Itt van, megjött!

Na nem Bagaméri, hanem Attila régen várt beszámolója. Érdemes volt várni rá, új színt visz a blog életébe. Már majdnem irodalmi esszé. Ha ez egy papírújság lenne, a vasárnapi számba szerkeszteném be.

Nem akarom elvenni a megérdemelt rivaldafényt, csak közlöm azzal, aki erről még nem értesült, hogy nyilvánvalóan visszaértünk Szingapúrba, most ezért is van időm blogozni.

--------------------------------------------

Hot and mysterious

Volt egy angoltanárom, akitől azt hallottam, hogy a hölgyek minden életkora egy földrésznek feleltethető meg. Harmincas éveikben olyanok, mint Ázsia – forrók és titokzatosak. Azt nem tudom, a földrész egészére ez mennyire igaz (a harmincas nőkről végképp nem mernék nyilatkozni), de Délkelet-Ázsiára mindenképpen találó e két jelző. Tulajdonképpen vagy 15 fokkal van hűvösebb, mint egy kies egyiptomi délutánon, még nálunk is sokszor van melegebb, de magas páratartalom miatt ott elviselhetetlenebb. A szigeteken sokkal kellemesebb; Jáván kimondottan szellős, már-már „száraz” a klíma. Azt hiszem, ebből a szempontból Szingapúr a legrosszabb. Na ennyit az időjárásról, ezt is csak az anglománok kedvéért.

A titokzatosság érzése leginkább Borobudurban lengett körül. Az első délután csak a műemléket láttam benne: szép és hatalmas építészeti remeket. Aztán napnyugtakor jött egy csoport, a szerzetes vezetőjükkel körbejárták a teraszt, és énekeltek. Valami titokzatosság, talán inkább varázslatosság lengte őket körül. Úgy éreztem, hogy nekünk nem is volt jogunk ott lenni, és megszentségtelenítettük a helyet a buta fotóinkkal, amikor Buddha feje helyén Balázsét és a feleségemét fényképeztük (erről jut eszembe Thomas Mann: Elcserélt fejek című novellája, amely ugyan hindu legenda alapján született). A másnap reggeli napfelkelte és a zarándoklatról megnézett videó csak fokozta a szégyenemet.

A napfelkelte egyébként gyönyörű volt itt is; a sötét dzsungeltől egy rövid időre a pirkadat és a hegyek vették át az uralmat. Aztán felszállt a pára és mindent újra elnyelt a dzsungel. A titokzatosság feloldódott a forróságban…

Almost but not quite entirely unlike

A műfordítás szerint: majdnem mindenben, ám mégsem teljes egészében különbözött. Mármint Szingapúr Dél-kelet Ázsiától. Talán bátor ez a kijelentés tőlem, aki a Szingapúron kívüli Dél-kelet Ázsiából elég keveset látott. Mégis él bennem egy kép Bangkok nyüzsgése, a borneói őserdő, a jávai templomok, a Kuala lumpuri utcai kifőzdék hangulata alapján. És habár Szingapúrban van food court, amely már majdnem utcai kifőzde; egyes helyeken kimondottan nyüzsgő, vannak benne parkok és templomok, tulajdonképpen a dél-kelet ázsiai lét minden általam ismert és ’elvárt’ eleme fellelhető, ám összességében olyan, mint egy kirakat, egy makett vagy egy szép rezervátum. Semmi negatívat nem szeretnék ezzel kifejezni, csak azt megmutatni, hogy összességében számomra mégis a nyugalom, a rend és a működőképesség dominált. (Elhatárolódom azoktól, akik úgy értelmezik soraimat, hogy Dél-kelet Ázsia nyugtalan, rendetlen és működésképtelen.) Talán úgy fogalmaznék, hogy nagyon jó ott élni, mert kényelmes, közel áll (messze felette áll) az általunk megszokott luxushoz, ám különbözik attól, amihez hozzászoktunk. Mások a növények és az állatok, egészen más ételeket esznek, másképp néznek ki a házak. És tökéletes bázis ahhoz, hogy csillagtúrákat tegyünk az „igazi” Dél-kelet Ázsiába.

Az ország működik, de nem volt az az érzésem, mint az USA-ban, hogy állandóan fenyegetnek valamivel. Mindenki betartja a szabályokat, azok mindenkire egyaránt érvényesek. Rend és nyugalom van. Olyan békés minden. Igen, végre megvan a szó: Szingapúr békés. Nehéz ezt elképzelni egy olyan államról, ahol komoly katonai jelenlét van, és rendőrállamnak tekintik kívülálló bírálói. Valóban vannak szabályok, nem is kevés. Néha talán nem is értjük mindegyiket, ám hiányzik az a gyakori (kelet)-európai mentalitás, hogy akkor be sem kell tartani azokat. Lehet, hogy mégis a diktatúra a legjobb államforma... ?! Különösen, hogy Arrow óta tudjuk, diktátor mindig van. :)

Egyébként most másodszor jártam ott. Először egy napot, majd a visszaúton a BA roncs repülőgépflottájának köszönhetően még egy napot töltöttünk Szingapúrban, most kilencet. Akkor úgy éreztem, mindent láttam. Most úgy: szinte semmit. Ugyanis a város(állam) turista-látványosságban is igen gazdag. Az Állatkert a legjobb, amelyet valaha láttam (pedig még a híres san diegoit is megnéztem): a fák között épített járdákon lehet sétálni az orangutánoktól karnyújtásnyira. Az éjszakai safari pedig egyedülállóan érdekes és izgalmas. Főleg, ha folyton attól tart az ember, hogy a sötétben kígyóra lép…

A Botanikus Kertben engem legjobban az evolúciós kert ragadott meg: felépítették makettben a földtörténetet, ezen vezet végi az ösvény a lávafolyamoktól, a mocsarakon és a páfrányokon át a mai flóráig.

Az Ázsiai Múzeumban megnéztük az állandó kiállítást. Nem csak köveket és elsárgult pergameneket mutattak; lehetett dobolni tanulni, játszani és nagyon sok interaktív képernyő is volt.

Eszter érkezésünk előtt összeállított egy listát a javasolt attrakciókról. Sajnos nem sikerült mindent teljesíteni, kimaradt a hajókázás az öbölben, a városi gyalogtúra és a lábmasszázs. Balázs kedvenc fodrásza pedig bezárt. Úgy tűnik, újra el kell mennünk…

Restaurant at the End of the Universe

Nem tudom megállni, hogy ne írjak arról a kulináris sokkról, melyet ott tapasztaltunk, és a Világ végén lévő vendéglőkben szerzett élményeinkről. Pontosabban csak egy rövid ízelítőt (cuki egy képzavar, nem?) adnék, mert nem csak a szingapúri élet, de a mi ottlétünk is a táplálkozás körül forgott. Balázs tanácsára néha tematikus blokkokat tartottam, azaz számos különböző helyen kóstoltam meg ugyanazt az ételt. Régóta tudom, pályát tévesztettem: étteremkritikusnak kellett volna mennem. Bár az igazság az, hogy negatív kritikát nem nagyon tudnék megfogalmazni a Solo-Szingapúr-Kuala Lumpur-Kuching négyszögben tapasztaltakról.

Laksa
Állítólag helyi specialitás: egy elég erős hallevessel elkészített egytálétel. Öt-hat helyen is kóstoltam, az első helyezett egyértelműen a Holland Village-ben található Food Court volt. Rájöttem, hogy számomra akkor ízlik a legjobban, ha a hal alaplé kevésbé dominál az ízharmóniájában. Egyébként általános jellemző, hogy minden ételhez adnak halszószt. Szerintem a nélkül sokkal finomabbak. Kicsit olyan, mint a ketchup az olasz tésztákhoz.

Sauté (satay, sate) ayam
Az indonéz konyha egyik legismertebb fogása. Én először Hollandiában ettem, azóta is megvan a receptem, és nagyon szerettem. Ma úgy gondolok az általam készített változatra, mint a Svédországban tálalt Ungersk Goulas-ra, amelyet talán húsos-kukoricás paradicsomszószként tudnék a legjobban jellemezni. Szóval hirtelen sült vagy grillezett csirkéről van szó, melyet füstös, fűszeres mogyorószósszal tálalnak. Felséges. Legjobban a Soloban található Warung Baru étteremben készítik. És akkor még az ár-érték arányt nem is vettük figyelembe, mert ott négyen 2500 forintnak megfelelő rúpiáért vacsoráztunk…

Durian
A Takashimaya food court-on kóstolhattam meg először a duriannal töltött palacsintát. Már akkor minden jóérzésű ember le akart beszélni, de nem hagytam magam. Megszerettem. A hozzáértők azt mondták, csak azért volt pillanatnyi eltévelyedésem, mert fagyasztott volt, és nem éreztem az ízét. A későbbiekben az alábbiakat tudtam meg a durianról.
- a helyeik kedvence, szerintük a gyümölcsök királya
- a termése sosem hull emberre, nehogy agyonüsse; ha netalántán mégis, akkor a fa szégyenében kiszárad
- az emberek általában imádják vagy a közelébe sem mennek, nem hogy megkóstolják
- sokan úgy gondolják, rohadt hagyma ízére emlékeztet, melyet egy koszos WC-ben fogyasztunk el
- zárt helyiségbe és közlekedési eszközre tilos belépni vagy felszállni duriannal.

A saját véleményem az, hogy semmilyen koszos WC nincs az ügyben, egyszerűen a rohadt hagyma és a mangó keveréke. Eszter szerint a mangó is rohadt.

Utolsó nap vettem a bátorságot, és vettem. Az árust elég könnyű megtalálni az illatok alapján. Az ára horrorisztikus: egy adagból két import ananász, négy-öt helyi ananász, vagy hét gyümölcsös jégkása vehető. A gond csak az volt, hol egyem meg. Végül felmentem Balázsék lakásába, ahol száműztek a mosókonyhába. Balázs szolidaritásból vagy kíváncsiságból utánam jött, és hősiesen meg is kóstolta. Azért sokat nem lehet egyszerre megenni belőle, mert laktató is. Így végül a vásárolt készlet megmaradt fele a szemétledobóban végezte. Engem a repülőgép indulásáig nem engedtek vissza a lakásba, azt nem tudom, Balázs hol aludt aznap éjjel. A feleségem előtt még a durian nevét sem szabad kiejtenem azóta sem, mert válással fenyeget…

Soda Gembira
Csak Indonéziában láttam, ott is csak az egyik hotelben. Cukrozott tejsűrítményt öntenek le piros szörppel, melynek íze leginkább a tutti-frutti rágógumiéra emlékeztet, csak sokkal édesebb, hogy ellensúlyozza a tej savanyú ízét. :) Ezt öntik fel szódavízzel. Szerintem nagyon finom, és jól hűsít a melegben. Ezzel a nézetemmel is egyedül maradtam. :(

Írhatnék még sok élményről. A kínai teaszertartáson ötször kell egy teafű adagot leforrázni (három adagot adnak), egyre hosszabb időket hagyva. Külön csészében kell az illatokat érezni, majd áttölteni abba, melyből megisszuk az italt. Engem jelöltek ki a többiek ceremóniamesternek, úgyhogy az összes emlékem annyi, hogy folyamatosan töltök.

A Fullerton high tea nagyon angol volt és nagyon rongyrázós; a Raffles brunch-án csak curry-ből volt hatféle vegetáriánus, kétféle halas és hatféle húsos, ezek mellé négyféle előétel, leves, tízféle chutney, szósz és saláta. A desszertek már csak külön asztalon fértek el. Sajnos a büféebéd nem nekem való, szerintem mindent meg kell kóstolni, ha ízlik többször is. Aznap egész délután rosszul voltam. Balázs pedig biztosan kellemes emlékeket hagyott a főpincérben, aki minden alkalommal, amikor Balázs felállt, hogy újabb ételt kóstoljon meg, odasétált az asztalhoz, Balázs szalvétáját levette arról és a széke karfájára hajtogatta. Tekintettel a fenti választékra ez nem kevés alkalommal fordult elő. Örömmel jelenthetem, egyikük sem maradt alul a macho-k csatájában, és nem adta fel álláspontját az ebéd két és félórás időtartama alatt.

A másik véglet az a kínai szakácsnő volt, aki a Jumbo Food Court-on műanyaghordóból vette elő a hozzávalókat, nyesőollóval darabolta össze azokat, és valami fergeteges tengeri-herkentyűs vacsorát főzött belőle. Vagy az a kuala lumpur-i lepényárus, aki ingyen adta nekem az utcán sütött portékáját, mert nem tudott visszaadni a tízringites (cca. 500Ft) bankjegyből.

Borneóban a tengerparton először ettem úgy, hogy bemutattak a vacsorámnak. Pontosabban egy nagy akváriumból kiválaszthattuk, mit kérünk, majd javaslatot tettek az elkészítési módjára, végül elénk hozták. Hihetetlen kontraszt volt a kék műanyag kertibútor-székek és asztalok és az ételek minősége között. Volt valami zöldség is – ők egyszerűen dzsungelbéli ételnek fordították a nevét számunkra, fokhagymásan kaptuk és az íze valahol a mangold, a spenót, a zeller és fű között volt: azaz remek (zsenge páfrányhajtás volt, szerk.). Ha arra jártok, kóstoljátok meg Ti is…

Epilógus

Lassan zárom e sorokat, az én történetem véget ér. Köszönöm, hogy teret és tárhelyet kaptam, hogy röviden írhassak a minket ért benyomásokról. Balázs már oly sok minden leírt, én inkább az érzéseimet és a hangulatot szerettem volna megmutatni. A részletekről pedig kérdezzétek meg a szakértőket, úgyis mindjárt hazatérnek, és személyesen is beszámolnak az ott történtekről. Remélem, nem cáfolnak meg…