2008. április 17., csütörtök

Gyorsjelentés

Itt ülök az Insead könyvtárában, nézek kifele az ablakon egy csendes kertsarok felé. Előbb egy méretes, kb. 20 centis gyík szalad el az ablak előtt, majd egy kisebbfajta patkány. Zajlik az élet odakint.

Mit eszünk

Na, akkor ahogy ígértem, egy kis bevezetés az ázsiai konyhaművészetbe. Bár, inkább konyhaipart kéne írnom, mert a food court-on nem a művészet, hanem a gyors, olcsó ételek mennek. Egyébként Szingapúr nagyon jó hely az ázsiai konyha megismerésére, itt aztán mindent meg lehet kóstolni jó árban. Minden food court-on van kínai, maláj és indiai kaja is, lehet válogatni ízlés szerint.

Kínai

Ennek van a legnagyobb hatása errefelé, mivel ugye Szingapúr lakosságának túlnyomó többsége Kínából jött valamikor az elmúlt 170 év során. Lehet kapni a nálunk ismert kínai kaját is, de azt keresni kell. Édes-savanyú csirkét már ettem, de inkább mást szoktam választani. Amit legtöbbet eszek, az a hainani rizses csirke,
ami sok rizs, kevés főtt csirke kis darabokra vágva, ízlés szerint szójaszósz és/vagy chilliszósz, meg ha kér hozzá az ember, akkor adnak egy csészével a levesből is, amiben a csirke főtt. Akkor jó, ha a rizsnek jó íze van, a csirkecsíkok csak kiegészítők. Hosszú órákra jóllakni vele nem lehet, de biztos megoldás. Ha éppen nem tudom, mit egyek, ez mindig ott van mindenhol elég megbízható minőségben.

Szoktam még enni garnélarákos tésztát is, amit meglepő módon rákból és tésztából csinálnak. Ez se veszi el az éhségem egy egész délutánra, de jó íze van. Van még olyan kaja, ami minden food court-on kapható, de én még nem ettem. Valami kínai neve van, Yong Tau Foo, vagy ilyesmi, és úgy működik, hogy egy csomó zöldség meg tofu, meg ilyesmi van kirakva a pultra, a vevő választ belőle, aztán leöntik valami forró lével és rizzsel eszik. Annyira nem meggyőző. Én különben sem vagyok oda a kínai konyháért általában. Nem az én ízlésem.

Maláj

A maláj rizses konyhából a nasi lemak-ot szeretem valamennyire. Ez kókusztejben főtt rizs, amihez uborkát, meg valami csípős szószt, meg pirított földimogyorót, meg szárított rákot, meg még ilyesmiket adnak körítésnek. Ettem már egész finomat is. Van még a nasi goreng, ami csirkés rizst jelent, és majdnem olyan, mint a jól ismert rizseshús, amiért otthon se rajongok túlzottan.

A tészták közül a mee soto-t szeretem, ez valami sűrű tésztaleves, amiben újhagyma megy egyéb dolgok vannak. Lime-ot kell belecsavarni, akkor jó igazán. Szingapúri nemzeti eledel a laksa, ami szintén valami tészta, chilis lében, de az nekem már túl erős. Egyébként a maláj kaják túlnyomó többsége nagyon erős, úgyhogy ez a konyha se tartozik mindennapi eledelem körébe.

Indiai

Indiai konyhából nagyon sokféle van. A food court-on általában a dél-indiai kaják vagy a muzulmán indiai (bangladesi) ételek kaphatók, mert ilyen helyről jött az itteni indiaiak többsége is. Az alapeledel a roti, egy vékonyra kinyújtott, hajtogatott és forró lapon kisütött lepény. Az alapverzióban méregerős szósszal adják, azt ki szoktuk hagyni. Sokkal jobban fekszik nekünk az édes változat, a banános roti. De a roti magában, vagy köretként is jó.

A másik alapétel a birjani rizs, ami mindenféle fűszerekkel (kardamom, tamaric, curry) megfőtt rizs, amihez zöldség-salátát, vagy valamilyen szószos húst esznek. Ha a szószos hús, hal vagy zöldség az alap, és a rizs csak köret, akkor az a curry.

Az Inseadon sokszor eszünk észak-indiai ételeket is, amiben a naan-kenyér (kb. kemencében sült lángos) és a sűrű szószos húsok (masala, korma, stb.) a jellemzők. Ez az az ázsiai konyha, ami a legjobban ízlik nekem. Minden nap meg tudnám enni. Valószínűleg ez áll a legközelebb a magyar ízléshez, mert itt aztán jól összefőnek az ízek. Érdekes, hogy még főzelékhez hasonló étel is van ebben a konyhában. Viszonylag sűrű, fűszeres sárga-, meg csicseriborsó főzetet is szoktak adni a kenyér meg hús mellé, vagy éppen a hús helyett. Ez az indiai konyha hiányozni fog otthon.

2008. április 13., vasárnap

Hol eszünk

Van egy régi adósságom, már régesrég megígértem, hogy majd írok arról, mit is eszünk itt és hogyan jutunk hozzá. Kezdjük akkor most először ez utóbbival.

Otthon nem nagyon főzünk, mert sok értelme nincs. Talán ha ötször főztünk valamit összesen, amióta itt vagyunk (azt, hogy megfőzünk egy adag olasz tésztát, és megmelegítünk egy üveg boltban vett szószt, nem számolom ide). De ha összeadnám, amit az alapanyagokra költünk, szerintem nem nagyon lenne olcsóbb, mint a food court-ban (ez egy jellegzetes helyi intézmény, magyarul szó szerint ételudvart jelent, de angolul sokkal jobban hangzik nekem). És akkor még az időt, ami a főzéssel és utána a romok eltakarításával jár, még nem is számoltam.

Szóval food court-ban eszünk sokszor, mint a helyiek. Itt ugyanis ez a szokás. A helyi korunkbeliek se nagyon főzőcskéznek otthon. Majd, ha gyerekük lesz, azt mondták, akkor fognak otthoni ellátmányra berendezkedni, addig nekik is sokkal egyszerűbb a food court. De még gyerekes családokat is lehet látni esténként, vagy hétvégén amint körbeülnek egy nagy kerek asztalt, és családi vacsorát tartanak a food court-ban.

A food court-on kívül még sokszor eszünk az Insead menzáján, ahol jó minőségű kaját adnak elég jó árban. Az Eszter lényegében egész héten itt ebédel, és én is sokszor megyek be, akár csak a kaja miatt is.

Ha már az árnál tartunk, az Inseadon egy főétel olyan 600 forintba kerül, míg a food court-on ennél valamivel kevesebbe. Azért igazából olyan nagyon nem kevesebbe, mert az olyan kaja, amitől egy ember jóllakik, és nem lesz két óra múlva éhes, az itt is van annyi, mint az Inseadon. Ami olcsó, az csak az olyan madárétvágyúaknak elég, mint pl. az Eszter.

Ezenkívül szoktunk éttermekben enni, főleg az olcsóbb kifőzde jellegű helyeken. Néhány helyi származású inseados diák indított egy mozgalmat, hogy menjünk minden péntek este valahová együtt enni. Kinéznek valami nem túl drága helyet, aminek jó a híre, meghirdetik, most éppen hová megyünk, és olyan 30-40 ember minimum meg is szokott jelenni. Voltunk már így indiai, thai, kínai, meg mindenféle étteremben. Volt, amikor vagy 100 ember is megjelent, akkor egy külön termet is kaptunk.

Kisebb körben néha vasárnaponként szoktunk menni dim sum-ot enni. (Hogy mi a dim sum, azt már megírtam tavaly.) Ezt egy kínai diák szervezi, a Charles, aki a feleségével minden héten megy, és hol ezt, hol azt hívja még meg, hogy csatlakozzon.

Egyszóval sok fele eszünk, legkevésbé otthon. Legközelebb arról írok majd, hogy mit is eszünk ezeken a helyeken. Addig is itt van két kép. Az elsőn egy tipikus food court árus van mögöttem. Ilyenek vannak szorosan egymás mellett.


A másodikon meg a helyiek falatoznak a legközelebbi Jumbo nevű food court-on. Ide járunk mi is.


2008. április 9., szerda

Csengetett, Mylord?

A Malájföldön tengődő szegény gyarmatosító angolok nagyon szenvedtek a melegtől, ezért egészen belelkesedtek, amikor a múlt század elején egy honfitársuk a hegyek között egy kellemes klímájú völgyet „fedezett fel”. Persze a völgy ott volt korábban is, a bennszülötteknek nem volt új, de hát ők nem rajzolnak térképet. Ez a völgy a Cameron Felföld, ahol a hétvégén voltunk. Értjük az angolok lelkesedését, nekünk is nagyon tetszett a hely.

Cameron Felföldön több dolog is érdekes. Egyrészt tényleg magasan van, olyan 1500 és 2000 méter között, így a szokásos trópusi időnél jóval hűvösebb van. Aztán ott vannak a tea-ültetvények. Gyönyörű zöld szőnyegként borítják a dimbes-dombos tájat, egészen beleszerelmesedtünk a látványba.



A természetes növényzet is nagyon érdekes, magasságtól függően más és más jellegű esőerdő van (mert azért itt is esik rendesen az eső, bár nekünk nagy szerencsénk volt, mert megúsztuk).

Szingapúrból busszal mentünk, máshogy nem nagyon lehet oda jutni. Csütörtök este indult a busz, fél 11-kor, és úgy volt, hogy másnap reggel 8-kor érünk a hotelbe. Így aztán még nagyban szundikáltunk fél 7-kor, amikor felébresztett a sofőr, hogy megjöttünk, lehet kiszállni. Még sötét volt!

Becaplattunk a hotelbe, ahol nagyon kedvesen fogadtak, ittunk teát, majd 7-kor, amikor az étterem kinyitott, megreggeliztünk. Felajánlották, hogy kinyitnak egy szobát nekünk, amíg a mienk felszabadul, de nem kértünk belőle, egészen frissek voltunk, úgyhogy inkább elmentünk kirándulni rögtön.

A kirándulás nagyon jól sikerült. Egy helyi idegenvezetővel voltunk, mi és egy angol pár a hotelből. Egy dzsippel előbb elmentünk megnézni a tea-ültetvényeket, aztán felmentünk a legmagasabb csúcsra a környéken, ami nagy mázlinkra nem volt felhővel takarva, így elláttuk jó messzire. Lefelé a hegyről egy kis séta jött, és az út mentén az összes érdekes növénynél megálltunk, és az idegenvezető mindent elmondott róla, hogy hogyan nő, mire használják a helyiek, miért érdekes. Ezután jött a kirándulás csúcspontja, egy kis túra a moha-erdőben. Egészen fantasztikus az erdő, mindenhol vastag moha nő, rovarevő növények tömege, óriási páfrányok. Nem a földön jár az ember, hanem ki tudja milyen vastag moharétegen, ha dobbantasz, megremeg az egész környék. Olyan érzésem volt, mintha több millió évvel ezelőtt, a mai szénrétegeket kialakító páfrányerdőkben járnék. És mindehhez kellemes hűvös, ahogy az idegenvezetőnk mondta: légkondícionált az erdő. Az egyetlen kellemetlenség, hogy minden nedves és sáros, úgyhogy nem lehet tiszta cipővel megúszni. Bár az Eszternek majdnem sikerült, olyan óvatosan lépett. Míg mi többiek térdig sárosak lettünk, az Eszternek a nadrágján semmi nyoma nem volt annak, hogy hol járt.

A moha-erdővel felveszi a versenyt a legnagyobb tea-termelő cég modern teázója, ami egyben kilátó is a teaföldekre.


Ilyen szép helyen még nem teáztunk. Kétszer, ugyanis másnap visszamentünk egy másik kiránduláson. Ez kevésbé volt jó, egy minibusszal végigvitték kis csoportunkat a helyi látványosságokon, azaz a kínai templomon, a virágos kerten, az eper-farmon, a pillangó-kerten, a méhészeten. Ez volt a „kötelező program”, ha csak ez lett volna, kissé csalódtunk volna, de így, hogy voltunk előtte kevésbé tucat-túrán, elment.

Írnom kell még a hotelről, mert az is nagyban hozzájárult, hogy jól éreztük magunkat. Egy nyugállományú angol ezredes építette a 60-as években, és olyan, mintha egy klasszikus angol videki udvarház lenne. Fehér falak, fekete gerendák, nagyon színes padlószőnyeg, nagy fülesfotelek, óriási kandalló, ahol minden este tüzet raknak.


A személyzet mind indiai származású (a tea-ültetvényekre jöttek az őseik dolgozni), nagyon segítőkészek, figyelmesek. Még rá is játszanak az angol kastélyhangulatra, a szobalányok olyan ruhában járnak, amit a Poirot-filmekben lehet látni. Nem olcsó a hely, de megéri.

Vissza is busszal jöttünk, az hosszabb, fárasztóbb volt, egész vasárnap elment vele. De ezzel együtt is megérte, felejthetetlen élmény volt.

Hétvégi fényképek + visszaút

A hétvégi Cameron Felföldi kiruccanásonkunkon készült fényképek válogatása a szokott helyen már megtalálható.

Vigyázat, tea-ültetvény allergiásoknak, és zöld-fóbiásoknak nem ajánlott.

A beszámoló is meglesz hamarosan, remélhetőleg már holnapra.

Más:

Minden érdeklődővel tudatjuk, hogy augusztus 12-én délután érkezünk vissza Magyarországra. Hogy ezt milyen küzdelmek árán sikerült elérni a British Airways-nél, azt nem részletezem, de mindenesetre, nem lopták be magukat a szívembe.