Hanoi Vietnam történelmi fővárosa, kb. ezer éve ez a központ. Ezzel szemben Saigon és Dél-Vietnam csak kb. 200 év óta tartozik csak Vietnamhoz, de mégis Saigon a legfontosabb, legnépesebb városa az országnak. Kinézetre is különbözik a két város: míg Hanoi kissé provinciális, Saigon nemzetközi nagyváros, ahol a világmárkák is jelen vannak. Nekem személy szerint Hanoi jobban tetszett, talán azért, mert másmilyen volt, mint amit eddig láttam, kevésbé globalizált, jobban megőrizte az eredetiségét. De lehet, hogy csak azért mert azt láttuk először Vietnamból, és a legjellemzőbb vietnami benyomások (motorosok, állandó nyüzsgés, utcán élő emberek) ott volt új.
Hanoiban este érkeztünk, úgyhogy rögtön egy étteremben kezdtünk, még mielőtt a szállodába mentünk volna. A tulaj egy 30-as fickó volt, és amikor kiderült, hogy magyarok vagyunk, elmesélte, hogy az apja Magyarországon tanult a 70-es években franciául, mert kémnek akarták küldeni Franciaországba, és Magyarországon lehetett legjobban franciául tanulni.
Aztán másnap megnéztük Hanoi turista-látványosságait, azaz a Ho Chi Min mauzóleumot, az Irodalom templomát, a néprajzi múzeumot, és az óvárost. A múzeum viszonylag érdekes volt, de felejthető, az Irodalom templománál szebb templomokat láttunk később, a mauzóleum és az óváros azonban egyedi volt. Sokkal több látványosság nincs Hanoiban, részben azért, mert 35 éve az amerikaiak 70%-át földig bombázták. A templomot is úgy építették újjá.
A mauzóleumban ugye összesen egy dolgot lehet látni, Ho Chi Min bebalzsamozott holttestét. Az öreg ugyan azt akarta, hogy elégessék, és a hamvait szétszórják (amit láttunk abból, hogy hol lakott, úgy tűnt, meglehetősen szerény ember volt), de hát ez nem passzolt volna a szovjet típusú személyi kultuszba. Így aztán nem vették figyelembe, mit akart, és a Szovjetúnió segítségével megépítették a moszkvai Vörös-tér mását, mauzóleummal, tribünnel, a mauzóleum erkélyéről díszszemléken integető főelvtársakkal. De Moszkvával ellentétben itt még él a rendszer, úgyhogy veteránok és úttörők jönnek rendszeresen megnézni Ho Chi Min-t. A turistákat is szabályozzák, hol egyes, hol kettes sorokban lehet felvonulni a bejárathoz, minden nagyobb táskát le kell adni, fémkereső kapun átmenni, bent meg némán, tiszteletteljes testtartásban (keresztbetett kéz, vagy más lazaság esetén az őrt álló katonák rászólnak az emberre) végigvonulni. Ho Chi Min elég jó állapotban van, talán azért mert évente két hónapra bezár a mauzóleum, amikor a holttestet Oroszországba viszik karbantartásra.
A mauzóleum vagy 30 év óta áll, az óváros azonban állítólag évszázadok óta kb. ugyanolyan. A fő jellegzetessége (a szűk, forgalmas utcákon kívül, ami azonban máshol is van) az, hogy az egyes mesterségek az évek során szépen egymás mellé települtek. Így aztán van utca, ahol főleg fémművesek vannak, akik az utcán hegesztenek, meg köszörülnek; van utca, ahol minden boltban csomagolóanyagot meg ragasztószalagot árulnak, van cipős rész, ruhás, stb. És mindenhol rengeteg ember nyüzsög.
Láttunk még Hanoiban vizibáb-előadást is, ami szép volt, meg érdekes, de a sötétben bealudtam. Úgy csinálják, hogy a bábokat hosszú rudakon kitolják a függöny mögül, de mégse látszik a rúd, mert az a vízben van, a báb van csak a víz fölött. Nem lehet egyszerű dolog, derékig vízben állva a nehéz bábokat a hosszú rudak végén mozgatni, de elég jól csinálták.
Hanoiban kóstoltuk még először a vietnami kávét, ami egyből a kedvencünkké vált. Erős, finom rövid kávé, az átlagos nyugatiaknak túl erős is. Nekünk tökéletes volt. Külön felszerelésük is van hozzá, egy fémszűrő, amit közvetlenül a pohárra tesznek, belerakják a durvára őrölt kávét, ráöntik a forró vizet, ami lassan átcsöpög a szűrőn. Leginkább sűrített tejjel isszák, amitől még finomabb lesz. Annyi kávét még nem ittam, mint Vietnamban, annyira ízlett, hoztunk is haza kávét is, szűrőt is.
Az, hogy Saigon mennyire más, abból is látszik, hogy ott rendes vietnami kávét nem találtunk. Vannak elegáns, Starbucks-klón kávézók, ahol finom eszpresszót, meg hosszú kávét lehet kapni, de hagyományos kávét még kérésre sem adtak. Van viszont Louis Vuitton, meg Esprit-bolt, meg minden világmárka, amit el lehet képzelni, meg persze mellette a piacon mindegyiknek a másolata is tizedáron. Voltunk pl. a „kínai piacon” is, ahol a Nóra kb. 5000 Ft-ért vett egy nagy Samsonite bőröndöt az újabb modellek közül.
Amiről Saigon emlékezetes lesz, az mégis nagyon helyi: az elegáns főutcákon esténként irtózatos tömeg szokott megjelenni. Nem gyalog, vagy autón, hanem motoron. Ez a fő társadalmi esemény, szinte minden motoron több ember ül, lényegében a fiatalok korzóznak így. És ez elég későig megy, éjfélkor, amikor mi hazamentünk még nagyban zajlott az élet.
Van elég motor, hogy megtöltse az utcákat, Saigonban kb. 8 millióan laknak, és 4 millió motor van. Autó jóval kevesebb, ami jó, mert egyrészt így nincs akkora dugó (képzelem mi lesz, ha majd a vietnamiak elég jómódúak lesznek ahhoz, hogy autót vegyenek, kb. olyan hatalmas dugók lesznek, mint Bangkokban), másrészt könnyebb átjutni az úton gyalogosnak. Az alapvető trükk az, hogy lassan kell menni, a motorosok ugyanis ki tudják kerülni az embert (az autók nem, így sokkal veszélyesebbek). Ha ezt megszokja az ember, máris könnyebb az átjutás az utakon, különben viszont lehetetlen. Mire mi Saigonba értünk, már profik voltunk ebben, úgyhogy az itten még nagyobb forgalom már nem riasztott el.
Saigonban különben olyan nagyon sok látnivaló nincsen. Mi megnéztük a volt dél-vietnami elnöki palotát (egy modern épület, ami nekem kifejezetten tetszett, a többieknek kevésbé), a franciák által épített katedrálist (mint egy átlagos nagyvárosi templom Magyarországon) és főpostát (dettó), és egy-két szép buddhista templomot.
Mindkét városra igaz, hogy nem a szépsége miatt érdemes megnézni őket, hanem a hangulata miatt.
Hanoiban este érkeztünk, úgyhogy rögtön egy étteremben kezdtünk, még mielőtt a szállodába mentünk volna. A tulaj egy 30-as fickó volt, és amikor kiderült, hogy magyarok vagyunk, elmesélte, hogy az apja Magyarországon tanult a 70-es években franciául, mert kémnek akarták küldeni Franciaországba, és Magyarországon lehetett legjobban franciául tanulni.
Aztán másnap megnéztük Hanoi turista-látványosságait, azaz a Ho Chi Min mauzóleumot, az Irodalom templomát, a néprajzi múzeumot, és az óvárost. A múzeum viszonylag érdekes volt, de felejthető, az Irodalom templománál szebb templomokat láttunk később, a mauzóleum és az óváros azonban egyedi volt. Sokkal több látványosság nincs Hanoiban, részben azért, mert 35 éve az amerikaiak 70%-át földig bombázták. A templomot is úgy építették újjá.
A mauzóleumban ugye összesen egy dolgot lehet látni, Ho Chi Min bebalzsamozott holttestét. Az öreg ugyan azt akarta, hogy elégessék, és a hamvait szétszórják (amit láttunk abból, hogy hol lakott, úgy tűnt, meglehetősen szerény ember volt), de hát ez nem passzolt volna a szovjet típusú személyi kultuszba. Így aztán nem vették figyelembe, mit akart, és a Szovjetúnió segítségével megépítették a moszkvai Vörös-tér mását, mauzóleummal, tribünnel, a mauzóleum erkélyéről díszszemléken integető főelvtársakkal. De Moszkvával ellentétben itt még él a rendszer, úgyhogy veteránok és úttörők jönnek rendszeresen megnézni Ho Chi Min-t. A turistákat is szabályozzák, hol egyes, hol kettes sorokban lehet felvonulni a bejárathoz, minden nagyobb táskát le kell adni, fémkereső kapun átmenni, bent meg némán, tiszteletteljes testtartásban (keresztbetett kéz, vagy más lazaság esetén az őrt álló katonák rászólnak az emberre) végigvonulni. Ho Chi Min elég jó állapotban van, talán azért mert évente két hónapra bezár a mauzóleum, amikor a holttestet Oroszországba viszik karbantartásra.
A mauzóleum vagy 30 év óta áll, az óváros azonban állítólag évszázadok óta kb. ugyanolyan. A fő jellegzetessége (a szűk, forgalmas utcákon kívül, ami azonban máshol is van) az, hogy az egyes mesterségek az évek során szépen egymás mellé települtek. Így aztán van utca, ahol főleg fémművesek vannak, akik az utcán hegesztenek, meg köszörülnek; van utca, ahol minden boltban csomagolóanyagot meg ragasztószalagot árulnak, van cipős rész, ruhás, stb. És mindenhol rengeteg ember nyüzsög.
Láttunk még Hanoiban vizibáb-előadást is, ami szép volt, meg érdekes, de a sötétben bealudtam. Úgy csinálják, hogy a bábokat hosszú rudakon kitolják a függöny mögül, de mégse látszik a rúd, mert az a vízben van, a báb van csak a víz fölött. Nem lehet egyszerű dolog, derékig vízben állva a nehéz bábokat a hosszú rudak végén mozgatni, de elég jól csinálták.
Hanoiban kóstoltuk még először a vietnami kávét, ami egyből a kedvencünkké vált. Erős, finom rövid kávé, az átlagos nyugatiaknak túl erős is. Nekünk tökéletes volt. Külön felszerelésük is van hozzá, egy fémszűrő, amit közvetlenül a pohárra tesznek, belerakják a durvára őrölt kávét, ráöntik a forró vizet, ami lassan átcsöpög a szűrőn. Leginkább sűrített tejjel isszák, amitől még finomabb lesz. Annyi kávét még nem ittam, mint Vietnamban, annyira ízlett, hoztunk is haza kávét is, szűrőt is.
Az, hogy Saigon mennyire más, abból is látszik, hogy ott rendes vietnami kávét nem találtunk. Vannak elegáns, Starbucks-klón kávézók, ahol finom eszpresszót, meg hosszú kávét lehet kapni, de hagyományos kávét még kérésre sem adtak. Van viszont Louis Vuitton, meg Esprit-bolt, meg minden világmárka, amit el lehet képzelni, meg persze mellette a piacon mindegyiknek a másolata is tizedáron. Voltunk pl. a „kínai piacon” is, ahol a Nóra kb. 5000 Ft-ért vett egy nagy Samsonite bőröndöt az újabb modellek közül.
Amiről Saigon emlékezetes lesz, az mégis nagyon helyi: az elegáns főutcákon esténként irtózatos tömeg szokott megjelenni. Nem gyalog, vagy autón, hanem motoron. Ez a fő társadalmi esemény, szinte minden motoron több ember ül, lényegében a fiatalok korzóznak így. És ez elég későig megy, éjfélkor, amikor mi hazamentünk még nagyban zajlott az élet.
Van elég motor, hogy megtöltse az utcákat, Saigonban kb. 8 millióan laknak, és 4 millió motor van. Autó jóval kevesebb, ami jó, mert egyrészt így nincs akkora dugó (képzelem mi lesz, ha majd a vietnamiak elég jómódúak lesznek ahhoz, hogy autót vegyenek, kb. olyan hatalmas dugók lesznek, mint Bangkokban), másrészt könnyebb átjutni az úton gyalogosnak. Az alapvető trükk az, hogy lassan kell menni, a motorosok ugyanis ki tudják kerülni az embert (az autók nem, így sokkal veszélyesebbek). Ha ezt megszokja az ember, máris könnyebb az átjutás az utakon, különben viszont lehetetlen. Mire mi Saigonba értünk, már profik voltunk ebben, úgyhogy az itten még nagyobb forgalom már nem riasztott el.
Saigonban különben olyan nagyon sok látnivaló nincsen. Mi megnéztük a volt dél-vietnami elnöki palotát (egy modern épület, ami nekem kifejezetten tetszett, a többieknek kevésbé), a franciák által épített katedrálist (mint egy átlagos nagyvárosi templom Magyarországon) és főpostát (dettó), és egy-két szép buddhista templomot.
Mindkét városra igaz, hogy nem a szépsége miatt érdemes megnézni őket, hanem a hangulata miatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése