Állandó szerzőnk, apám (a képen jobbra) újra jelentkezik, ezúttal Bali szigetén szerzett élményeivel.
----------------------------------------
----------------------------------------
Balibeli víg napjaink!
Titokban arra számítottam, hogy az Egyenlítőn való átkelés valamivel nagyobb nyomot hagy bennem, de semmi megrázkódtatást nem éreztem, talán csak néha, amikor a repülőgép rázkódott. Megérkeztünk, és én tudomásul vettem, hogy a déli féltekén vagyok.
Mivel úgy éjfél után szállt le a repülő, valamint a belépés is eltartott egy „rövid” ideig, kezdtünk attól tartani, hogy a hotel gépkocsi nem vár meg. De semmi probléma nem volt, mert hamarosan felfedeztük a gépkocsivezetőt aki egy táblát lengetve hívta fel magára figyelmünket. Gyorsan beszállás és száguldás a sötét városon át, amiből sokat nem láttunk, mindössze az út mentén álló, alacsony viskóknak tűnő építményeket amelyekről a napfényben (ill. esti világításnál) kiderült, hogy mind-mind üzlet, és mindegyik nekünk akarja eladni portékáját.
Hát most pedig lássuk csak milyen benyomások értek, és maradtak meg bennem minden kronológia nélkül, úgy ahogy eszembe jutnak.
Hotel.
Neve: Puri Santrian. Ez így nem mond semmit, de állítólag a Santrian név egészen jól hangzik Bali szigetén, ugyanis valami helyi kiskirály (ennek a „kiskirálynak” ott semmi pejoratív mellékzöngéje nincs, ez valóban rangot jelent) családi neve, övé a hotel. Mit mondjak? Lenyűgözött.
Érkezésünkkor (hangsúlyozom: már jóval elmúlt éjfél) mezítlábas, szoknyás (később kiderült: szarongos), kendőből csavart fejfedőt viselő boy csomagjainkat kocsira pakolta, bevonszolta, majd a recepciós formaságok után szobánkhoz kísért, természetesen a pakkokat ő cipelte.
A hotelhez tartozó meglehetősen nagy területen mindenféle szolgáltatás elérhető volt, úgymint több medence, többféle masszázs, étterem, terasz, drinkbár a medencében, számtalan napozóágy úgy a napon, mint az árnyékban is (ha netalán valaki nem bírná a napot), és nem beszélve a tengerpartról, ami számomra (most lehet nevetni!!) a csúcsot jelentette, többet mintha megmásznám a Mount Everestet. Ott ugyanis nem lehet fürödni a tengerben.
Masszázs.
Gondoltam kipróbálom milyen az, ha a semmittevésben ellanyhult izmaimat szakavatott kezek gyúrják végig kb. egy órán keresztül. Jó volt, csak a magamra kent napvédő faktorokat a masszázshoz használt krém valószínűleg semlegesítette, vagy a masszőz ledörzsölte, de aznap uralkodóvá kezdett válni bőrömön a piros szín.
Kaja.
Hotelszolgáltatás tartalmazta a büférendszerű, eléggé nemzetközi jellegű reggelit. Amit én plusznak véltem az a sokféle gyümölcs volt, amihez a reggelinél hozzá lehetett férni.
Azt nem tudom, hogy Balinak van-e igazán csak rá jellemző ételkülönlegessége, de azt gondoltam, hogy egy tengerrel körülvett földdarabon nem tévedek túl nagyot ha a tengeri herkentyűket választom mint Balira jellemző ételt. Annál is inkább, mert eddigi életemben nagyon sokféle ételt nem ettem, közéjük tartoznak a tengeri herkentyűk is. Bár később hallottam, hogy a nyárson egészben megsütött, ropogósra pirított malac igazi balinéz ételkülönlegesség, ennek megkóstolására azonban nem került sor. Visszatérve a tengeri herkentyűkhöz. Egyik este vacsora a szó szerint értendő tengerparti étteremben (szabad ég, asztalok, székek a homokban), hal, rák, kagyló, polip, stb., egyszer csak hirtelen hatalmas zápor a nyakunkba. Mentsük, ami menthető, gyorsan felkaptuk a kajának az értékesebb részeit, valamint az italt és berohantunk az étterembe ahol nyugodtan befejeztük a vacsorát. Irigy tekinteteket vágtunk zsebre azok részéről, akik kint hagyták az ételt, csak hogy a bőrüket mentsék.
Bali (helyesen: balinéz?) emberek, személyzet.
