Így írják itt a tai-chi chuan-t, és ez eleinte megnehezítette egy kicsit, hogy rátaláljunk azokra a helyekre, ahol tai-chizni lehet. Ugyanis azt már otthon eldöntöttem, hogy elmegyek tai chit tanulni itt Szingapúrban. Mindig is érdekelt, most meg időm is van, ez itt majdnem Kína, ideális megoldás. Az Eszter meg különben is tai chis, mert ő otthon hét évet járt edzésre, szóval neki ez csak emlékeztető.
Kicsit meglepődtem azért, mennyire nem könnyű tai chi kurzust találni. A tai chi - ellentétben a jógával - nem divatos dolog. Nem lehet az újságban tai chi kurzusok hirdetését látni, a számtalan fitness központ sem szállt még be. Jógázni bárhol lehet, még itt a lakóparkban, ahol lakunk is van valamikor hétközben jógacsoport. Tai chi-t viszont lényegében csak a Community Center-ekben lehet tanulni
A Community Center (CC, mert a szingapúriak mindent rövidítenek) egy érdekes intézmény. Minden nagyobb lakótelepen van, hol kicsi, családias, csak egy szoba a ház aljában, hol nagy művelődési ház, ahol a tollaslabda-pályától a karaoke szobáig minden van. Minden CC folyamatosan indít mindenféle tanfolyamot: nyelvtanulás, számítógép, főzés, sport, stb. A kurzusok erősen támogatottak, egy-egy óra ára néhány dollárra jön ki. Az egészet az állam tartja fenn, nyilván azért, hogy az állampolgárok szabadidejüket is hasznosan töltsék, művelődjenek, sportoljanak, ne csak a tévét bámulják, vagy zabáljanak. A legviccesebb megoldás az, hogy be lehet lépni a nagy közös rendszerbe tagnak (ún. Passion Card-ot lehet váltani), ami 10 dollárba kerül 3 évre, és ha az ember tag, akkor a tanfolyamok árából általában rögtön 10 dollár kedvezményt is kap. Hülye, aki nem lép be, pláne hogy most akció is volt, és az új belépők ajándék esernyőt is kaptak. Hogy Szőke Péter kollégám örökbecsű mondását idézzem: Olcsóbb, mintha ingyen lenne.
Na de vissza a tai chira. Két helyre is járunk már, a két legközelebbi CC-be. Volt néhány egyéb próbálkozásunk is az elején, de azok nem váltak be. Azt hittem ugyanis, hogy elengedhetetlen, hogy angolul beszéljen az oktató, a CC-s oktatók viszont mind csak egy-két szót tudnak angolul (ugye, nem divat a tai chi, idősebb, vagy Kínából bevándorolt oktatók vannak főleg). Végül kiderült, hogy nem elengedhetetlen, mert amit kell, megértünk, amit nem az Eszter az emlékeiből felidézi, vagy a többi többiek lefordítják
Mindenhol tapasztaljuk ugyanis, mennyire segítőkészek a helyiek. Maguktól odajönnek, megkérdezik, hogy kell-e segítség, elmondják mi történik. Közben persze kifaggatnak, hogy honnan jöttünk, mit csinálunk itt, és miért éppen a tai chi érdekel minket. Kuriózumok vagyunk ugyanis; múltkor is, amikor az egyik oktató létszámellenőrzést tartott, és mindenkinek felolvasta a nevét hogy kiabáljon, aki itt van, mondtam, hogy a mienkkel nem kell küzdeni, ha lát nem kínait a csoportban, akkor itt vagyunk. Magyarországot nem nagyon tudják elhelyezni, azt szoktuk mondani, hogy ott van Németország és Ausztria közelében, azokról úgy tűnik többet hallottak. Ami a legmeglepőbb számukra, az az, hogy Magyarországon is lehet tai chit tanulni. Ezen mindig el szoktak ámulni.
A két kurzus eléggé más stílusban megy. Az egyik nagyszabású, vagy 40 ember szokott megjelenni. Többségük már nem kezdő, és a kis kezdőcsoportunkkal sokszor nem is a mester, hanem egyik régi tanítványa foglalkozik. Persze az a legjobb, ha a mester mutatja meg mit kell csinálni, mert ő azt is tudja, hogyan kell megtanítani, nem csak azt, hogyan kell szépen csinálni. A másik kurzus sokkal kisebb, ott összesen öten vagyunk. Van rajtunk kívül egy 50-60 év körüli fickó, meg a 80 éves anyukája, meg még egy öregasszony (egyébként a nagy csoportban is a legfiatalabbak közé tartozunk, a tai chi ugyebár nem divatos, a fiatalok nem járnak). A 80 éves néni nagyon vicces, kb. 140 centi lehet összesen, és a mozdulatokat leginkább csak imitálja. De legalább mozog valamit.
Tanulni többet fogunk a nagycsoportban, mert ott profi oktatás zajlik, a másikban inkább csak utánozzuk, amit az oktató csinál. De itt szinte csak velünk foglalkozik az oktató, úgyhogy ennek is van előnye.
Ma is voltunk 8-tól fél 10-ig, és úgy elfáradtam, hogy abba is hagyom, és lefekszem aludni.
Kicsit meglepődtem azért, mennyire nem könnyű tai chi kurzust találni. A tai chi - ellentétben a jógával - nem divatos dolog. Nem lehet az újságban tai chi kurzusok hirdetését látni, a számtalan fitness központ sem szállt még be. Jógázni bárhol lehet, még itt a lakóparkban, ahol lakunk is van valamikor hétközben jógacsoport. Tai chi-t viszont lényegében csak a Community Center-ekben lehet tanulni
A Community Center (CC, mert a szingapúriak mindent rövidítenek) egy érdekes intézmény. Minden nagyobb lakótelepen van, hol kicsi, családias, csak egy szoba a ház aljában, hol nagy művelődési ház, ahol a tollaslabda-pályától a karaoke szobáig minden van. Minden CC folyamatosan indít mindenféle tanfolyamot: nyelvtanulás, számítógép, főzés, sport, stb. A kurzusok erősen támogatottak, egy-egy óra ára néhány dollárra jön ki. Az egészet az állam tartja fenn, nyilván azért, hogy az állampolgárok szabadidejüket is hasznosan töltsék, művelődjenek, sportoljanak, ne csak a tévét bámulják, vagy zabáljanak. A legviccesebb megoldás az, hogy be lehet lépni a nagy közös rendszerbe tagnak (ún. Passion Card-ot lehet váltani), ami 10 dollárba kerül 3 évre, és ha az ember tag, akkor a tanfolyamok árából általában rögtön 10 dollár kedvezményt is kap. Hülye, aki nem lép be, pláne hogy most akció is volt, és az új belépők ajándék esernyőt is kaptak. Hogy Szőke Péter kollégám örökbecsű mondását idézzem: Olcsóbb, mintha ingyen lenne.
Na de vissza a tai chira. Két helyre is járunk már, a két legközelebbi CC-be. Volt néhány egyéb próbálkozásunk is az elején, de azok nem váltak be. Azt hittem ugyanis, hogy elengedhetetlen, hogy angolul beszéljen az oktató, a CC-s oktatók viszont mind csak egy-két szót tudnak angolul (ugye, nem divat a tai chi, idősebb, vagy Kínából bevándorolt oktatók vannak főleg). Végül kiderült, hogy nem elengedhetetlen, mert amit kell, megértünk, amit nem az Eszter az emlékeiből felidézi, vagy a többi többiek lefordítják
Mindenhol tapasztaljuk ugyanis, mennyire segítőkészek a helyiek. Maguktól odajönnek, megkérdezik, hogy kell-e segítség, elmondják mi történik. Közben persze kifaggatnak, hogy honnan jöttünk, mit csinálunk itt, és miért éppen a tai chi érdekel minket. Kuriózumok vagyunk ugyanis; múltkor is, amikor az egyik oktató létszámellenőrzést tartott, és mindenkinek felolvasta a nevét hogy kiabáljon, aki itt van, mondtam, hogy a mienkkel nem kell küzdeni, ha lát nem kínait a csoportban, akkor itt vagyunk. Magyarországot nem nagyon tudják elhelyezni, azt szoktuk mondani, hogy ott van Németország és Ausztria közelében, azokról úgy tűnik többet hallottak. Ami a legmeglepőbb számukra, az az, hogy Magyarországon is lehet tai chit tanulni. Ezen mindig el szoktak ámulni.
A két kurzus eléggé más stílusban megy. Az egyik nagyszabású, vagy 40 ember szokott megjelenni. Többségük már nem kezdő, és a kis kezdőcsoportunkkal sokszor nem is a mester, hanem egyik régi tanítványa foglalkozik. Persze az a legjobb, ha a mester mutatja meg mit kell csinálni, mert ő azt is tudja, hogyan kell megtanítani, nem csak azt, hogyan kell szépen csinálni. A másik kurzus sokkal kisebb, ott összesen öten vagyunk. Van rajtunk kívül egy 50-60 év körüli fickó, meg a 80 éves anyukája, meg még egy öregasszony (egyébként a nagy csoportban is a legfiatalabbak közé tartozunk, a tai chi ugyebár nem divatos, a fiatalok nem járnak). A 80 éves néni nagyon vicces, kb. 140 centi lehet összesen, és a mozdulatokat leginkább csak imitálja. De legalább mozog valamit.
Tanulni többet fogunk a nagycsoportban, mert ott profi oktatás zajlik, a másikban inkább csak utánozzuk, amit az oktató csinál. De itt szinte csak velünk foglalkozik az oktató, úgyhogy ennek is van előnye.
Ma is voltunk 8-tól fél 10-ig, és úgy elfáradtam, hogy abba is hagyom, és lefekszem aludni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése