A helyzet fokozódik

Most megint forgalmas időszak van, sok mindenről lehet beszámolni. A hétvégén Phuketen voltunk nyaralni, előtte az Eszter születésnapja volt, még előtte megnéztük a madárparkot, tegnap operában voltunk, szóval változatos programunk van. Ja, és hétvégén Bintanra megyünk a cég szervezésében. Akkor menjünk sorban.

A madárpark az állatkert egyik kihelyezett tagozata madárkedvelőknek. A koncepció ugyanaz, a park gyönyörűen meg van csinálva, az állatokat amennyire lehet nem rácsok mögé dugják, hanem szabad kifutókban tartják (mondjuk ezt madarakkal nehezebb megcsinálni, mint zebrákkal, mert elrepülnek, ezért azért itt több a rács), és mindent megtesznek, hogy a látogató jól érezze magát, és ennek következtében minél többet költsön.

Láttunk néhány vicces vagy nagyon szép madarat, pl. jókora gólya-rokonokat, amik lelkesen szaladgáltak,
meg mellettük lakonikusan álldogáló nagy gázlómadarat, aminek olyan alakú volt a csőre, mint egy holland fapapucs. A papagájok egy nagy röpdében voltak szabadon, ahová be lehetett sétálni, és némi pénzért lehetett venni valami szirupot, amire az élelmes madarak rögtön odasereglettek, és az ember tenyeréből ettek (néha meg megcsípték közben). Aztán amikor végére értünk, menetrend szerint megérkezett a délutáni zuhé, úgyhogy showt nem néztünk, bár érdekes lett volna, ragadozó madarak voltak benne.


Csütörtökön aztán elmentünk vacsorázni, mert az Eszternek születésnapja volt. Egy különleges helyen ettünk, a Sentosa-szigetre átvezető függővasút egyik kabinjában. Beraknak egy asztalt, be tud még ülni a padokra két ember, és három forduló alatt, amíg több tíz méter magasban lebegünk, meg lehet enni a három fogásos vacsorát. Minden fordulónál cserélik a tányért, és egy kör eltart vagy fél óráig, úgyhogy nem kell rohanni. Nagyon egyedi volt az élmény, és romantikus is volt, hogy ennyire kettesben lehettünk.

Pénteken meg elrepültünk Thaiföldre, Phuketbe. Ott már voltunk, amikor Phi-Phi-re mentünk, de most nem a városba, hanem a tengerpartra mentünk lazítani. Azért is oda mentünk vissza, mert múltkor csak az volt a rossz Phi-Phi-ben, hogy végig esett az eső, szerettük volna látni, milyen jó időben.

Hát most tényleg jó idő volt, hétágra sütött a nap. Állítólag ennél még melegebb van áprilistól júliusig (ezért az már nem is főszezon), de nem tudom, milyen lehet a még melegebb, mert már most is hőség volt. Úgyhogy nem is mentünk sehová, a hotel és a tengerpart közötti utat kivéve.

A szálloda nem a tengerparton volt, hanem kb. 10 percre gyalog, de ha lusták voltunk, kivitettük magunkat autóval. Jól választottunk, nagyon szép és nyugis hotel volt, nyoma sem volt turista-hadaknak. Mondjuk volt vagy 10 szoba összesen, úgyhogy valahogy előre sejtettük, hogy ez így lesz. És nem is szobák voltak, hanem inkább villák, amik a medence körül álltak. Szóval luxus volt, na, és ahhoz képest meglepően olcsó is (lastminute árat találtunk a weben, minimum harmadával olcsóbb volt, mint az alapár).

Fürödtünk sokat a tengerben, és én össze is szedtem valami viszkető kiütéseket, de ez szerencsére nem rontotta el hangulatunkat, mert már csak itthon jöttek ki. A bőrgyógyász azt mondta, hogy valami miniatűr tengeri herkentyűk harapdáltak, amíg a vízben voltam, és arra adott immunválasztól jöttek ki rajtam mindenhol a piros viszkető pöttyök. Éreztünk is éles tűszúrásokat a vízben, de nem láttunk semmit, azt hittük a sós víz csípi a bőrünket. Hát, valószínűleg nem. Mindenesetre, most kaptam valami injekciót rá, meg kenőcsöt, és remélhetőleg ezek elmulasztják.


De azért nagyon megérte elmenni, nagyon jól éreztük magunkat, a víz meleg volt, a homok fehér, a tengerpart egyáltalán nem zsúfolt, a vízparti éttermek, ahol ettünk kellemesek, a hotel szép és kényelmes.

A reptér meg katasztrófa, alig lehetett kijutni az országból. Rengeteg turistacsoport összejött vasárnap estére, és ez teljesen elborította a rendszert. Az útlevélvizsgálatnál több mint egy órát álltunk sorba, az összes gép majdnem egy órás késéssel indult mert az utasok sorban álltak. Dolgozott egy csomó határőr, de amíg lefényképeznek mindenkit, tucatnyi helyen pecsételnek, adminisztrálnak, eltelik egy kis idő.

Meg is egyeztünk, hogy valószínűleg mostantól hanyagoljuk Thaiföldet, mert drága és macera a vízum, és nagy gyakorisággal kerül az ember ehhez hasonló helyzetbe a reptéren. Kell a francnak ez, Malajziában és Indonéziában is szép tengerpartok vannak. Thaiföld egy olyan ország, ahol nagy a bürokrácia, de nem bírják megszervezni. Szingapúrban is tudják mindenkiről, mit csinál, de egyrészt itt nincsenek teljesen agyament szabályok (mint pl. hogy ha az érkezéskor váltasz vízumot, akkor kb. 60 ezer forintnyi helyi készpénzt kell felmutatnod), másrészt a szabályok betartását megkönnyítik (pl. ha lenne ilyen szabály, raknának oda egy ATM-et). És bár a szállodai személyzet, meg általában az emberek kedvesek, aranyosak Thaiföldön, a határőrök kifejezetten morózusak (kb., mint a magyarok). Szóval lehet, hogy Thaiföldön most voltunk utoljára.

Hétfőn este meg elmentünk operába, a Traviátát néztük meg. Itt nincs állandó operajátszás, évente vagy fél tucatnyi bemutató van, és mindegyiket kb. egy hétig játsszák. Ennek megfelelően kicsit iskolai színjátszókör hangulata volt a dolognak, a díszletek pl. elég viccesen egyszerűek voltak. Átlagos előadás volt, jobb és rosszabb részekkel, profi és kevésbé meggyőző szereplőkkel. Különös volt, hogy bár van vagy 5 előadás összesen, és reklámozták is rendesen, mégis a nézőtér talán csak félig volt tele, és nézők nagy része fehér ember volt. Valószínűleg az opera egy nyugati dolog, az itteni kultúrába nem illik bele.

Na ennyit mára, mert közben itt holnap lett. Képek a weben, ahogy szoktak.

Aki khmer, az nyer

Angkorban voltunk utoljára a nagy karácsonyi úton, de ez volt a legemlékezetesebb az egész közül. Talán a Halong-öböl volt még hasonló. Nem mondom, Vietnamban is láttunk nagyon szép és/vagy nagyon érdekes dolgokat, de Angkor annyira különleges és egyedi, hogy azzal nagyon kevés dolog versenyezhet. Mondjuk az egyiptomi és mexikói piramisok.

Képzeljünk el egy átlagos vidéket: szegény emberek, nem túl érdekfeszítő táj. És ennek a közepén, egy néhány négyzetkilométernyi területen több tucatnyi kisebb-nagyobb, jobb-rosszabb állapotban lévő templomrom van. A legnagyobbak akkorák, hogy bejárni is több órába telik és több tíz méternyire kiemelkednek a fák közül. Mind kőből van kifaragva, néhol egészen aprólékosan. Esztétikailag is lenyűgözőek, de ha belegondol az ember, hogy micsoda munka volt ezeket felépíteni, tátva marad a szája.


Kambodzsa népének, a khemereknek volt egy nagy időszaka, egy fél évezred, kb. 800 és 1300 között. Azelőtt semmi maradandó (bár lehet, hogy voltak akkor is nagy építkezések, csak nem kőből), azután se sok. Ebben az időszakban azonban a királyok, amikor megvolt rá a lehetőségük, mind nagy építkezésekbe fogtak. Volt olyan korszak, amikor ez nem ment, mert külső-belső csatározásokkal voltak elfoglalva, de amikor egy-egy király össze tudta vonni a népeket a saját uralma alatt, akkor az építőipar nagy fellendülést ért meg.

Mi két teljes napot voltunk, ezalatt láttunk vagy 10 templomot, a korai időszakból és a későbbiből is. Persze mind más volt, mindegyiknek megvolt a maga jellegzetessége, de azért az alapkoncepció nagyon hasonló mindegyikben. A templom központja a főszentély, általában Sívának szentelve. Ez egy szűk kis hely, amiben Síva jelképe a Sívalinga állt. A linga szankszritül hímvessző, azaz Sívának a farka a jelképe. Egy fallikus kőoszlop, amire a szertartások alatt vizet öntöttek, a lecsurgó víz meg aztán minden varázslásra jó volt.


A templomokban nem laktak, csak szertartásokra használták, így aztán nem is voltak túl kényelmesek. Meredek lépcsők, szűk folyosók, sötét lukak mindenhol. A falakat nagyon sok helyen faragásokkal díszítették, de ebből már csak a szerencsésebbek maradtak meg. Nagyon sok templom maga is eléggé összedőlt, a fák, a villámok, a viharok, és az idő múlása megtette a magáét.


Igazából az összes templomot benőtte a dzsungel, és kb. az 1930-as évek óta fokozatosan szabadítják ki a romokat a fák közül. Azt szokták mondani, hogy akkor fedezték fel újra Angkort, és addig teljesen elfeledve, elhagyatottan álltak a dzsungel közepén. Ez nem igaz, a helyiek mindig is tudták, hogy ott vannak, Angkor Wat-ba, a legnagyobb templomba jártak is időnként szertartásokat tartani, de nem volt módjuk arra, hogy karbantartsák őket. A XX. század nagy részében meg a legkisebb dolguk is nagyobb volt, hogy ezzel foglalkozzanak. Amikor nem a gyarmatosító európaiakkal küzdöttek (bár ebből több jutott a vietnamiaknak), akkor polgárháborúztak. 1975 és ’79 között a Vörös Khmerek ideológiai megfontolásból a népesség komoly részét kiirtották, úgyhogy a templomok legfeljebb búvóhelyként merültek fel.

A dzsungelből való kiásás persze megkönnyítette a tolvajok dolgát is. Kezdve az európaiakkal, akik a legjobban kinéző darabokat inkább hazaküldték a saját múzeumjuknak. Most is él még az a szokás, hogy menő antik kereskedőnél a vevő fényképes katalógusból kinézi, mit akar, még az eredeti helyén, aztán a kiválasztott darabot lelopják neki. Ez persze egyre nehezebb, ahogy a zavaros idők kezdenek elmúlni, de nem lehetetlen.

Nem sorolom fel, melyik templomot láttuk, mert a nevek nem mondanak semmit. A legnépszerűbbeket néztük meg persze, és valószínűleg nem véletlenül ezek a legnépszerűbbek. Volt jó idegenvezetőnk, aki megpróbált a lehető leginkább olyan útvonalon vinni minket, amelyiken a legkevesebben voltak, ezzel nagyban hozzájárult ahhoz, hogy élvezzük a dolgot.

A templomokon kívül nagyon tetszett a város is, ahol laktunk, Siem Reap. Lényegében az egész város a turista-áradatra épül, de meg tudta őrizni a báját. Például a nemzetközi reptere a legszebb reptér, amit eddig láttam, ahol nincsenek hülye buszok, amik a termináltól 50 méterre álló repülőből viszik be az embereket az épülethez, hanem be lehet gyalogolni saját lábon. Felüdítő. A terminál is egyszintes, és leginkább egy szép hotelépületre hasonlít. Az emberek kedvesek, segítőkészek. Szóval jó hely Siem Reap, érdemes hosszabb időt is eltölteni ott. Ennek ellenére az ideutazók túlnyomó többsége, mint mi is, két-három napra jön, megnézi a legnevezetesebb romokat, aztán elrepül. Kár.

(A címben lévő szóviccért elnézést kérek azoktól, akik nem szeretik a szóvicceket. Én szeretem.)

Buy one get one

Még két vicces kép Vietnamból, főleg angolul tudóknak.

Az első egy kihagyhatatlan ajánlat a hotel bárjából: Egyet fizet, egyet kap! Kipróbáltuk, kettőt kaptunk.



A másik Hoi An-i utcatábla. Tilos a behajtás, kivéve gyalogosoknak, és primitív járművezetőknek. Elég pontos volt, mert volt néhány primitív állat, aki behajtott. De hát nekik szabad.

A múlt emlékei

Észak- és Dél-Vietnamhoz képest Közép-Vietnam más volt. Ez áll szerintem legközelebb ahhoz, amit turista-látványosságnak lehet nevezni. És ennek ellenére ennek volt a legjobb hangulata a három rész közül (leszámítva a Halong-öblöt), mert itt valamivel lassabb, nyugalmasabb az élet.

Mi megnéztük Hue-t, az utolsó vietnami királyi dinasztia központját, és Hoi An-t, egy aranyos kisvárost, ami a középkorban egész Ázsiában fontos kikötő volt, most viszont a szabóiról híres leginkább. Emellett itt van igazi, nagy, üdülésre való tengerpart Vietnamban, ahol az első szálloda-komplexumok már meg is jelentek, és több mint valószínű, hogy egy-két évtized múlva el is lepik az egész partot. Meg még van egy romváros is az erdő közepén, de mi azt kihagytuk, mert tudtuk, hogy Angkorban majd sokkal nagyobbakat látunk.

Hue-nak van egy érdekes hangulata. Olyan, mintha ősrégi, több évszázados romokat látna az ember, miközben a legrégebbi sem sokkal idősebb 200 évnél. A természet és a háborúk azonban megtették a magukét. A hatalmas, több négyzetkilométernyi területen elterülő citadellában pl. az épületek csak töredéke élte túl a tájfunokat és az amerikai bombázásokat, a többinek látható nyoma sem maradt. Pedig volt épület rengeteg, ott élt az egész királyi család egy tiltott városban, ahová csak a király rokonai léphettek be, és akörül volt az adminisztratív központ az összes minisztériummal. A méretek lenyűgözőek: a négyzet alakú tiltott várost egy minden oldalán többszáz méteres fal veszi körül, az egész citadellát meg egy másik fal, aminek egy oldala több, mint 1,5 km. És az egész tele volt épületekkel.


Úgy látszik, ez a dinasztia az építkezésekben élte ki magát, mert a citadella mellett minden komolyabb király síremléket is épített. Itt nem valami temetőben álló szoborcsoportra kell gondolni, hanem több hektáros parkra, ahol sok-sok épület áll, mindnek megvan a maga szerepe. És nem is egyformák a síremlékek, hanem mindegyik az építtető király ízléséhez igazodott.

Volt olyan, ami egy nagyon békés, nyugalmat árasztó park. Ez annyira tetszett a királynak, hogy még halála előtt évekkel beköltözött. Volt egy, amiben park nem volt, csak hatalmas lépcsők, meg épületek, de azok veszettül ki voltak díszítve. A díszítést úgy oldották meg, hogy vettek egy csomó kínai porcelánt, darabokra törték őket és a színes cserepekből mindenféle mozaikot raktak ki. Ez a síremlék volt a legfrissebb, az 1930-as években épült, és olyan sokba került, hogy külön adót kellett kivetni rá. Aztán láttuk még a legrégebbit is, az egy nagyon szimmetrikusan megtervezett komplexum volt, mesterséges tavakkal, dombokkal. Mind szép volt a maga módján, és nagyon érdekes volt, mennyire más és más hangulatot árasztottak.

Ez itt pl. a békés:


Ez a túldíszített:


Ez meg a szimmetrikus:


Aztán Hue után átmentünk kocsival Hoi An-ba, közben meg áthaladtunk egy 500 méter magas hágón is, ahová az út közvetlenül a tengerpartról kúszik fel. A monszun meg a tájfunok néha kimossák a mellvédeket, és akkor leomlik a fél hegyoldal az útra. Máshol meg legelő kecskecsapatot kellett kerülgetni a szerpentinen. Érdekes volt.

Hoi An lesz a következő évek sláger úticélja Ázsiában. Bár már most is évente egymillió turista jár ott. Itt van ugyanis nagyszerű tengerpart, hangulatos kisváros, és vásárolni is lehet, mi kell több a turistának. A tengerpartból mi nem sokat láttunk, mert nem volt napozóidő )tél volt, úgyhogy felhős volt az ég, és néha 25 fok alá ment a hőmérséklet napközben is). A városból és a vásárlásból kivettük a részünket.

A városban a legérdekesebb a piac volt,
ahol rengeteg mindent árultak, a selyemsáltól a tengeri herkentyűkig. A vietnami konyhában nagyon sok friss zöldséget használnak, ennek megfelelően a piacon is volt tengernyi zöld. Persze mindenhol alkudni kell, elsősorban a turistákra szakosodott helyeken. De már nagyon belejöttünk, főleg Nóra, aki a helyieket is lepipálta alkudásban. Így is valószínűleg többször többet fizettünk, mint lehetett volna, de így is megérte.

Vásárolni leginkább ruhát lehet, mert vagy 200 ruhabolt van a kisvárosban. És nem konfekciót árulnak, hanem mindenhol méretre készül a ruha. Leveszik a méretet egyik nap, másnap lehet menni próbálni, az alakítás meg egy-két óra alatt megvan. És piszok olcsó. Egy jobb minőségű öltöny 100 dollár alatt megvan, ing 15 dollár, női ruha kb. 60. Jó anyagból persze. A minőség átlagos, de semmiképpen nem rosszabb, mint egy konfekció. Emellett lehet cipőt is csináltatni sok helyen, bármilyen modellt le tudnak másolni (ahogy a szabók is, én pl. a szétesés kezdetén járó kedvenc bermudámból csináltattam egy másolatot). Kiegészítő üzletként sok bőröndbolt is van, az emberek úgyis annyi ruhát vesznek, hogy nem férnek el a régi táskáikban.


De a vásárlási roham mellett jó hangulatú éttermek, kávézók is vannak, talán a legjobban kinéző hotelek egész Vietnamban, és a város éppen a megfelelő méretű és nyüzsgő. Szóval jó hely.

szí

Tengeren és folyón

Most, visszagondolva jöttem rá, milyen szimmetrikus volt a vietnami út: először kb. 5 napot voltunk északon, és láttunk egy nagyvárost és egy természeti érdekességet. A végén megint kb. 5 napot délen, ahol láttunk egy nagyvárost, és egy természet érdekességet. Közben megint kb. 5 napot középen, ahol nem volt nagyváros se különösebb természet. És mind az északi, mind a déli természeti érdekesség vizes volt: fönt tenger, lent folyó. És ahogy a városoknál, úgy a vizek közül is az északi tetszett nekünk jobban.

Az északi tenger a Halong-öböl volt, ami a világ egyik csodája. Vagy 2000 csipkés kisebb-nagyobb szikla alkotja, közöttük a tenger. Annyira sok a sziget, hogy a horizontot nem is lehet látni, és a víz se hullámzik, így nem is tengeren érzi magát az ember hanem egy nagy tavon. Mesebeli hangulata van, ahogy a függőleges sziklafalak, lakatlan szigetek között mindenféle kis öblökben meg szorosokon keresztül lehet hajózni.


A sziklák mészkőből vannak, így a tenger és az esővíz jól kicsipkézte őket. Cseppkőbarlangok is vannak, az egyikben jártunk is, az jókora nagy volt. Nem tudják, hogy ez-e a legnagyobb, mert a szigetek legtöbbjének a belsejében ember még nem járt. A legtöbb helyen kikötni sem lehet, nemhogy beljebb menni. Az itt lakó emberek sem a szárazföldön laknak, hanem úszó falukban. A jobbmódúaknak saját háza van, ami hungarocell bálákon úszó tutajra van építve, a szegényebbek egy kis halászhajón élnek családostul.


A legnagyobb élmény a kajakozás volt, úgy egészen közel mehettünk a sziklákhoz, kisebb szigeteket kerültünk meg, minimális méretű partokon kötöttünk ki, vagy csak élveztük, hogy csak mi vagyunk, a sziklák és a tenger, senki más nincs a láthatáron.


De a hajózás is nagyon jó volt, igazi luxus-dzsunkánk volt, ahol csak mi voltunk vendégek, és több ember volt a legénységben, mint mi öten. Nagyon finom friss tengeri herkentyűket meg gyümölcsöket kaptunk mindig enni, és egy emlékezetesen különleges karácsony estét töltöttünk a hajón. Nem Mennyből az angyal, meg Csendes éj szólt, hanem valamiért a Katyusa orosz dalt indították el.

A déli folyó a hatalmas Mekong volt, annak a deltájában hajóztunk egy kicsit. A Mekong itt már több ágra bomlik, de a legnagyobb még így is vagy két kilométer széles. És milliónyi kis csatorna, sziget, mellékág van az egész több tucat négyzetkilométernyi területen. Mi voltunk a nagy folyón is, meg a kis csatornákban is. Beültünk kézzel hajtott csónakba is, ahol felvettük a jellegzetes kúp alakú kalapot is, hogy autentikusak legyünk.


Elmentünk az úszó piacra is, ahol hajókon és csónakokon folyik a vásár, folyamatosan pakolják az árut az egyikről a másikra. Az árusok egy hosszú póznára szúrják a zöldséget, vagy gyümölcsöt, amit éppen árulnak, hogy lehessen tudni, melyik hajóhoz kell odamenni. Áru pedig van bőven, a Mekong-delta Vietnam éléstára, ahol évente akár négy-ötször is aratják a rizst.


Érdekes volt, és biztos még érdekesebb, ha nem csak egy napot tölt ott az ember, de a Halong-öböl meseszerűségével nem tud versenyezni. Az egy igazi csoda.

Hanoi és Saigon

Hanoi Vietnam történelmi fővárosa, kb. ezer éve ez a központ. Ezzel szemben Saigon és Dél-Vietnam csak kb. 200 év óta tartozik csak Vietnamhoz, de mégis Saigon a legfontosabb, legnépesebb városa az országnak. Kinézetre is különbözik a két város: míg Hanoi kissé provinciális, Saigon nemzetközi nagyváros, ahol a világmárkák is jelen vannak. Nekem személy szerint Hanoi jobban tetszett, talán azért, mert másmilyen volt, mint amit eddig láttam, kevésbé globalizált, jobban megőrizte az eredetiségét. De lehet, hogy csak azért mert azt láttuk először Vietnamból, és a legjellemzőbb vietnami benyomások (motorosok, állandó nyüzsgés, utcán élő emberek) ott volt új.

Hanoiban este érkeztünk, úgyhogy rögtön egy étteremben kezdtünk, még mielőtt a szállodába mentünk volna. A tulaj egy 30-as fickó volt, és amikor kiderült, hogy magyarok vagyunk, elmesélte, hogy az apja Magyarországon tanult a 70-es években franciául, mert kémnek akarták küldeni Franciaországba, és Magyarországon lehetett legjobban franciául tanulni.

Aztán másnap megnéztük Hanoi turista-látványosságait, azaz a Ho Chi Min mauzóleumot, az Irodalom templomát, a néprajzi múzeumot, és az óvárost. A múzeum viszonylag érdekes volt, de felejthető, az Irodalom templománál szebb templomokat láttunk később, a mauzóleum és az óváros azonban egyedi volt. Sokkal több látványosság nincs Hanoiban, részben azért, mert 35 éve az amerikaiak 70%-át földig bombázták. A templomot is úgy építették újjá.

A mauzóleumban ugye összesen egy dolgot lehet látni, Ho Chi Min bebalzsamozott holttestét. Az öreg ugyan azt akarta, hogy elégessék, és a hamvait szétszórják (amit láttunk abból, hogy hol lakott, úgy tűnt, meglehetősen szerény ember volt), de hát ez nem passzolt volna a szovjet típusú személyi kultuszba. Így aztán nem vették figyelembe, mit akart, és a Szovjetúnió segítségével megépítették a moszkvai Vörös-tér mását, mauzóleummal, tribünnel, a mauzóleum erkélyéről díszszemléken integető főelvtársakkal. De Moszkvával ellentétben itt még él a rendszer, úgyhogy veteránok és úttörők jönnek rendszeresen megnézni Ho Chi Min-t. A turistákat is szabályozzák, hol egyes, hol kettes sorokban lehet felvonulni a bejárathoz, minden nagyobb táskát le kell adni, fémkereső kapun átmenni, bent meg némán, tiszteletteljes testtartásban (keresztbetett kéz, vagy más lazaság esetén az őrt álló katonák rászólnak az emberre) végigvonulni. Ho Chi Min elég jó állapotban van, talán azért mert évente két hónapra bezár a mauzóleum, amikor a holttestet Oroszországba viszik karbantartásra.


A mauzóleum vagy 30 év óta áll, az óváros azonban állítólag évszázadok óta kb. ugyanolyan. A fő jellegzetessége (a szűk, forgalmas utcákon kívül, ami azonban máshol is van) az, hogy az egyes mesterségek az évek során szépen egymás mellé települtek. Így aztán van utca, ahol főleg fémművesek vannak, akik az utcán hegesztenek, meg köszörülnek; van utca, ahol minden boltban csomagolóanyagot meg ragasztószalagot árulnak, van cipős rész, ruhás, stb. És mindenhol rengeteg ember nyüzsög.

Láttunk még Hanoiban vizibáb-előadást is, ami szép volt, meg érdekes, de a sötétben bealudtam. Úgy csinálják, hogy a bábokat hosszú rudakon kitolják a függöny mögül, de mégse látszik a rúd, mert az a vízben van, a báb van csak a víz fölött. Nem lehet egyszerű dolog, derékig vízben állva a nehéz bábokat a hosszú rudak végén mozgatni, de elég jól csinálták.



Hanoiban kóstoltuk még először a vietnami kávét, ami egyből a kedvencünkké vált. Erős, finom rövid kávé, az átlagos nyugatiaknak túl erős is. Nekünk tökéletes volt. Külön felszerelésük is van hozzá, egy fémszűrő, amit közvetlenül a pohárra tesznek, belerakják a durvára őrölt kávét, ráöntik a forró vizet, ami lassan átcsöpög a szűrőn. Leginkább sűrített tejjel isszák, amitől még finomabb lesz. Annyi kávét még nem ittam, mint Vietnamban, annyira ízlett, hoztunk is haza kávét is, szűrőt is.

Az, hogy Saigon mennyire más, abból is látszik, hogy ott rendes vietnami kávét nem találtunk. Vannak elegáns, Starbucks-klón kávézók, ahol finom eszpresszót, meg hosszú kávét lehet kapni, de hagyományos kávét még kérésre sem adtak. Van viszont Louis Vuitton, meg Esprit-bolt, meg minden világmárka, amit el lehet képzelni, meg persze mellette a piacon mindegyiknek a másolata is tizedáron. Voltunk pl. a „kínai piacon” is, ahol a Nóra kb. 5000 Ft-ért vett egy nagy Samsonite bőröndöt az újabb modellek közül.

Amiről Saigon emlékezetes lesz, az mégis nagyon helyi: az elegáns főutcákon esténként irtózatos tömeg szokott megjelenni. Nem gyalog, vagy autón, hanem motoron. Ez a fő társadalmi esemény, szinte minden motoron több ember ül, lényegében a fiatalok korzóznak így. És ez elég későig megy, éjfélkor, amikor mi hazamentünk még nagyban zajlott az élet.



Van elég motor, hogy megtöltse az utcákat, Saigonban kb. 8 millióan laknak, és 4 millió motor van. Autó jóval kevesebb, ami jó, mert egyrészt így nincs akkora dugó (képzelem mi lesz, ha majd a vietnamiak elég jómódúak lesznek ahhoz, hogy autót vegyenek, kb. olyan hatalmas dugók lesznek, mint Bangkokban), másrészt könnyebb átjutni az úton gyalogosnak. Az alapvető trükk az, hogy lassan kell menni, a motorosok ugyanis ki tudják kerülni az embert (az autók nem, így sokkal veszélyesebbek). Ha ezt megszokja az ember, máris könnyebb az átjutás az utakon, különben viszont lehetetlen. Mire mi Saigonba értünk, már profik voltunk ebben, úgyhogy az itten még nagyobb forgalom már nem riasztott el.

Saigonban különben olyan nagyon sok látnivaló nincsen. Mi megnéztük a volt dél-vietnami elnöki palotát (egy modern épület, ami nekem kifejezetten tetszett, a többieknek kevésbé), a franciák által épített katedrálist (mint egy átlagos nagyvárosi templom Magyarországon) és főpostát (dettó), és egy-két szép buddhista templomot.

Mindkét városra igaz, hogy nem a szépsége miatt érdemes megnézni őket, hanem a hangulata miatt.

Vietnamról általában

Vietnam és Magyarország történelme nagy vonalakban meglepően hasonló. Nekik is 1000 körül volt az államalapításuk, náluk is volt egy nagy szomszéd, amelyik nagy hatással volt a kultúrájukra, ott is változott többször az ország mérete, és a közelebbi múltban ők is a szovjet blokkba tartoztak. Ezért aztán nem meglepő, hogy néha egészen ismerősnek éreztük az országot.

Kicsit olyan volt, mint Magyarország 20-30 évvel ezelőtt: már vannak magánvállakozások (butikok, éttermek), de azért még egypártrendszer van, ahol megmondják mit lehet és mit nem lehet csinálni. Jó sok egyenruhást látni, akik néha semmi hasznosat sem tesznek, csak ott állnak az út szélén, hogy lássák a népek őket (de ezért aztán a közbiztonság is elég jó). A városok még a korábbi harcok nyomait viselik, kicsit lerobbantak, porosak, szürkék, de azért tele vannak élettel.

Az utak néhol elég viccesek. Az 1-es számú nemzeti főút, ami több ezer kilométer hosszan, az északi határtól a déli tengerpartig húzódik és sok helyen fizeetős néhol nem több, mint kétszer egy sáv, ahol a bicikliseket, motorosokat és néhol vizibivalyokat kerülgetve haladhat az ember. De azért nagy fejlődés van, mindenhol hidakat, utakat építenek rohamtempóban (általában külföldi pénzből). A városokban is rengeteg tábla van kitéve, hogy ott mi fog épülni, boldog rajzolt elvtársak és elvtársnők a szép zöld utcákon sétálgatnak az új házak között. Hanoiban a reptérről befelé az útról egy hatalmas díszes kaput láttunk kivilágítva. Olyan volt, mint a Brandenburgi Kapu kicsiben. Ott egy lakónegyed fog épülni, de abból még semmi nincs meg.

A közlekedésben lényegében nincsenek szabályok, amit betartanának a piros lámpán kívül (a biciklisek, motorosak néha azt sem). Elsőbbsége annak van, akinek előbbre van az orra egy centivel. A néhány körforgalom csak dísznek volt, ugyanúgy fordultak balra is benne. A többsávos úton minden kereszteződésnél dudált a sofőrünk, hogy tudják, jövünk. A duda egyébként általános használatban van, index helyett, mellett ezzel jelzenek mindent, pl. azt is, ha előznek valakit.

A fő közlekedési eszköz a motorbicikli, azon szállítanak mindent, a kétszárnyas üvegajtótól kezdve a borjúig. A motor családi szállítási eszköz is, gyakori látvány, hogy papa-mama-két gyerek utazik egy motoron.



Gyerek pedig van bőven, Vietnam lakosságának túlnyomó része 30 évnél fiatalabb. Amikor végetértek a harcok a 70-es években, voltak kb. 25 millióan az országban, most 82 milliónál tartanak. Nem véletlen, hogy itt is van már gyerekszám-korlátozás, mint Kínában, és szigorúan veszik: ha egy közalkalmazottnak több mint két gyereke van, akár a munkáját is elvesztheti.

