Boldog karácsonyt!

Az alábbi videóval kívánok mindenkinek boldog karácsonyt meg új évet. Jövőre újra jelentkezem nagy vietnámi és kambodzsai beszámolóval.



A videó az Orchard Road-on, Szingapúr fő bevásárló utcáján készült tegnap este 10 órakor. Tömeg volt és hangzavar, tíz méterenként karácsonyi performanszok. Vicces volt.

Kínai orvoslás

Tegnap voltam kínai orvosnál. Megfájdult az egyik fülem, meg bedugult, alig hallottam vele. Volt már ilyen otthon is, akkor elmentem a fülészhez, az kimosta, adott rá fülcseppet, aztán jó volt. Most gondoltam, kipróbálom, mit tud a kínai orvoslás.

Szingapúrban a hagyományos kínai orvosok is szabályozva vannak. Vizsgát kell tenniük, meg mindenféle szabályokat kell betartani. Otthon, a kisszobában nem rendelhet senki. Úgyhogy a helyiek nyugodtan választhatnak, hogy hagyományos kínai orvoshoz mennek, vagy nyugati típusú rendelőbe. Mondjuk a kínai orvos, akinél voltam szintén egy rendelőben ül, ahol be kell iratkozni, megadni az alapadatokat, aztán kivárni a sort, a legvégén meg fizetni.

Az orvos viselkedése se volt olyan nagyon eltérő a megszokott otthonitól. Fehér köpenyben üldögél a rendelőben (mondjuk sztetoszkóp nem lóg a nyakában), ha jön a beteg, megkérdezi mi a baja, milyen orvosnál volt már vele előtte, azok mit csináltak, megnézi a pulzusát, kérdez még egy-két kérdést, hogy milyen az emésztése, szokott-e melege lenni, vagy fázni, aztán ír valami gyógyszert. Persze tudom, hogy a kínai orvoslásban a meleg-hideg egyenletes eloszlása a kulcs, nekem is azt magyarázta, hogy az a bajom, hogy felgyűlt a meleg a fülemnél, de majd a gyógyszer, amit ír, kihajtja onnan.

A gyógyszer nem tudom, hogy mit tartalmaz, mert kínaiul írta meg a receptet (mondjuk ez se sokban különbözik a magyar helyzettől, csak a nyelv más). Ott rögtön ki is lehetett váltani a rendelőben. Hat tasaknyi barna port kaptam, amit három napig napi kétszer kell bevenni evés után meleg vízben feloldva. Feloldva egészen iszapos víz színe van, az íze meg elég keserű. Biztos valami növényi kivonatok, hacsak nem megint valami gomba. Mindenesetre, a felét már beszedtem, és a dugulás eltűnt, a fájdalom is csökkent. Azt, hogy a lenyelt por hogyan tudja a fülemben csökkenteni a gyulladást, nem tudom, de hát ez a nyugati orvosságoknál is hasonlóképpen van. Azt se tudom, hogy van-e köze hozzá, hogy megint megfáztam (annyira jól kihajtotta belőlem a meleget), vagy ez megint csak a légkondinak köszönhető.

Sentosa, a műsziget

Az Eszter szüleivel bejárjuk Szingapúr fő turista-látványosságait, így nem hagytuk ki Sentosa szigetét sem. Mi még az Eszterrel nem nagyon jutottunk el oda, annyi minden más látni- és tennivaló volt, úgyhogy ez nekünk is új volt.

Sentosát régen nem így hívták, sőt nem is ekkora volt, de egy-két évtizeddel ezelőtt a szingapúri állam elhatározta, hogy ott megcsinálja a helyi üdülőszigetet. Szingapúr egy trópuson lévő sziget, de messze nem egy trópusi álomsziget, ahogy azt az üdülési katalógusok alapján elképzeljük. Itt nincs homokos pálmafás tengerpart. Illetve van, Sentosán, de ez nem igazi, csak mű. A fehér homokot Malajziából importálták, és minden pálmát pontosan kiszámított helyre ültettek. Így most van hová menni hétvégén a Szingapúriaknak is, ha tengerparti strandolásra vágynak. Meg persze a turisták tömegeinek.

A fejlesztés még messze nincs kész, az egyik részén a szigetnek most alakítottak ki egy sor mesterséges szigetet, ahol majd luxus-apartmanok épülnek. Ahogy megyünk át a szigetre, ott is egy hatalmas mély gödör tátong, oda is valami nagy épületet fognak felhúzni. De már ami kész van, az is komoly beruházás, több kilátó, hotel, szórakoztató központ. Mindegyikre büszkén oda is írják a prospektusokban, hogy hány millió dollárból készült, hadd értékeljék a népek.


Átmenni a szigetre lehet kábeles kabinokban (ez a legdrágább), magasvasúttal, különbusszal, vagy akár kocsival is, ha megfizeti a belépőt. Mi magasvasúttal mentünk, ami a parti bevásárlóközpontból indul. Pillanatok alatt oda lehet érni, az egész út nincs egy kilométer se talán. Az emberek tök furcsán viselkednek: leszállnak a magasvasútról, és beállnak a buszmegállóban várakozó sorba. Igaz, hogy ingyen van a busz, de az egész sziget kicsi, szerintem nincs több, mint 10 perc gyalog, ahová mennek. Mi persze gyalogoltunk, nem vagyunk birkák.

A szigeten van többfajta kilátó, szépen rendezett parkok, szökőkutakkal, akvárium, pillangó-kert, 3D mozi, miegymás. Meg rengeteg ember, és természetesen rengeteg etető. Mi nem mentünk be egyik fizetős látványosságra sem, nem érdekelt annyira. A legérdekesebb úgyis az erdei ösvény volt. Ez még a sziget korábbi korszakából maradt meg, szerintem meg vannak számlálva a napjai. Aranyosan egyszerű: a műsziklákon lefolyó művízesés neve egyszerűen fehér festékkel fel van mázolva a sziklákra. Semmi high-tech monitor, vagy díszkivilágítás, mint az újabb részeken. Az ösvényen beton sárkánycsontok vannak, és a tájékoztató tábla alapján azt hinné az ember, hogy igazi, mert egy szóval sem említi, hogy csak mű. Szóval vicces volt, és legfőképp nyugis. Kiesik a fő turista útvonalból, nem is nagyon reklámozzák, úgyhogy talán 5 emberrel találkoztunk összesen 10 perc alatt.


A dzsungelből a tengerpartra lehet kijutni, ahol viszont jó sokan voltak. Jó hangulatú hely ez is, lehet heverészni, homokozni, labdázni, fürödni a tengerben, vagy a kilátást nézegetni. A kilátás áll egyrészt a műszigetekből, amik kb. 100 méternyire a parttól vannak, és a tengeren lévő nagy hajókból.


Még átmentünk egy nagy kilátóra az egyik szigeten, amit úgy hirdetnek, hogy az ázsiai kontinens legdélebbi pontján áll. Vicces, hogy a kontinens legdélebbi pontja egy szigeten van, pláne, hogy van ennél egy kicsit délebbi sziget is (sőt, Szingapúr is egy sziget már). Valószínűleg úgy értették, hogy a legdélebbi pont, ahová száraz lábbal át lehet menni. Mindenesetre szép a kilátás a tankerekre, meg szemben Szumátrára.



A kilátóból aztán siettünk vissza a magasvasúthoz, mert nagy fekete felhők jöttek. Mire visszaértünk a bevásárlóközpontba, már szakadt is az eső. Hogy mit csinált az a rengeteg ember az esőben, aki még kint volt a szigeten, meg még jött kifelé, amikor mi visszafelé siettünk, azt nem tudom. Az eső még órákig esett rendületlenül, ahogy azt mostanában a monszun idején csinálni szokta.

Szokás szerint, még néhány kép a Picassán megtaláható.

Néma levente

Régóta nem írtam, mert nem érek rá. A múlt héten ugyanis megérkeztek az Eszter szülei, és azóta a várost járjuk szakadatlanul.

Nagyon remélem, hogy még a héten bepótolom a hiányt. Voltunk ugyanis új helyen is, nevezetesen Sentosa-n, Szingapúr szórakozó szigetén.

Pénteken megyünk Vietnamba és Kambodzsába, és csak január 6-án jövünk vissza, úgyhogy ha mégse sikerülne addig írni, akkor már csak az új évben lesz ár alkalom. Nem kívánok boldog ünnepeket, mert igyekszem még jelentkezni addig.

Vasutasoknak

Annak örömére, hogy a MÁV Cargo privatizációja, úgy tűnik nagyon sikeresen fog végződni (és nekem is van ehhez egy kis közöm), leírom a szingapúri vasút helyzetét.

A következő kép jól összefoglalja, milyen vasút van itt. Egyrészt van a modern városi magasvasút/metró, másrészt van a kissé nevetségesen szegényes kinézetű vonat.


A metrót a szingapúri állam építette. Kb. 10 éve adták át az első vonalat, és azóta fokozatosan bővítik. A fénykép a hozzánk legközelebbi metró-állomásnál készült, itt már nagyban épül az új vonal állomása, ami pont itt fogja keresztezni a régit. Az új a föld alatt megy majd, a régi ezen a környéken már a magasban.

A vonat helyzete sokkal egyedibb, ugyanis az nem szingapúri, hanem maláj. Még abból az időből maradt így, amikor Szingapúr és Malajzia nem volt két független ország, hanem vagy egy gyarmatbirodalomba tartozott, vagy néhány évig egy országba tartozott. Gondolom, nem lett volna értelme a vonatot szingapúri kézbe venni, ez ugyanis csak a legvége az egész maláj félszigeten végighúzódó vonalnak. Olyan van, hogy a vasúttársaság nem állami kézben van, de itt a sínek, az alatta lévő föld mind egy szomszédos ország tulajdona. Állítólag mielőtt az ember felszáll a vonatra a főpályaudvaron, útlevél-ellenőrzés van, mert a pályaudvar, már Malajziához tartozik.

Láthatólag nem érdekel itt senkit túlzottan a vonat. Szingapúr minek költene rá, nem az övé. A kikötő az más, az a világ egyik legmodernebb, legnagyobb forgalmú terminálja, állam által szorosan kontrollált, fejlesztett üzlet. Malajzia meg minek fejlesztené olyan nagyon ezt a végvonalat, pláne, ha nem is neki lenne igazán jó, hanem a helyieknek. Szóval senki földje az egész, és ez meg is látszik rajta.

Gasztronómiai felfedezések

A múlt hét leginkább az evés-ivásról szólt. Lehet, hogy ez már unalmas, de Szingapúr tényleg gasztronómiai központ. Bárhova megy az ember, lehet valami érdekeset enni. Akkor meg pláne, ha direkt az evés miatt megy oda.

Szerdán magyar borvacsorán voltunk. A nagykövetség küldött értesítést róla, hogy van egy helyi cég, amelyik magyar borokat importál, és hírverés gyanánt borvacsorát tart, amin magyar borokat lehet inni ázsiai-nemzetközi ételek mellé. Persze nem ingyen, sőt elég drágán, de annyira kíváncsiak lettünk, hogy elmentünk.

A céget egy helyi vállalkozó indította, aki a 90-es években két évig Magyarországon élt. akkor ismerkedett meg magyar borászokkal, és azok mondták neki, hogy miért nem talál piacot Ázsiában a magyar boroknak. A fickó próbált helyi terjesztőket találni, de senki nem állt kötélnek, ezért úgy gondolta, akkor majd ő maga indít egy céget. Persze nincs könnyű dolga, mert itt kb. semmit nem tudnak a magyar borokról, még azt is el kell mondani, hogy ilyen van.

A borok között túl volt reprezentálva a Szeremley pince, talán három boruk is volt az ötből. A rizling és a kékfrankos elég jó volt, a nagy hévvel beharangozott shiraz majdnem ihatatlan. A legjobb azonban a két tokaji volt. A félédes hárslevelű a Degenfeldtől nagyszerűen ment a libamájhoz, az aszú pedig ugyan csak 3 puttonyos volt, de így is nagyon finom. Pauleczky birtokról volt, még nem hallottunk róla, de érdemes kipróbálni.

Ittunk elég sokat, meg ettünk jókat, megismerkedtünk a nagykövettel, kellemes este volt.

Pénteken thai étteremben voltunk az Insead-osokkal a rendszeres péntek esti étteremlátogatás keretében. Néhány helyi diák minden péntekre szervez egy éttermet, ahová aki akar elvonul, és megkóstolja a kínálatot. Általában olcsó, de jó minőségű kisvendéglőkbe megyünk, ilyen volt ez is. Finom volt, bár Thaiföldön jobb volt a pad thai meg a zöld curry, de fejenként 14 dollárt (kb. 1600 Ft-ot) fizettünk ételért, italáért, úgyhogy nagyon megérte.

Utána egy másik párral beültünk egy bárba, inni valamit, ott az egy pohár bor drágább volt, mint az egész vacsora. De ez is egy nagyon érdekes hely. Egy volt kolostor a város közepén, amit nagyon szépen felújítottak, a közepén a templom csillog-villog, körülötte azonban nem szerzetesek vagy apácák vannak, hanem éttermek és bárok egymás mellett. Furcsa hangulata van, és persze nagyon népszerű hely.

Csütörtökön az indiai-pakisztáni hét keretében ingyen pakisztáni ebéd volt az Insead-on. Nagyon jó volt, finom chapati (lepény), csicseriborsó főzelék, meg édesség volt, de a legjobb a marhahús volt valami fűszeres szószban vajpuhára főzve. Az összes itt fellelhető konyha közül én az indiait szeretem a legjobban, az rettentően ízletes tud lenni. Mondjuk utána sokszor a gyomrom panaszkodik a sok fűszer miatt, de általában megéri. Azt nem tudom, a bennszülöttek hogy bírják, főleg hogy állítólag ezt a kis könnyű marhahúsos-csicseriborsós menüt nagy ünnepeken reggelire eszik.

Vasárnap a keleti parton voltunk. Ez egy több kilométeren át húzódó tengerpart, ahová a helyiek járnak strandolni, napozni, biciklizni, görkorcsolyázni, vagy csak lébecolni. A vízben leginkább csak a gyerekeket lehetett látni, mert annyira nem jó itt a víz, úgyhogy aki ellent tud állni, az inkább kihagyja. Az egésznek a kilátás ad egy egyedi hangulatot, ugyanis a tengerben ott állnak a hatalmas tengerjáró hajók sorban, arra várva, hogy bejussanak a kikötőbe.


Van homokos tengerpart, ahol nagy homokvárakat épített egy csoport, és mellette viccesen népnevelést tartottak, ahol a homokvár-építést használták szimbólumként, hogy ne csak várj a jóra, meg okoskodjál, de csinálj is valami kézzelfoghatót. A homok, a víz, a jó idő ingyen van, és milyen nagyszerű dolgokat lehet csinálni, ha valaki hajlandó összepiszkolni a kezét. Hasonló volt a népnevelési kampányhoz, amit korábban írtam, csak itt az egyén és a család felelősségét emelték ki. Nem volt annyira gáz, mint amilyennek hangzik, csak ritkán volt erőltetett, különben szórakoztató, és elgondolkodtató.

Mi sétálgatni meg (meglepetés) enni mentünk. A keleti parton lehet állítólag a legjobb tengeri kaját enni. Egy egész komplexum van, ahol több étterem is kínálja a saját tengeri herkentyű specialitását. Mi a leghíresebbe, a Jumbo Seafood-ba mentünk, és chilis rákot ettünk. Itt is egy kép abból a fázisból, amikor még egyben volt.


Nem tudom, hogy eszik ezt a hozzáértők, nekem nem sikerült civilizált módon kikapargatni a húst a páncélból. Minden kis cafatért küzdeni kellett, de megérte, mert nagyon finom volt. A végére úgy néztem ki, mint egy disznó, meg a chili csípte a számat kívülről-belülről, de elégedett voltam. Az Eszternek persze sikerült tisztábbnak maradni, de szerintem ő sokkal kevesebbet evett.

Egy-pár képet vegyesen, ami az utóbbi hetekben készült, feltettem a webre.