Egy év szabadság

Közkívánatra!

Sokan kérdeztétek, mit is csinálok én itt Szingapúrban, mivel töltöm a napjaimat. Hát, kiderül sok minden a bejegyzésekből, de csak itt, csak most elmondom, mit csinálok igazából.

Röviden összefoglalva: lábamat lógatom, kis munkával megfűszerezve. Egy tipikus hétköznapom úgy telik, hogy felkelek olyan 9 óra felé, aztán ha jó idő van, lemegyek a medencéhez úszni, ha nem, akkor vagy elmegyek a fitness-terembe futni, vagy otthon olvasgatok, internetezem. Én vezetem a háztartást, így néha el kell mosogatni is, és a mosógépből át kell rakni a szárítóba a ruhát, onnan kiszedni, elrakni a szekrénybe, stb. Szóval van dolgom bőven :). Takarítani nem kell, mert jön a takarítónő hetente. Főzni sok értelme nincs, mert igazából olcsóbban és egyszerűbben meg lehet oldani a számtalan utcai étkezde egyikén, vagy bent az Inseadon, ahol szintén nagyon jó és olcsó menza van. Ezért aztán az Inseadra is rendszeresen bemegyek, főleg ebédidőben, vagy ha valami program van.

Van, amikor elmegyek, felderítem Szingapúrt. A környéket már elég jól ismerem, és sok más helyen is jártam. Egyedül ez azonban nem olyan szórakoztató.

Hetente egy-két nap nem így telik, olyankor dolgozom. Van egy munkám, ami kb. heti két nap elfoglaltságot jelent. Egy helyi vesebetegeket kezelő alapítványnak dolgozom, amelyik egy kft-t akart létrehozni, hogy ott munkát teremtsen a betegeinek. Erre létrehoztak egy projektet, amit lényegében koordinálok, és az üzleti szempontú elemzést is csinálom. Két hónapja megy a dolog, hetente minimum egyszer megyek hozzájuk, ott megbeszéljük a projekt-csapattal a fontos kérdéseket. Oda jutottunk két hónap alatt, hogy nem érdemes megcsinálniuk a kft-t, úgyhogy úgy tűnik, kivágtam magam alól a fát. Most kicsit zavaros a helyzet, mi lesz a további együttműködésünk alapja, ha lesz egyáltalán.

Ezen kívül sokáig úgy tűnt, hogy a Motorola helyi részlegénél is fogok részmunkaidőben dolgozni, de azt a projektet most halasztják, mert a stratégiai vezető (volt BCG-s) lett a nagyfőnök, és el van foglalva, hogy gatyába rázza a céget.

Amikor dolgozom, akkor általában be szoktam menni az Eszterrel az Inseadra, beülök a könyvtárba, és ott alkotok. Jobban megy, mint otthon. Szóval akkor nincs úszkálás, olvasgatás, mosogatás, munka van. Megfeszülni azért nem szoktam tőle.

Egyelőre jó ez így, a cél ezzel az egy évvel, hogy feltöltődjek, kipihenjem magam évekre előre is. De azért, ha nem lesz munkám jövőre, akkor elkezdek tanulni valami nyelvet. Még nem döntöttem el melyiket, de van választék. Még szeptemberben el is mentem egy japán órára, amit inseados diákoknak tartanak, de az őrültség volt, a szünetben eljöttem. Az volt a terv, hogy naponta lenne két óra, meg még minimum ennyi házi feladat. Ez még belefért volna, de már úgy indult a kezdő kurzus, hogy feltételezték, hogy az egyik ABC karaktereit tudjuk. Úgy éreztem, hogy fél óra alatt több heti lemaradást hoztam össze, úgyhogy feladtam. Nem mindegyik inseados nyelvóra ilyen őrült, úgyhogy lehet, hogy jövőre befizetek egyre.

Addig is (meg akkor is majd) azért a fő elfoglaltságom a láblógatás lesz.

Ja, és a blogírással is sok időt töltök.

Hogyan csináljunk nemzetet a semmiből?

Ez a kérdés foglalkoztatja mostanában a szingapúri kormányt. Ugyanis olyan, hogy szingapúri nemzet nincsen. Amikor felmérésekben megkérdezték az ittlakókat, hogy milyen csoporttal azonosulnak, sokan mondták a családot, meg a nyelvi közösséget (hogy én kínai vagy maláj vagyok), de azt, hogy szingapúri, eléggé kevesen. Ezen szeretne változtatni az állam, és ezért mindenféle módon erősíti a nemzettudatot.

Nem mindig volt ez így. Állítólag korábban nem lehetett a szingapúri zászlót csak úgy, engedély nélkül lengetni, mert még elragadtatták volna magukat a lengetők, és olyat csináltak volna, ami nem tetszik a kormánynak. Sokáig a gazdasági fejlődésen volt a hangsúly: amíg az emberek évről-évre jobban élnek, addig nem fontos, hogy milyen a nemzettudatuk, sőt, az csak elvonja a figyelmet a GDP folyamatos termelésétől. Most, hogy már nagyon jól élnek, van idejük máson is gondolkodni, és gondolom a kormány is úgy gondolja, jobb ha ők alakítják a fejleményeket, nem bízzák a véletlenre.

Az is benne lehet a mostani nemzetépítési lázban, hogy eddig az volt a fontos, hogy a különféle nemzetekből jövő lakosok közötti békét megteremtsék, és fenntartsák. Most meg, gondolom, inkább a különbségeket akarják lassacskán csökkenteni. Mellékes, de érdekes jelenség különben, hogy itt az, hogy milyen fajtájú az ember teljesen bevett kérdés mind magánemberek között, mind a hivatalos kérdőívekben. Rendszeresen megkérdezik, hogy miféle fajta is az ember: kínai, maláj, indiai, eurázsiai (az ázsiai és európai keveréket hívják így itt), vagy kaukázusi (ez a fehér ember fajta), vagy más? Angolul még furcsábban hat a kérdés, mert a „race”, amire rákérdeznek, magyarul fajt is jelent, úgyhogy kicsit rossz fennhangja van, amikor azt kérdezik, milyen fajba is tartozom.

Na de vissza a nemzetépítéshez. Nem könnyű, ugyanis nehéz mire építeni. Szingapúr történelme eléggé szegényes, a középkorban volt itt ugyan valami helyi kis központ néhány évtizedig, de 200 évvel ezelőtt, mikor az angolok megvetették a lábukat, itt csak egy halászfalu volt. Nagy küzdelmekben kivívott önállóság sem jó fogódzó, ugyanis a független Szingapúri állam úgy alakult, hogy kirúgták a maláj államszövetségből, mert nem egyeztek az érdekei a maláj többséggel. Így aztán 1965-ben szép csendesen bejelentették, hogy mostantól magunk vagyunk, megszületett Szingapúr állam.

Nincs közös nyelv sem, mert ugyan a többség beszél valamit angolul, de az senkinek sem az anyanyelve. Idősebbek között már az egyszerű angoltudás sem adott sokszor, azok kínaiul vagy malájul vagy tamilul beszélnek leginkább. Úgy 30 évvel ezelőttig a kínaiak se feltétlenül értették egymást, mert sokan csak a saját nyelvjárásukat beszélték, a mandarint nem. Akkor az állam erősen forszírozta a mandarint, mint közös kínai nyelvet, de aztán az lett belőle, hogy a legújabb generációnak már nem is a mandarin, hanem az angol az első számú (tanult) nyelve.

Ezért aztán a nemzeti érzést a külsőségeken és a nemzeti büszkeségen keresztül akarják megalapozni. Most már lehet a zászlót lengetni. Sőt, amikor megjöttünk, egészen meglepő volt, mennyi zászlót lehetett látni a lakótelepeken az ablakokból, erkélyekről lógva. Akkor volt nemrég a nemzeti ünnep (Szingapúr 42. születésnapja), és gondolom valami központi szervezésű verseny volt, hogy melyik lakótelep tudja jobban kidekorálni magát zászlókkal.

A nemzeti ünnepen persze nagy rendezvények és tűzijáték van. Büszkék is rá, mert az ingatlanügynök annakidején meg is kérdezte, nálunk vannak-e tűzijátékok. Mondtam, hogy igen, augusztus 20-án szokott lenni. Hány perces, kérdezte, és láttam, abban bízik, mondok valami rövidet, és akkor eldicsekedhet, hogy náluk milyen nagyszabású van. De amikor mondtam, hogy úgy fél órát szokott tartani nálunk, nem reagált semmit, ejtette a témát, több, volt, mint amire számított.

A nemzeti büszkeséget az elért eredményekre alapozzák: hogy itt jóval jobban élnek az emberek, mint a környéken, nagyobb a biztonság, a rend, az életkörülmények. Emellett az oktatásban és a sportban akarnak eredményeket felmutatni. Az oktatási rendszerbe rengeteg pénzt raknak, az összes iskola, amit eddig láttam, nagyon jól nézett ki, és Szingapúr az első 5-ben van a nemzetközi oktatási összehasonlításokban.

A sport eddig nem volt olyan fontos, mert ugye annak a gazdaság növelésében játszott szerepe messze nem olyan egyértelmű, mint az oktatásé. De most már nagyon komolyan veszik, több kiemelt sportág is van (pl. vitorlázás, ping-pong, tollaslabda, bowling), amiben egyértelmű versenyhelyezések vannak célokként kijelölve, és mindent meg is tesznek, hogy elérjék ezeket.

A hétvégén pl. a központi sportiskolában voltunk az inseados sportnapon. Ez egy hatalmas intézmény, két versenyméretű úszómedencével, kivilágított, műfüves focipályával, szupermodern bowling-pályával, külön tollaslabda teremmel, ahol 20-30 pálya volt egymás mellett, hogy mindenki elférjen. Gondolom volt még más is, mi ennyit láttunk. Itt képzik az összes kis tehetséget, hogy aztán néhány év múlva hozzák a sikereket, és együtt szurkoljon nekik egész Szingapúr. Egészen biztos vagyok, hogy lesznek szingapúri sportsikerek.

Hogy a nemzetépítésből meg mi lesz, nem tudom. Lehet, hogy sikerül, mert itt sok minden sikerülni szokott, amit a kormány elhatároz.

Monszun bál

Minden évben az Inseados diákok szerveznek egy nagy estélyt, ahová ki kell öltözni rendesen, ültetett vacsora van, műsor, utána meg parti. Franciaországban ez nyáron van, és Summer Ball-nak, azaz Nyári Bálnak hívják. Szingapúrban meg év végén tartják, de nem hívhatják Téli Bálnak, mert vicces lenne annak hívni, amikor mindenki izzad a zakóban (a fiúk legalábbis). Ezért itt Monszun Bálnak hívják, ilyentájban jön ugyanis az északkeleti monszun.

Az is hagyomány, hogy valami téma köré szervezik a műsort. Idén James Bond volt a téma. Ki is találtak a szervező diákok egy vicces háttér-sztorit: a pénzügy tanárt (aki véletlenül egy fiatal kínai csaj) elrabolják, és a dékán James "Zero Coupon" Bond-ot kéri meg, hogy kiszabadítsa. A Zero Coupon Bond egy lefordíthatatlan szójáték, igazából a diszkont kötvények angol neve, és a pénzügy előadáson sokszor előkerül. A beharangozó videó elég jól sikerült, a műsor maga felejthető volt.

A vacsi nagyon elegáns volt, voltunk vagy kétszázan, mind kiöltözve rendesen, fiuknak minimum öltöny, de sokaknak szmoking (volt egy őrült, aki frakkban volt). A lányoknál gondolom mindehol lejátszódott, ami nálunk is: az Eszter már egy héttel előre ruhapróbát tartott, hogy a direkt erre az alkalomra elhozott számos szép ruha közül mégis melyik legyen a győztes. Nagy, 10-fős körasztaloknál ültünk, pincérek hada hordta az ételt és az italt folyamatosan.

Aztán a vacsi és a műsor után gyorsan átalakult az egész bulizássá, amit persze az ingyen pia meglehetősen előrelendített. Volt nagy tánci-tánci, néhányan kiütötték magukat, vagy csak bealudtak idő előtt. Mi 3-ig bírtuk, akkor jöttünk haza.

A legérdekesebb az egész este az asztaltársaságunk volt. A véletlen úgy hozta, hogy a dékánnal és a feleségével kerültünk egy asztalhoz. Mindketten nagyon közvetlen, szimpatikus emberek, a feleség el is mesélte az életét. A nő amerikai, a dékán spanyol. Franciaországban élnek már vagy 14 éve, de a fickó évente több hetet Szingapúrban tölt. Van 5 gyerekük 14-től 2 évesig. A gyerekek össze-vissza utaznak a szüleikkel a világban. Hol Spanyolországban, vagy Amerikában vannak a nagyszülőknél, hol Szingapúrban a papánál (mint most is, egy fél évre), hol ahova a papa megy az egyetemi kutatása miatt (jövőre egy évre az USA-ba). A nő fő állású anya, mióta megszületett a legkisebb gyerek, de előtte dolgozott négy gyerek, és az egész logisztikai rémálom mellett. Ha utazik a család, nem csak a repülőt, meg szállást kell intézni, de azt is, hogy a gyerekeknek az iskola, a foci, meg minden más hogyan lesz megoldva. És láthatóan élvezi ezt az életet, bár előtte meg HR vezető volt nagy cégeknél, úgyhogy hozzászokott a bonyolult helyzetekhez.

Képek is lesznek később, mert majdnem mindenkinél volt fényképezőgép (nálunk nem). Egyelőre itt van egy, én vagyok rajta és a közvetlen peer-group-om, azaz a többi Insead partner.

Trópusi megfázás

Azt gondoltam, hogy ha kimarad idén a tél, a hideg, nyúlós idő az életemből, akkor a menetrendszerűen vele járó megfázásokat is kihagyom. Hát, ehhez képest már kétszer voltam náthás a 3 hónap alatt, amióta itt vagyunk.

Hogy ez hogyan lehetséges egy olyan helyen, ahol a valaha mért legalacsonyabb hőmérséklet 19,4 fok volt? Hát úgy, hogy Szingapúrban kétféle klíma van: az egyik a trópusi éghajlat, az előbbi minimummal, 36 fokos maximális hőmérséklettel, és 84%-os átlagos relatív páratartalommal (az adatokat az itteni Környezetvédelmi Hivatal honlapjáról szedtem, ahol egyéb érdekes dolgokat is találtam, pl. időjárásjelentést az elkövetkező 3 órára, eső-jelentést, amit 15 percenként frissítenek, stb.). A másik uralkodó helyi éghajlaton max. 23 fok van, elhanyagolható páratartalom, és állandó légmozgás. Ezt minden zárt területen tapasztalni lehet, ahol légkondícionáló működik, azaz a nyilvános helyek kb. 100%-ban.

Szingapúrban ugyanis mindenhol van légkondi, a buszon, a metrón, a bevásárlóközpontokban, iskolákban, szerintem a templomokban is. Ha az ember sétál egy kicsit az utcán, vagy buszra vár a megállóban, és jól megizzad, már csak az kell, hogy a nyakába jöjjön a hideg levegő, és máris meg van ágyazva a náthának. És nekem pont a nyakamba jön a hideg levegő a metrón, mert valószínűleg úgy tervezték, hogy az itteni átlagmagasságú emberek fejére fújjon. Bár az se jobb. A hideg huzat mellett az is egy érdekes élmény, amikor gyakran a buszról leszállva párásodik be a szemüvegem, nem fordítva, mint télen otthon.

Itthon már szerencsére eléggé visszafogtuk a légkondit (kitartó panaszkodásomnak köszönhetően), és igazából már csak éjszakára használjuk a hálószobában, mert egyrészt így nem izzadunk meg teljesen reggelre, másrészt be lehet csukni az ablakot, és nem ébresztenek fel a nyervákoló macskák, vagy a kedves szomszédok.

Szóval két náthán már átestem. Ezek a szokásos módon zajlottak: torokfájás, aztán orrfolyás, tüsszögés, több tucatnyi zsebkendő elhasználása, majd lassú lecsengés kis köhécseléssel. Az egész nem tart tovább 5-10 napnál. A héten viszont olyan kórságom volt, amilyenhez még nemigen volt (bal)szerencsém eddig.

Úgy kezdődött kedden, mint egy nátha, torokfájással, bár az lehet, hogy nem is tartozott hozzá. Szerdán írtam, hogy mennyire elfáradtam a tai-chin, na az már nem volt normális. Csütörtökön ugyanis 10-re sikerült felébrednem, délre megfájdult a fejem, egyre az összes végtagom elnehezült, kettőkor 38 fokos lázam volt. Estére lement 37,5-re, másnap meg már nem is volt egyáltalán. Péntek délután még aludtam egyet, aztán este az inseados bulin már semmi bajom se volt, és azóta sem.

Azt nem hiszem, hogy a vitamin, aszpirin, ginzeng- és gyömbértea, meg valami helyi immunerősítő gyógynövény kombinációja hatott volna ennyire. Inkább valami itteni, számomra ismeretlen fertőzés lehetett, de hamar legyőztem. Remélem legalábbis.

Utóirat:
Most, hogy ne a levegőbe beszéljek, megnéztem, mi is ez a helyi immunerősítő gyógynövény, amit szedtem. Különben az Eszter szerezte be, egy gyógyszertárban ajánlották neki, mint a legjobb általános erősítő szert. Nem is volt olcsó. Úgy hívják, hogy Cordyceps.

A legjobb most jön: kiderült, hogy a cordyceps egy gombafajta, ami hernyókon (molylepkék lárváján), és egyéb ízeltlábúakon élősködik. A hernyó fák és bokrok gyökereit rágcsálja, és amikor megtámadja a gomba, akkor hamarosan megdöglik. Ekkora a gombafonalak már teljesen átjárták a hernyó testét, szóval az már inkább hernyó formájú gomba. Ki is nőnek szépen rajta a gomba termőtestjei. Hagyományosan ezt a hernyó-gomba hibridet gyűjtik be, ebből készül az orvosság. Most már persze laboratóriumban is tenyésztik. Az Eszter, ezt a felettébb érdekes de gusztusosnak kevésbé mondható hátteret megtudva, erősen elgondolkodott, hogy szedjen-e még belőle.

Utó-utóirat:
Ez a Cordyceps megragadta a fantáziám. Utána is néztem alaposabban. Aki beszél angolul (meg akinek a vizuális inger elég), annak ez a kis David Attenborough film részlet jó megalapozás a Cordyceps gombák megszeretéséhez. Ugyanis nemcsak egyfajta cordyceps van, hanem több ezer. Mindegyiknek megvan a maga ízeltlábúja, amelyiket megtámadja. Ha sikerült befészkelni magát, akkor előbb-utóbb eljut a rovar agyába, és átprogramozza, hogy az állat elmenjen valami olyan helyre, ahonnan majd a gomba jól el tud terjedni. Hangyák pl. felmásznak ágak tetejére, a mi kis hernyónk a járatának a bejáratához. Aztán ott megdöglik, és a gomba termőtestjei elkezdenek kinőni. Végül az egész úgy néz ki, mint egy gombatelep.

Mondtam az Eszternek, hogy figyeljen, ha elkezdek felfelé menni a ház tetejére, állítson meg, mielőtt kinőnek rajtam a gombák.

Sorstársak

Nem, nem, ez a bejegyzés nem a Magyar Televízió mozgássérültekről szóló műsoráról szól, hanem a mienkhez hasonló blogokat reklámoz.

Oldal ki is raktam egy linklistát, ami egyelőre három elemből áll. Ezekben Szingapúrban élő vagy élt magyarok írásai vannak.

A Délkelet-Ázsiás blogon főleg a környékre való kiruccanásokra vannak jó ötletek, meg praktikus infok. Ugyan volt olyan, amivel nem értettünk egyet, de azért mindig elolvassuk, mit írtak az elődeink, mielőtt elmegyünk valahova.

A másik kettő meg éppen itt lévő honfitársak élménybeszámolói. A facekontrollt szoktam olvasni, jó, a másikat most találtam, nem tudom milyen.

Taijiquan

Így írják itt a tai-chi chuan-t, és ez eleinte megnehezítette egy kicsit, hogy rátaláljunk azokra a helyekre, ahol tai-chizni lehet. Ugyanis azt már otthon eldöntöttem, hogy elmegyek tai chit tanulni itt Szingapúrban. Mindig is érdekelt, most meg időm is van, ez itt majdnem Kína, ideális megoldás. Az Eszter meg különben is tai chis, mert ő otthon hét évet járt edzésre, szóval neki ez csak emlékeztető.

Kicsit meglepődtem azért, mennyire nem könnyű tai chi kurzust találni. A tai chi - ellentétben a jógával - nem divatos dolog. Nem lehet az újságban tai chi kurzusok hirdetését látni, a számtalan fitness központ sem szállt még be. Jógázni bárhol lehet, még itt a lakóparkban, ahol lakunk is van valamikor hétközben jógacsoport. Tai chi-t viszont lényegében csak a Community Center-ekben lehet tanulni

A Community Center (CC, mert a szingapúriak mindent rövidítenek) egy érdekes intézmény. Minden nagyobb lakótelepen van, hol kicsi, családias, csak egy szoba a ház aljában, hol nagy művelődési ház, ahol a tollaslabda-pályától a karaoke szobáig minden van. Minden CC folyamatosan indít mindenféle tanfolyamot: nyelvtanulás, számítógép, főzés, sport, stb. A kurzusok erősen támogatottak, egy-egy óra ára néhány dollárra jön ki. Az egészet az állam tartja fenn, nyilván azért, hogy az állampolgárok szabadidejüket is hasznosan töltsék, művelődjenek, sportoljanak, ne csak a tévét bámulják, vagy zabáljanak. A legviccesebb megoldás az, hogy be lehet lépni a nagy közös rendszerbe tagnak (ún. Passion Card-ot lehet váltani), ami 10 dollárba kerül 3 évre, és ha az ember tag, akkor a tanfolyamok árából általában rögtön 10 dollár kedvezményt is kap. Hülye, aki nem lép be, pláne hogy most akció is volt, és az új belépők ajándék esernyőt is kaptak. Hogy Szőke Péter kollégám örökbecsű mondását idézzem: Olcsóbb, mintha ingyen lenne.

Na de vissza a tai chira. Két helyre is járunk már, a két legközelebbi CC-be. Volt néhány egyéb próbálkozásunk is az elején, de azok nem váltak be. Azt hittem ugyanis, hogy elengedhetetlen, hogy angolul beszéljen az oktató, a CC-s oktatók viszont mind csak egy-két szót tudnak angolul (ugye, nem divat a tai chi, idősebb, vagy Kínából bevándorolt oktatók vannak főleg). Végül kiderült, hogy nem elengedhetetlen, mert amit kell, megértünk, amit nem az Eszter az emlékeiből felidézi, vagy a többi többiek lefordítják

Mindenhol tapasztaljuk ugyanis, mennyire segítőkészek a helyiek. Maguktól odajönnek, megkérdezik, hogy kell-e segítség, elmondják mi történik. Közben persze kifaggatnak, hogy honnan jöttünk, mit csinálunk itt, és miért éppen a tai chi érdekel minket. Kuriózumok vagyunk ugyanis; múltkor is, amikor az egyik oktató létszámellenőrzést tartott, és mindenkinek felolvasta a nevét hogy kiabáljon, aki itt van, mondtam, hogy a mienkkel nem kell küzdeni, ha lát nem kínait a csoportban, akkor itt vagyunk. Magyarországot nem nagyon tudják elhelyezni, azt szoktuk mondani, hogy ott van Németország és Ausztria közelében, azokról úgy tűnik többet hallottak. Ami a legmeglepőbb számukra, az az, hogy Magyarországon is lehet tai chit tanulni. Ezen mindig el szoktak ámulni.

A két kurzus eléggé más stílusban megy. Az egyik nagyszabású, vagy 40 ember szokott megjelenni. Többségük már nem kezdő, és a kis kezdőcsoportunkkal sokszor nem is a mester, hanem egyik régi tanítványa foglalkozik. Persze az a legjobb, ha a mester mutatja meg mit kell csinálni, mert ő azt is tudja, hogyan kell megtanítani, nem csak azt, hogyan kell szépen csinálni. A másik kurzus sokkal kisebb, ott összesen öten vagyunk. Van rajtunk kívül egy 50-60 év körüli fickó, meg a 80 éves anyukája, meg még egy öregasszony (egyébként a nagy csoportban is a legfiatalabbak közé tartozunk, a tai chi ugyebár nem divatos, a fiatalok nem járnak). A 80 éves néni nagyon vicces, kb. 140 centi lehet összesen, és a mozdulatokat leginkább csak imitálja. De legalább mozog valamit.

Tanulni többet fogunk a nagycsoportban, mert ott profi oktatás zajlik, a másikban inkább csak utánozzuk, amit az oktató csinál. De itt szinte csak velünk foglalkozik az oktató, úgyhogy ennek is van előnye.

Ma is voltunk 8-tól fél 10-ig, és úgy elfáradtam, hogy abba is hagyom, és lefekszem aludni.

Bejutni Magyarországra

Múltkor anyáztam a thai-okat, hogy milyen macera a reptéren vízumot szerezni. Ma voltunk a magyar nagykövetségen, és mihozzánk képest a thai-ok a rugalmasság királyai. Ennyi macerát csak mi tudunk összehozni (ez azért túlzás, mert van még egy-két ország, amelyik képes rá, pl. Franciaország, ahol szintén eszméletlen a bürokrácia).

Előre bocsátanám, hogy a követségi emberek, a konzul meg a tanácsos, akikkel találkoztunk nagyon szimpatikusak, segítőkészek voltak. Nem rajtuk múlott a dolog, hanem a rendszer szar.

Azzal kezdődött, hogy nem tudtunk bejutni a konzulátusra. A nagykövetség egy toronyház 29. emeletén van, ha az ember kiszáll a liftből, rögtön ott van jobbra egy üvegajtón túl. Van bent két kissé giccses antik szék, magyar és EU zászló, és a falon poszternagyságban bekeretezve Sólyom László és Gyurcsány Ferenc képe. Beljebb nagy vitrinben herendi porcelán kiállítás. Ez a kis enteriőr milyen jól sugározza a dinamikus, modern ország képét, nemigaz? Volt időnk ilyen stíluskérdéseken filozofálni, ugyanis az ajtó zárva volt, és többszöri csengetésre sem jelent meg senki, hogy megkérdezze, mit nyomjuk a csengőt, mit akarunk.

Aztán kétségbeesésünkben felfedeztük, hogy ha nem jobbra, hanem balra fordulunk a liftből kiszállva, akkor a sarkon túl ott van a konzulátus. A nagykövetségnél ugyanis egy nyikk sincs arról, hogy ne ide gyere, ha hivatali ügyet akarsz intézni, hanem fordulj meg, és menj 20 métert. Mindegy, gondoltuk, mi vagyunk a hülyék, ez egy kis kirendeltség, biztos itt a konzulátuson van mindenki, azért nem hallották a csengőt. Ugyanis azt a telefonban mondták előre, hogy csak hétfőn és csütörtökön 10 és 2 között van félfogadás, na akkor biztos elég sűrű az élet, folyik a munka a konzulátuson.

A konzulátuson azonban egy másik üvegajtóval találtuk szembe magunkat, ami megint csak zárva volt. Azért volt ez kicsit furcsa, mert az ajtón túl ott volt a váró székekkel, nagy ajtóval elválasztva a konzulátus belsejétől. Miért tartják akkor zárva a váró ajtaját félfogadási időben???

Mindenesetre itt is csöngettünk, de itt se történt semmi. Erre az Eszter felhívta a nagykövetség számát, hogy itt állunk az ajtó előtt, be szeretnénk jönni. Azt mondták, éppen valami ügyféllel foglalkoznak, nem érnek rá, de várjunk türelemmel, majd beengednek. Itt kezdtük elveszíteni a türelmünket. Pláne, hogy semmi nem történt, még hosszú percekig.

Míg ott tébláboltunk, hol a nagykövetségen, hol a konzulátuson nyomtuk a csengőt, egyszer csak kijön valaki a nagykövetségről (szerintem a nagykövet, maga). Rögtön megkérdeztük, hogy lehet bejutni, ha a csengőre nem reagálnak. Hát, nem hallották a csengőt, azért nem reagáltak! Minek is olyan csengő, ami esetleg működik, még bejönnének az emberek. De azért a nagykövet szólt ott valakinek, hogy ugyan, menjen át a konzulátusra, és engedjen be.

Miután nagy nehezen bejutottunk, előadtuk, mi járatban vagyunk. A problémánk az, hogy az itteni országok lelkes útlevél-pecsételők és vízumragasztgatók (egy kiruccanás minimum másfél oldalt elhasznál az útlevélből), és hamarosan betelik az útlevelünk. Még egyszer-kétszer átmegyünk a határon és nem lesz több hely, ahová pecsételni lehet. Kéne nekünk új útlevél.

Na, ez nem ilyen egyszerű: új útlevelet lehet igényelni, de az minimum 4 hónap, valószínűleg fél év, mire készen lesz. Biztos hajóval küldik haza az igénylést, azért. Vagy talán összegyűjtik az igényléseket, és negyedévente intézik. Vagy nem tudom, miért, de ez van. Ja, és az ideiglenes útlevéllel együtt, ami kipótolja a betelt régi és a valamikor a ködös jövőben megjövő új közötti hiányt, az igénylés 120 euróba kerül. Addig viszont nem lehet ideiglenes útlevelet kapni, amíg be nem telt a régi majdnem teljesen, és akkor is csak az új igénylésével együtt. Ez annyira bonyolult, hogy egyelőre nem igénylünk, várunk. Még az is érdekes, hogy a 120 eurós díjat csak euróban és készpénzben lehet megfizetni, helyi valutában, átutalással nem. Hogy aztán mit csinálnak az euróval itt Szingapúrban, visszaváltják, vagy elküldik hajóval Magyarországra, azt nem tudom.

A váróban volt időnk körbenézni is. Voltak szép polcok, ahová gondolom a Magyarországról szóló turisztikai és befektetési prospektusokat szánták. Mondjuk azokat, amiket az Turizmus Rt. és az ITDH milliárdos költségvetéséből csinálnak, és a külképviseleteken terjesztik. Ehelyett voltak mindenféle random prospektusok az EU-ról (a nagyon izgalmas 7-es számú keretrendszer leírása volt a fő sláger), meg 3 (azaz, három) darab szedett-vedett prospektus a termálfürdőkről. Na meg egy tábla a következő felirattal: Hungary, a partner you can trust! Minden bizonnyal.

Ki volt rakva a vízumigényléshez szükséges dolgok listája is. Szingapúri állampolgároknak nem kell vízum Magyarországra, malájoknak sem, a többi helyi ország lakosainak igen. És nem ám csak úgy, megérkezéskor bemutatni egy kis pénzt, meg a visszaútra szóló jegyet, mint Bangkokban (már attól is kirázott a hideg), hanem ilyenek szükségesek (többek között) minden thai-nak, indiainak, vietnaminak, stb., aki Magyarországra akar jönni:

• levél a munkáltatótól, hogy miért akar a dolgozója Magyarországra menni, és mennyi időre (ugyan, mi köze ehhez a munkáltatónak???)
• hotel foglalás igazolása
• bankkártya másolat, és a legutóbbi bankszámla kivonat másolata
• utazási, baleseti biztosítás bemutatása
• a 30 napnál rövidebb időre szóló vízumért 30 euró díj, a hosszabbért 50
• nagy türelem és előrelátás, mert minimum 30 napig tart az elbírálás

Ezek után nem csodálkoznék, ha senki nem akarna hozzánk jönni turistaként. Még a termálfürdők kedvéért sem.

Az a baj, hogy ez nem egyedi eset. A londoni és a párizsi nagykövetség se volt jobb. A londoniban egy teljesen kontraszelektált fafej bürokrata volt a konzul, a párizsinak meg én árultam el, hogy a Honvédelmi Törvény szerint csak ők tudják igazolni a hadseregnek, hogy én Franciaországban tanulok (ez újdonság volt nekik, és nem hitték el, amíg el nem küldtem a törvény szövegét). Minden esetben, amikor valami hivatalos ügyet kellett intéznem, az rendkívül bonyolult volt, sok várakozással járt, és sok pénzbe is került. Biztos úgy gondolja az állam, hogy ha valakinek olyan jó, hogy külföldön van, az megteheti, hogy vagyonokat fizessen hivatalos ügyek elintézéséért, és legalább ebből egy kicsit tudják fedezni a követségek költségeit is. Az, hogy sokszor más lehetősége nincs az embernek, és lényegében a monopolhelyzetet kihasználva megvágják, nem érdekes, ebből nem lesz semmi botrány, hiszen olyan kevesen vannak az érintettek. Messze vagyunk még a szolgáltató államtól, ez még inkább erősen a bürokrata állam megnyilvánulása.

Éjszakánk erdejében sárga láng

Vasárnap éjjel szafarin voltunk, és vadállatok között sétálgattunk. A szingapúri állatkert ugyanis nagyon okosan kitalálta, hogy sötétedés után is lehet látogatókat fogadni, csak akkor az éjszakai állatokat kell nekik mutogatni. Így aztán, amikor 7-kor bezár a hagyományos állatkert (beszámolót róla lásd itt), akkor kinyit az éjszakai szafari. Nagy sikere van az ötletnek, az emberek tódulnak tömegesen, ilyet nem nagyon lehet máshol látni. Mi is tódultunk, mert kíváncsiak voltunk.

Jó a hely, érdemes megnézni, de összességében a nappali állatkert jobban tetszett. Ott több dolgot lehet látni (nem túl meglepő módon), szabadon be lehet járni az egészet a saját tempó szerint. Kicsit olyan, mint egy szervezett csomagtúra és egy saját szervezésű nyaralás különbsége ugyanazon a helyen. Mindkettő lehet nagyon jó, de ha igazán jó, akkor a saját jobban tetszik, mert ott nagyobb a szabadságfok.

Na, a filozofálást abbahagyom, és belekezdek egy kis élménybeszámolóba. Képek nem nagyon lesznek, mert ugye sötét volt.

Rögtön az elején nagyon jól indult a dolog. Még kint, a bejáratnál megnéztünk egy kultúrprogramot, bennszülött törzsi táncosok bemutatatóját. Azt nem tudom mennyire volt autentikus, de mindegy mert izgalmas volt, gyors, dinamikus, szórakoztató. Tüzet fújtak, nyeltek, lóbáltak, fúvócsővel lövöldöztek, hülyéskedtek, jó hangulatot csináltak. Itt van egy kép, ami még valahogy sikerült:

Ezután bementünk, és körbejártunk néhány ösvényt. Ezeken a megfelelő helyeken kiírták, milyen állatot lehet ott látni, az állatokat meg gondolom odaszoktatták, hogy tényleg látni lehessen őket. Többségében tényleg ott is voltak, de volt egy-két olyan hely, ahol csak meresztettük a szemünket, nem láttunk semmit.

Aztán megnéztük a showt, ami jó volt, de leginkább a műsorvezető lányka szerepelt, nem az állatok. Vicces volt a csaj, meg valószínűleg kihozták a maximumot, de talán az éjszakai állatok nem annyira magamutogatók, mint pl. a fóka, amit a nappali részen láttunk.

Végül felültünk a kisvonatra, ami körbevitt az egész kerten. Volt élő kommentátor minden járműn, aki mondta, hogy balra nézve ez az állat látható, jobbra ha nagyon nézünk, kiszúrhatjuk azt az állatot, közben meg kitöltötte az időt általános információkkal a parkról meg a természetről. A legjobb az volt, amikor tényleg bement a vonat a kifutóba, és a szarvasok meg egyéb kérődzők karnyújtásnyira kérődztek. Ezt persze az oroszlánnal nem csinálták meg, azok árok mögött, jó messzire voltak, mint a nappali részen is.

A legérdekesebb az volt, amikor az út felénél leszálltunk és elmentünk egy ösvényre gyalog. Itt a fejünk fölött repkedtek a repülő mókusok, meg be lehetett menni a gyümölcsdenevérek röpdéjébe. Ezek azok a szimpatikus kinézetű, kisebb kutya méretű denevérek, amik higiéniai problémáiról már írtam az állatkertes résznél. Na, ez most is előjött, ugyanis sikerült lepisilniük az Esztert. Össze-vissza repkedtek, ha nem húzzuk le a fejünket, nekünk jöttek volna, egyik-másikból meg röptében csöpögött valami...

Jó volt elmenni, mert ilyet még nem láttunk, meg az Esztert se pisilte még le denevér.

Ui:
A bejegyzés címe az egyik kedvenc versszakomból van, ami így szól teljes egészében:

Tigris, tigris, éjszakánk
erdejében sárga láng.
Mely örök kéz szabta rád
rettentő szimmetriád?

Tigrist sajnos csak nagyon mérsékelten láttunk, ugyanis lustán elterültek a földön, és csak a fejük tetejét lehetett látni.

Négy keréken

Semmi különös, csak két kis érdekesség az itteni közlekedésről.

Az egyik a távolsági buszokról. Hihetetlen, milyen ár-érték arány van. Malakába busszal mentünk, odafele 22 dollár volt (kb. 2500 Ft), vissza 12 dollár. Az út több, mint 200 km, benne van az autópálya díja, miegymás. A buszok a magyar távolsági buszokhoz képest luxusminőségűek, legalábbis jóval nagyobb hely van az ülések között, rendesen hátra lehet dőlni. Odafele 22 üléses buszon utaztunk, kaptunk egy palack vizet, rágcsát. És ez még nem is a csúcs, sőt. Van olyan busz, amin 18-an ülnek, a legdrágábbakon meg minden üléshez saját képernyő, kis közös hely, némelyiken karaoke is van. És egy ilyennel elmenni Kuala Lumpurba, több, mint 300 km-re, kb. 5000 Ft-ba kerül. Azt beszéltük az Eszterrel, hogy lehet, hogy a busz miatt elmegyünk egyszer oda.

A másik történet a taxisról szól, aki szombat éjjel hazahozott minket. Beszálltunk, mondtuk a címet, erre megkérdezte, merre menjünk. Ilyet szoktak, mert a gyorsforgalmi utakon fizetni kell, van, aki azt nem szereti. Mi mondtuk, hogy mindegy, menjen, amerre a leggyorsabb. Erre bevallotta, hogy fogalma sincs, merre kell menni, 2 napja taxizik csak. Próbálkoztam mindenféle fontosabb helyekkel, amik a környékünkön vannak, hogy ha oda eljut valahogy, onnan már tudom az utat, de egyiket se tudta. Elindultunk az egyetlen értelmes irányba, és közben fölhívta a haverját, hogy segítsen, merre tovább. Az mondott neki valamit, de nem találta, úgyhogy később újra hívni kellett. Végül amikor olyan helyen kötött ki, amiről már tudtam merre van, minden kanyarnál bemondtam neki, hogy merre menjen.

Elmesélte közben, hogy igazából csak próbálja a taxizást a hétvégeken, mert közel 50 éves, és várható, hogy a cége felajánlja neki, hogy ad egy-másfél évnyi fizetést, ha felmond. Állítólag ez eléggé bevett gyakorlat itt. Ő meg úgy gondolta, akkor taxizni kezd, és a haverja kölcsönadta a taxiját a hétvégekre, hagy gyakoroljon. Hát, még van mit.

Malaka, Szingapúr múltja

Szombaton Malakában voltunk. Malakának fényes múltja van, ugyanis ez volt a legnagyobb kikötő a környéken évszázadokig (amíg Szingapúr át nem vette ezt a szerepet). Lényegében uralta a szoros hajóforgalmát, ezért is hívják a kontinens és Szumátra közötti tengerszorost Malaka-szorosnak. Most már csak egy malajziai város a sok közül, nem is a legnagyobb vagy a legfontosabb, de valószínűleg a legrégibb.

Malaka története valamikor 1406-ban kezdődött, amikor az akkori Szingapúrt is uraló szultán (valami bonyolult indiai hangzású neve volt, nem bírom megjegyezni) arra vadászott, és megalapította a várost. Persze van valami banális allegorikus történet is az őzről meg a vadászkutyákról, de azzal most nem fárasztok senkit. Mindenesetre ez lett a szultanátus központja, egyben fontos kereskedőváros: lényegében itt rakták át a kínai árut az európai hajókra, és viszont. Ezt az is segítette, hogy a kínaiak nagyon hamar megjelentek, letelepedtek, és kereskedtek.

A város, meg persze a kereskedés haszna megtetszett a portugáloknak, és elfoglalták. Aztán, amikor eljött az idejük, a hollandok kiverték a portugálokat, és ők költöztek be. Végül az angolok szerezték meg, jellemző módon nem ostrommal, hanem megegyezéssel. Lényegében felosztották a környéket, ami most Indonézia, az holland lett, ami Malajzia, az angol. (Különben sok különbség nincs közöttük, mindkettőben ugyanaz a nép él, és ugyanazt a nyelvet beszélik. Persze nem szeretik egymást.). Az egy-két, a nagy tervb nem illeszkedő várost, mint pl. Malakát, meg elcserélték. De ekkora már Szingapúr kezdte átvenni Malaka szerepét, és hamarosan teljesen elhomályosította.

A sok hódító persze rajta hagyta a jegyét a városon. A régi városközpont úgy néz ki, mint egy dél-európai kisvárosé (l. kép, a többi a weben), és a városházát úgy hívják, hogy Stadthuys.

A tengerparti dombon álló templomromban impozáns évszázados portugál, holland és angol sírkövek állnak, és áll még a portugálok által épített, hollandok által kibővített, és az angolok által lerombolt erőd egy kaputornya. A folyócska túlpartján van a kereskedőváros, ahol főleg kínaiak, és kínai-maláj keverék népek laktak (és még most is elég nagy számban találhatóak), és hatalmas kereskedőházakat építettek. Állítólag a város határában lévő régi kínai temető a legnagyobb Kínán kívül. Az egyik kínai templom pedig a legrégebbi, ami Malajziában áll. Mi éppen egy szertartásnál értünk oda, fel is vettem a fényképezőgépre. A furcsa zajokat a papok csináltak a dobbal és az üsttel, amiket lelkesen ütögettek.



Persze ahogy a templomból is már csak a falak állnak, az erődből is csak egy kapu, a kereskedőházakban is már régiségboltok meg éttermek vannak, a kereskedők eltűntek.

Azt szokták mondani, hogy Malaka olyan, mint Szingapúr volt 50-100 évvel ezelőtt. Ezt kétfajtaképpen lehet értelmezni turisztikai szempontból. Egyrészt úgy, hogy megmaradt az ázsiai hangulata, a bája, a különlegessége. Másrészt lehet azt is mondani, hogy elszalasztották a lehetőségét annak, hogy az adottságaikat kihasználják. Mindenki ízlés szerint eldöntheti, neki melyik értelmezés tetszik, hozzánk a második állt közelebb.

Ugyanis nehéz úgy csodálni a kétségkívül egyedien díszes kereskedőházakat, ha egy szemmel arra kell figyelni, nehogy a csatornába lépjen az ember, a másikkal meg, hogy nehogy elüsse egy autó a járda nélküli forgalmas úton. A városközpont egyedi látképén se sokat javít az otromba antenna. Meg az se igazán turista-barát, ha az egyik fő érdekességnek számító portugál vitorláshajó másolathoz mindenféle barakokon meg útfelbontásokon keresztül lehet eljutni. Azt meg igazán csak nem értettem, hogy az egyetlen, kicsi városi park közepén a szökőkút vagy tavacska helyén miért egy rácsokkal védett sáros pocsolya van. Szerintem sokkal többet ki lehetne hozni a városból, hogy az idelátogatóknak ne az legyen az érzése, hogy "Na, ezt is láttam akkor", hanem az, hogy ide vissza kell jönni, annyira jó volt. De ehhez jövőkép, tervezés és megvalósítás kell. Kb. az, ami Szingapúrban megvan.

Asszonyom, uram, Ön nyert!

A szingapúri turistahivatalnak van egy nyereményakciója: lehet ingyen küldeni külföldre képeslapot, és a szerencsés nyertesek között repülőjegyet és szállást sorsolnak ki a számos egyéb apróság mellett.

Pontosabban: előre nyomtatott, szép képeslapokat lehet szerezni a postán, meg egyéb helyeken; fel kell adni valamilyen külföldi címre, a postaköltséget ők fizetik. Mielőtt elküldenék még egy-két sorsoláson vesz részt minden képeslap, amin a feladó és a címzett is nyerhet. A címzettnek a fődíj repülőjegy (illeték nélkül) két személyre Szingapúrba szabadon választott reptérről (ahonnan a Singapore Airlines közlekedik - Budapesthez legközelebb talán Bécsből), 3 éjszaka szállás egy jó hotelben, ingyenjegyek, kedvezmények éttermekben, stb. A feladó is hasonlókat kap, minusz a repülőjegy. A feltételek bővebben megtekinthetők itt.

Szóval, ha valakit érdekel, írjon egy emailt, és küldünk neki képeslapot. Még novemberben tegye meg ezt, addig él a dolog. Közvetlen családtagoknak és szorgalmas kommentelőknek nem kell emailt írni, őnekik akkor is küldünk, ha kell, ha nem :)

Low crime does not mean no crime

A cím nagyjából azt jelenti, hogy az a tény, hogy Szingapúrban nagyon alacsony a bűnözési arány, még nem jelenti azt, hogy egyáltalán nincs is. És ezt nem is felejtik el folyamatosan tudatni az ittlakókkal plakáton, buszoldalán hirdetésként stb., hogy ne bízzák el magukat. Éberség, elvtársak!

Tegnap véletlenül megnéztem a helyi kékfényt (Crimewatch)a tévében, ami szintén az üzenet sulykolásának része. Este 8-kor, főműsoridőben, természetesen, hogy minél többen lássák. Természetesen az állami csatornán ment, ugyanis itt minden helyi csatorna állami, nehogy már valami olyasmit közöljenek, ami nem lenne szerencsés.

Három bűntényt játszottak újra, bűnözőkkel, áldozatokkal, rendőrökkel szépen dramatizálva. Az első egy kéttagú bűnbandáról szólt, amelyik biciklitartókat loptak a lakótelepekről, és aztán eladták szinesfémkereskedőknek. Örömmel jelentem, hogy állampolgári bejelentésre a bűnüldöző szervek tettenérték az elkövetőket, akik aztán meg is kapták méltó büntetésüket: 3 hónap börtönt, és néhány ezer dollár pénzbüntetést.

A második eset egy számítógépkalózról szólt, aki mások gépére bejelentkezve hamis bombafenyegetéseket küldözgetett szórakozásból. A rendőrség számítógépes részlege felgöngyölítette a ügyet, és letartóztatta a gazfickót. A kihallgatás során megtört, és mindent bevallott. Kb. így zajlott a kihallgatás:
Nyomozó (szigorúan néz): Ön küldte a hamis bombafenyegetést?
Elkövető (lehajtott fejjel ül, sokáig nem szól, majd): Igen.
Az ügy ezzel meg lett oldva, kapott négy hónapot és 4000 dollár pénzbüntetést.

A harmadik aztán tényleg nagyon komoly volt. Idősebb nőktől rabolták el a pénztárcájukat az utcán. Amikor nem figyeltek oda, kikapták a táskájukból, vagy a kezükből. Volt amelyiket fel is lökték! Na, erre nagy erőkkel kivonult a rendőrség a gyanús helyekre, és nem is kellett túl sok, elkapták a bűnözőket. Az egyik, aki a felbujtó volt 7 évet, a másik, aki a rablás elkövette 9 évet kapott.

Nem tudom eldönteni, mit gondoljak. Ez egy nagyon boldog ország, ahol ezek a legkomolyabb gaztettek? Vagy milyen jó ötlet, hogy ilyen emberközeli, átlagos bűnöket mutatnak, mert ezzel nem szenzációhajhászkodnak, hanem tényleg hasznos dolgokat láthatnak a nézők (mármint, hogy figyelj oda, és ne segítsd akaratlanul a bűnözőket)? Vagy hogy a Barátok közt helyett esetleg a Bűnözők köztünk vannak lenne a legnagyobb siker otthon is?