Utazásunk előtt felületesen átolvastam egy-két Baliról szóló leírást az interneten, és az ismeretlen írók minden esetben felhívták a figyelmet, hogy a balinéz emberek barátságosak, jóindulatúak, udvariasak, előzékenyek, mosolygósak és nem utolsósorban a nők nagyon szépek. Meg kell mondanom, hogy tapasztalataim mindenben alátámasztják a szerzőket, különös tekintettel a női szépségre vonatkozó észrevételre.
Hozzáteszem még, hogy tapasztalataim szerint a balinézek uralkodó jellemvonása a vallásosság. Úgy vettem észre, jól kijönnek maguk az isteneikkel, szellemeikkel, nem akarják terjeszteni, tukmálni vallásukat, és ezt nagyra becsülöm. Gyönyörű helyeken, gyönyörű templomokat építettek isteneiknek, de hétköznapjaikat is áthatja a vallásosság, minden ház, minden porta rendelkezik házi templommal, az utcákon többfelé látni oltárokat ahová a szellemeknek szánt ételt helyezik, sőt még a gyalogjárdán is többször találkozni kis kókuszlevélből készített tálkában kitett ennivalóval, amit a szellemeknek szánnak, de legtöbbször a nagy számban előforduló kutyák eszik meg. Érdekes és megkapó esetnek voltunk szem- és fültanúi az egyik ubudi étteremben ahová vacsorázni tértünk be. A felszolgáló személyzet – mind fiatal, csinos hölgy – kábé 10 percenként, egymás után odajárultak az étterem kellős közepén álló kis asztalkához, amely mint oltár, vagy imádkozó hely funkcionált, és ott a munka dandárjának kellős közepén (na, azért telt ház nem volt!) pár percet imádkozással eltöltöttek, majd folytatták munkájukat.
Kézművesség.
Jártunkban-keltünkben elvetődtünk olyan településekre, ahol bizonyos szakmákat véleményem szerint igen magas művészi szinten művelnek. Egyik faluban csodálatos fafaragásokat készítenek különböző fákból, a másikban ezüstből csinálnak remekbe szabott dísztárgyakat, ékszereket, a harmadikban gyönyörű mintájú szöveteket szőnek a kézi szövőgépeken, illetve a sima szövetre batik-technológiával visznek fel szebbnél szebb mintákat, és így tovább, említhetném még a bútorkészítést, a kőfaragást, stb. Számat eltátva bámultam meg minden csodálatos remeket, amelyek ezekből a kis manufaktúrákból kikerültek, és amelyek természetesen a helyben lévő boltban megvásárolhatók voltak.
Kirándulás szent helyekre.
Bali tartózkodásunk jelentős részében templomtúrákat tettünk. Szakavatott idegenvezetőnk és gépkocsivezetőnk (Rómeó) segedelmével és kalauzolásával, majdnem az összes jelentősebb szent helyet felkerestük, már ahol templom állt. Jártunk szeretet-, elefánt-, lépcsős-, vízi-, krátertóba épült-, szirtfokra épült-, igazságszolgáltató-, és a többire nem emlékszem már templomnál. Számomra a legemlékezetesebb a lépcsős volt. Ennek a templomnak a megközelítéséhez kb. 250 lépcsőt kellett lefelé menve használni. A templomlátogatás végeztével ugyanennyit felfelé. Elég legyen annyi, hogy azóta enyhe lépcsőfóbiában szenvedek. Az igazság az, hogy valamennyi meglátogatott templom a balinéz kultúra része, mindegyik más, nagyon sok szépséget lehet bennük felfedezni, ha kellő áhítattal szemléljük azokat.
A sok-sok szép templomon túl (talán mert már telítődtem a látványtól) nekem sokkal jobban tetszett az utolsó nap látott, minden szakrális jelleget nélkülöző gyönyörű vizipark, ha jól emlékszem Tirta Gangában.
Néhány szót Ubudról.
Ez egy kis város a sziget közepetáján, ahol három éjszakát töltöttük egy folyóvölgy meredek oldalába épült vadregényes és igen kényelmes hotelben. A város maga – nem találok rá jobb kifejezést – sokkal bennszülöttebb mint a tengerparti Sanur, de a hotelt igyekeztek a körülményekhez képest luxusszínvonalon üzemeltetni a falakon mászkáló kisebb-nagyobb és óriás gekkókkal, a gigantikus méretű hangyákkal, a félig nyitott zuhanyozóval és a reggelinél látogatásra érkező makákó majommal együtt.
Sok mindenről írhatnék még, - közben eszembe jutott a majomerdői látogatásunk, na meg a túra Gusztival a rizsteraszokon, ahol a rizstermesztés csinját-binját megtanulhattuk – de úgy gondolom, legyen elég ennyi, saját élményeim, benyomásaim úgyis csak nekem érdekesek, kívülállókat esetleg (vagy nem esetleg) untatnak. Pláne ha bő lére eresztem.
Nem akarok ijesztegetni, de Szingapúrra még visszatérek.
Titokban arra számítottam, hogy az Egyenlítőn való átkelés valamivel nagyobb nyomot hagy bennem, de semmi megrázkódtatást nem éreztem, talán csak néha, amikor a repülőgép rázkódott. Megérkeztünk, és én tudomásul vettem, hogy a déli féltekén vagyok.
Mivel úgy éjfél után szállt le a repülő, valamint a belépés is eltartott egy „rövid” ideig, kezdtünk attól tartani, hogy a hotel gépkocsi nem vár meg. De semmi probléma nem volt, mert hamarosan felfedeztük a gépkocsivezetőt aki egy táblát lengetve hívta fel magára figyelmünket. Gyorsan beszállás és száguldás a sötét városon át, amiből sokat nem láttunk, mindössze az út mentén álló, alacsony viskóknak tűnő építményeket amelyekről a napfényben (ill. esti világításnál) kiderült, hogy mind-mind üzlet, és mindegyik nekünk akarja eladni portékáját.
Hát most pedig lássuk csak milyen benyomások értek, és maradtak meg bennem minden kronológia nélkül, úgy ahogy eszembe jutnak.
Hotel.
Neve: Puri Santrian. Ez így nem mond semmit, de állítólag a Santrian név egészen jól hangzik Bali szigetén, ugyanis valami helyi kiskirály (ennek a „kiskirálynak” ott semmi pejoratív mellékzöngéje nincs, ez valóban rangot jelent) családi neve, övé a hotel. Mit mondjak? Lenyűgözött.
Érkezésünkkor (hangsúlyozom: már jóval elmúlt éjfél) mezítlábas, szoknyás (később kiderült: szarongos), kendőből csavart fejfedőt viselő boy csomagjainkat kocsira pakolta, bevonszolta, majd a recepciós formaságok után szobánkhoz kísért, természetesen a pakkokat ő cipelte.
A hotelhez tartozó meglehetősen nagy területen mindenféle szolgáltatás elérhető volt, úgymint több medence, többféle masszázs, étterem, terasz, drinkbár a medencében, számtalan napozóágy úgy a napon, mint az árnyékban is (ha netalán valaki nem bírná a napot), és nem beszélve a tengerpartról, ami számomra (most lehet nevetni!!) a csúcsot jelentette, többet mintha megmásznám a Mount Everestet. Ott ugyanis nem lehet fürödni a tengerben.
Masszázs.
Gondoltam kipróbálom milyen az, ha a semmittevésben ellanyhult izmaimat szakavatott kezek gyúrják végig kb. egy órán keresztül. Jó volt, csak a magamra kent napvédő faktorokat a masszázshoz használt krém valószínűleg semlegesítette, vagy a masszőz ledörzsölte, de aznap uralkodóvá kezdett válni bőrömön a piros szín.
Kaja.
Hotelszolgáltatás tartalmazta a büférendszerű, eléggé nemzetközi jellegű reggelit. Amit én plusznak véltem az a sokféle gyümölcs volt, amihez a reggelinél hozzá lehetett férni.
Azt nem tudom, hogy Balinak van-e igazán csak rá jellemző ételkülönlegessége, de azt gondoltam, hogy egy tengerrel körülvett földdarabon nem tévedek túl nagyot ha a tengeri herkentyűket választom mint Balira jellemző ételt. Annál is inkább, mert eddigi életemben nagyon sokféle ételt nem ettem, közéjük tartoznak a tengeri herkentyűk is. Bár később hallottam, hogy a nyárson egészben megsütött, ropogósra pirított malac igazi balinéz ételkülönlegesség, ennek megkóstolására azonban nem került sor. Visszatérve a tengeri herkentyűkhöz. Egyik este vacsora a szó szerint értendő tengerparti étteremben (szabad ég, asztalok, székek a homokban), hal, rák, kagyló, polip, stb., egyszer csak hirtelen hatalmas zápor a nyakunkba. Mentsük, ami menthető, gyorsan felkaptuk a kajának az értékesebb részeit, valamint az italt és berohantunk az étterembe ahol nyugodtan befejeztük a vacsorát. Irigy tekinteteket vágtunk zsebre azok részéről, akik kint hagyták az ételt, csak hogy a bőrüket mentsék.
Bali (helyesen: balinéz?) emberek, személyzet.
Utazásunk előtt felületesen átolvastam egy-két Baliról szóló leírást az interneten, és az ismeretlen írók minden esetben felhívták a figyelmet, hogy a balinéz emberek barátságosak, jóindulatúak, udvariasak, előzékenyek, mosolygósak és nem utolsósorban a nők nagyon szépek. Meg kell mondanom, hogy tapasztalataim mindenben alátámasztják a szerzőket, különös tekintettel a női szépségre vonatkozó észrevételre.
Hozzáteszem még, hogy tapasztalataim szerint a balinézek uralkodó jellemvonása a vallásosság. Úgy vettem észre, jól kijönnek maguk az isteneikkel, szellemeikkel, nem akarják terjeszteni, tukmálni vallásukat, és ezt nagyra becsülöm. Gyönyörű helyeken, gyönyörű templomokat építettek isteneiknek, de hétköznapjaikat is áthatja a vallásosság, minden ház, minden porta rendelkezik házi templommal, az utcákon többfelé látni oltárokat ahová a szellemeknek szánt ételt helyezik, sőt még a gyalogjárdán is többször találkozni kis kókuszlevélből készített tálkában kitett ennivalóval, amit a szellemeknek szánnak, de legtöbbször a nagy számban előforduló kutyák eszik meg. Érdekes és megkapó esetnek voltunk szem- és fültanúi az egyik ubudi étteremben ahová vacsorázni tértünk be. A felszolgáló személyzet – mind fiatal, csinos hölgy – kábé 10 percenként, egymás után odajárultak az étterem kellős közepén álló kis asztalkához, amely mint oltár, vagy imádkozó hely funkcionált, és ott a munka dandárjának kellős közepén (na, azért telt ház nem volt!) pár percet imádkozással eltöltöttek, majd folytatták munkájukat.
Kézművesség.
Jártunkban-keltünkben elvetődtünk olyan településekre, ahol bizonyos szakmákat véleményem szerint igen magas művészi szinten művelnek. Egyik faluban csodálatos fafaragásokat készítenek különböző fákból, a másikban ezüstből csinálnak remekbe szabott dísztárgyakat, ékszereket, a harmadikban gyönyörű mintájú szöveteket szőnek a kézi szövőgépeken, illetve a sima szövetre batik-technológiával visznek fel szebbnél szebb mintákat, és így tovább, említhetném még a bútorkészítést, a kőfaragást, stb. Számat eltátva bámultam meg minden csodálatos remeket, amelyek ezekből a kis manufaktúrákból kikerültek, és amelyek természetesen a helyben lévő boltban megvásárolhatók voltak.
Kirándulás szent helyekre.
Bali tartózkodásunk jelentős részében templomtúrákat tettünk. Szakavatott idegenvezetőnk és gépkocsivezetőnk (Rómeó) segedelmével és kalauzolásával, majdnem az összes jelentősebb szent helyet felkerestük, már ahol templom állt. Jártunk szeretet-, elefánt-, lépcsős-, vízi-, krátertóba épült-, szirtfokra épült-, igazságszolgáltató-, és a többire nem emlékszem már templomnál. Számomra a legemlékezetesebb a lépcsős volt. Ennek a templomnak a megközelítéséhez kb. 250 lépcsőt kellett lefelé menve használni. A templomlátogatás végeztével ugyanennyit felfelé. Elég legyen annyi, hogy azóta enyhe lépcsőfóbiában szenvedek. Az igazság az, hogy valamennyi meglátogatott templom a balinéz kultúra része, mindegyik más, nagyon sok szépséget lehet bennük felfedezni, ha kellő áhítattal szemléljük azokat.
A sok-sok szép templomon túl (talán mert már telítődtem a látványtól) nekem sokkal jobban tetszett az utolsó nap látott, minden szakrális jelleget nélkülöző gyönyörű vizipark, ha jól emlékszem Tirta Gangában.
Néhány szót Ubudról.
Ez egy kis város a sziget közepetáján, ahol három éjszakát töltöttük egy folyóvölgy meredek oldalába épült vadregényes és igen kényelmes hotelben. A város maga – nem találok rá jobb kifejezést – sokkal bennszülöttebb mint a tengerparti Sanur, de a hotelt igyekeztek a körülményekhez képest luxusszínvonalon üzemeltetni a falakon mászkáló kisebb-nagyobb és óriás gekkókkal, a gigantikus méretű hangyákkal, a félig nyitott zuhanyozóval és a reggelinél látogatásra érkező makákó majommal együtt.
Sok mindenről írhatnék még, - közben eszembe jutott a majomerdői látogatásunk, na meg a túra Gusztival a rizsteraszokon, ahol a rizstermesztés csinját-binját megtanulhattuk – de úgy gondolom, legyen elég ennyi, saját élményeim, benyomásaim úgyis csak nekem érdekesek, kívülállókat esetleg (vagy nem esetleg) untatnak. Pláne ha bő lére eresztem.
Nem akarok ijesztegetni, de Szingapúrra még visszatérek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése