A Malájföldön tengődő szegény gyarmatosító angolok nagyon szenvedtek a melegtől, ezért egészen belelkesedtek, amikor a múlt század elején egy honfitársuk a hegyek között egy kellemes klímájú völgyet „fedezett fel”. Persze a völgy ott volt korábban is, a bennszülötteknek nem volt új, de hát ők nem rajzolnak térképet. Ez a völgy a Cameron Felföld, ahol a hétvégén voltunk. Értjük az angolok lelkesedését, nekünk is nagyon tetszett a hely.
Cameron Felföldön több dolog is érdekes. Egyrészt tényleg magasan van, olyan 1500 és 2000 méter között, így a szokásos trópusi időnél jóval hűvösebb van. Aztán ott vannak a tea-ültetvények. Gyönyörű zöld szőnyegként borítják a dimbes-dombos tájat, egészen beleszerelmesedtünk a látványba.
A természetes növényzet is nagyon érdekes, magasságtól függően más és más jellegű esőerdő van (mert azért itt is esik rendesen az eső, bár nekünk nagy szerencsénk volt, mert megúsztuk).
Szingapúrból busszal mentünk, máshogy nem nagyon lehet oda jutni. Csütörtök este indult a busz, fél 11-kor, és úgy volt, hogy másnap reggel 8-kor érünk a hotelbe. Így aztán még nagyban szundikáltunk fél 7-kor, amikor felébresztett a sofőr, hogy megjöttünk, lehet kiszállni. Még sötét volt!
Becaplattunk a hotelbe, ahol nagyon kedvesen fogadtak, ittunk teát, majd 7-kor, amikor az étterem kinyitott, megreggeliztünk. Felajánlották, hogy kinyitnak egy szobát nekünk, amíg a mienk felszabadul, de nem kértünk belőle, egészen frissek voltunk, úgyhogy inkább elmentünk kirándulni rögtön.
A kirándulás nagyon jól sikerült. Egy helyi idegenvezetővel voltunk, mi és egy angol pár a hotelből. Egy dzsippel előbb elmentünk megnézni a tea-ültetvényeket, aztán felmentünk a legmagasabb csúcsra a környéken, ami nagy mázlinkra nem volt felhővel takarva, így elláttuk jó messzire. Lefelé a hegyről egy kis séta jött, és az út mentén az összes érdekes növénynél megálltunk, és az idegenvezető mindent elmondott róla, hogy hogyan nő, mire használják a helyiek, miért érdekes. Ezután jött a kirándulás csúcspontja, egy kis túra a moha-erdőben. Egészen fantasztikus az erdő, mindenhol vastag moha nő, rovarevő növények tömege, óriási páfrányok. Nem a földön jár az ember, hanem ki tudja milyen vastag moharétegen, ha dobbantasz, megremeg az egész környék. Olyan érzésem volt, mintha több millió évvel ezelőtt, a mai szénrétegeket kialakító páfrányerdőkben járnék. És mindehhez kellemes hűvös, ahogy az idegenvezetőnk mondta: légkondícionált az erdő. Az egyetlen kellemetlenség, hogy minden nedves és sáros, úgyhogy nem lehet tiszta cipővel megúszni. Bár az Eszternek majdnem sikerült, olyan óvatosan lépett. Míg mi többiek térdig sárosak lettünk, az Eszternek a nadrágján semmi nyoma nem volt annak, hogy hol járt.
A moha-erdővel felveszi a versenyt a legnagyobb tea-termelő cég modern teázója, ami egyben kilátó is a teaföldekre.
Ilyen szép helyen még nem teáztunk. Kétszer, ugyanis másnap visszamentünk egy másik kiránduláson. Ez kevésbé volt jó, egy minibusszal végigvitték kis csoportunkat a helyi látványosságokon, azaz a kínai templomon, a virágos kerten, az eper-farmon, a pillangó-kerten, a méhészeten. Ez volt a „kötelező program”, ha csak ez lett volna, kissé csalódtunk volna, de így, hogy voltunk előtte kevésbé tucat-túrán, elment.
Írnom kell még a hotelről, mert az is nagyban hozzájárult, hogy jól éreztük magunkat. Egy nyugállományú angol ezredes építette a 60-as években, és olyan, mintha egy klasszikus angol videki udvarház lenne. Fehér falak, fekete gerendák, nagyon színes padlószőnyeg, nagy fülesfotelek, óriási kandalló, ahol minden este tüzet raknak.
A személyzet mind indiai származású (a tea-ültetvényekre jöttek az őseik dolgozni), nagyon segítőkészek, figyelmesek. Még rá is játszanak az angol kastélyhangulatra, a szobalányok olyan ruhában járnak, amit a Poirot-filmekben lehet látni. Nem olcsó a hely, de megéri.
Vissza is busszal jöttünk, az hosszabb, fárasztóbb volt, egész vasárnap elment vele. De ezzel együtt is megérte, felejthetetlen élmény volt.
Cameron Felföldön több dolog is érdekes. Egyrészt tényleg magasan van, olyan 1500 és 2000 méter között, így a szokásos trópusi időnél jóval hűvösebb van. Aztán ott vannak a tea-ültetvények. Gyönyörű zöld szőnyegként borítják a dimbes-dombos tájat, egészen beleszerelmesedtünk a látványba.
A természetes növényzet is nagyon érdekes, magasságtól függően más és más jellegű esőerdő van (mert azért itt is esik rendesen az eső, bár nekünk nagy szerencsénk volt, mert megúsztuk).
Szingapúrból busszal mentünk, máshogy nem nagyon lehet oda jutni. Csütörtök este indult a busz, fél 11-kor, és úgy volt, hogy másnap reggel 8-kor érünk a hotelbe. Így aztán még nagyban szundikáltunk fél 7-kor, amikor felébresztett a sofőr, hogy megjöttünk, lehet kiszállni. Még sötét volt!
Becaplattunk a hotelbe, ahol nagyon kedvesen fogadtak, ittunk teát, majd 7-kor, amikor az étterem kinyitott, megreggeliztünk. Felajánlották, hogy kinyitnak egy szobát nekünk, amíg a mienk felszabadul, de nem kértünk belőle, egészen frissek voltunk, úgyhogy inkább elmentünk kirándulni rögtön.
A kirándulás nagyon jól sikerült. Egy helyi idegenvezetővel voltunk, mi és egy angol pár a hotelből. Egy dzsippel előbb elmentünk megnézni a tea-ültetvényeket, aztán felmentünk a legmagasabb csúcsra a környéken, ami nagy mázlinkra nem volt felhővel takarva, így elláttuk jó messzire. Lefelé a hegyről egy kis séta jött, és az út mentén az összes érdekes növénynél megálltunk, és az idegenvezető mindent elmondott róla, hogy hogyan nő, mire használják a helyiek, miért érdekes. Ezután jött a kirándulás csúcspontja, egy kis túra a moha-erdőben. Egészen fantasztikus az erdő, mindenhol vastag moha nő, rovarevő növények tömege, óriási páfrányok. Nem a földön jár az ember, hanem ki tudja milyen vastag moharétegen, ha dobbantasz, megremeg az egész környék. Olyan érzésem volt, mintha több millió évvel ezelőtt, a mai szénrétegeket kialakító páfrányerdőkben járnék. És mindehhez kellemes hűvös, ahogy az idegenvezetőnk mondta: légkondícionált az erdő. Az egyetlen kellemetlenség, hogy minden nedves és sáros, úgyhogy nem lehet tiszta cipővel megúszni. Bár az Eszternek majdnem sikerült, olyan óvatosan lépett. Míg mi többiek térdig sárosak lettünk, az Eszternek a nadrágján semmi nyoma nem volt annak, hogy hol járt.
A moha-erdővel felveszi a versenyt a legnagyobb tea-termelő cég modern teázója, ami egyben kilátó is a teaföldekre.
Ilyen szép helyen még nem teáztunk. Kétszer, ugyanis másnap visszamentünk egy másik kiránduláson. Ez kevésbé volt jó, egy minibusszal végigvitték kis csoportunkat a helyi látványosságokon, azaz a kínai templomon, a virágos kerten, az eper-farmon, a pillangó-kerten, a méhészeten. Ez volt a „kötelező program”, ha csak ez lett volna, kissé csalódtunk volna, de így, hogy voltunk előtte kevésbé tucat-túrán, elment.
Írnom kell még a hotelről, mert az is nagyban hozzájárult, hogy jól éreztük magunkat. Egy nyugállományú angol ezredes építette a 60-as években, és olyan, mintha egy klasszikus angol videki udvarház lenne. Fehér falak, fekete gerendák, nagyon színes padlószőnyeg, nagy fülesfotelek, óriási kandalló, ahol minden este tüzet raknak.
A személyzet mind indiai származású (a tea-ültetvényekre jöttek az őseik dolgozni), nagyon segítőkészek, figyelmesek. Még rá is játszanak az angol kastélyhangulatra, a szobalányok olyan ruhában járnak, amit a Poirot-filmekben lehet látni. Nem olcsó a hely, de megéri.
Vissza is busszal jöttünk, az hosszabb, fárasztóbb volt, egész vasárnap elment vele. De ezzel együtt is megérte, felejthetetlen élmény volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése