Egy emberrel, ha minden rendben volt, kb. 5 percet eltöltöttek, úgyhogy itt is álltunk majdnem fél órát sorban.

Nyolckor szállt le a gépünk, mi 10 óra után jutottunk ki a csomagokhoz. A bőröndünket már leszedték a szalagról, de legalább megvolt.

A következő nagy akadály a közlekedés lett volna, ugyanis Bangkokban reggeltől estig állandó dugók vannak. Nekünk szerencsénk volt, mert már késő volt, és a kórház, ahová mentünk a gyorsforgalmi út közelében van, így nem volt probléma odajutni. Amikor azonban másnap elmentünk várost nézni, akkor legalább másfél óra volt, míg bejutottunk az érdekes részekhez, pedig a kórház nincs messzebb a központtól, mint mondjuk az Árpád-híd a Deák tértől Pesten.

Szóval, ha valaki Thaiföldre jön, hozzon magával fényképet, helyi pénzt jó sokat, retúr repülőjegyet, és jó adag türelmet. Azt, hogy megéri-e mindez csak Bangkok miatt, majd a következő bejegyzésben írom majd meg.