Az emberek különben nagyrészt közvetlenek és barátságosak. Szeretik tapogatni egymást, a fizikai kontaktus sokkal megszokottabb, mint Európában. Persze ha ilyen sokan vannak, ez nem is csoda. Az egyik boltban, ahol az alsó polcon néztem valamit, és leguggoltam, mellémguggolt az eladó, és a lehető legtermészetesebb módon megkapaszkodott a térdemben. Ott guggoltunk, ő támaszkodott a térdemen, és mutogatta, mit vegyek.

A kultúrán a kínai hatás elég erős volt, a templomok pl. tőlem akár Kínában is lehettek volna. Az írás 1945-ig kínai karaktereket használt. A vietnami konyha viszont jellegzetesen más, mint a kínai, sokkal frissebbnek éreztem. Egyik jellemző étel a Pho (valahogy úgy kell ejteni, hogy `fö’), amit főleg reggelire, de ebédre meg vacsorára is esznek, és leginkább egy jó erőlevesre emlékeztet, amibe ízlés szerinti húsokat és nyers mentalevelet, szójacsírát meg egyéb zöldségeket pakolnak.

A kaja nagyon olcsó, északon egy előkelő étteremben kb. 700 forintért többfogásos vacsorát adtak. Normál turista helyen ennyiért már az italok is benne vannak. Az italok is nagyon olcsók, a szingapúri Tigris sört itt negyedannyiért lehet venni, mint Szingapúrban. A helyi sörök még olcsóbbak.

A helyiek az utcán esznek (ott is élnek igazából), úton-útfélen kis műanyag székecskék, sámlik vannak a járdán, mellette egy szállítható tűzhely, és ott eszik mindenki. Leparkolják a motort a jardára, leülnek és már esznek is. A szemetet, csontokat a földre dobálják. Ennek ellenére nem fulladnak a mocsokba, viszonylag tiszták a városok.

Képek

A Vietnam-Kambodzsa út legjobb képei (az összes kb. 10%-a) fent van a weben a szokásos helyen:
http://picasaweb.google.com/bkotnyek

A szöveget is elkezdtem már írni.

Indokína

Tegnap visszajöttünk a két és fél hetes vietnami-kambodzsai utunkról. Utaztunk több ezer kilométert repülőn, minibuszban, hajón, csónakon, kajakban, aludtunk 8 helyen, nagyon sok mindent láttunk, csináltunk több mint 1800 fényképet, és kicsit elfáradtunk. Ez most csak egy rövid összefoglaló, részletes útleírást majd írok, amint időm engedi.

Szóval Vietnámban két hetet voltunk, ott töltöttük a karácsonyt és a szilvesztert is. Voltunk a négy legnagyobb városban, időrendben: Hanoiban a fővárosban; közép-Vietnam gazdasági központjában, Da Nang-ban (csak átutazóban); a legnépesebb Ho-Chi-Min-város-ban (egyszerűbb Saigonnak hívni, ahogy kb. 30 évvel ezelőttig hívták, és ahogy a helyiek most is teszik); és a Mekong-deltában lévő Can Tho-ban. Ezek mindegyikében több millió ember lakik, akik többsége a nap nagy részében az utcákon nyüzsög.

Láttunk egy csomó építészeti és természeti világörökséget, mint a Halong-öblöt, ahol többezernyi csipkés mészkőszikla-sziget között hajókáztunk; Hue, az egyik régi főváros királyi palotáját és sírjait; Hoi An-t, ami egy aranyos középkori kisváros rengeteg szabóval; vagy a Mekong-delta csatornáit és szigeteit. Találkoztunk a közelmúlt emlékeivel is, pl. a Ho Chi Min mauzóleumában, ami a moszkvai Vörös tér Hanoiban lévő másolatán áll, vagy a Vietkong alagutakban, ahol azt lehetet megtapasztalni, hogyan harcoltak a vietnámi gerillák a franciákkal, az amerikaiakkal és persze más vietnámiakkal éveken keresztül a föld alatt élve.

Ezzel szemben Kambodzsában csak egy helyen jártunk, Angkorban, ahol a híres templomromokból néztünk meg egy párat. Ott csak 2-3 napot voltunk az út végén, de méltó megkoronázása volt az egész két és fél hétnek. Míg Angkort nem szabad kihagyni, ha az ember ezen a környéken jár, addig Vietnám csak egy nagyon érdekes ország, mint Thaiföld, vagy Indonézia is.

Képekkel súlyosbított beszámolók jönnek még szépen sorban mindezen helyekről, de még meg se bírtuk nézni az összes képet, úgyhogy türelmet kérek mindenkitől.