Úgy döntöttünk, a Nóra utolsó szingapúri estéjén elmegyünk a New Asia Bar-ba, amelyik Szingapúr egyik leghíresebb szórakozóhelye. Az egyik felhőkarcoló tetején van, a hetven-x-edik emeleten, úgyhogy a kilátás állítólag már önmagában megéri. Többen ajánlották, hogy azt kár lenne kihagyni.
Az is motivált, hogy Bangkokban is voltunk egy hasonló helyen. Ugyanis ott a Baiyoke nevű hotelben laktunk, ami a város és egész Thaiföld legmagasabb épülete, és annak a tetején is van egy bár. Fel is mentünk az Eszterrel az egyik este, gondoltuk, ilyen egyedi helyen biztos nagyon különleges bár van. Hát, nagy csalódás volt. A bár elég gagyi volt, leharcolt berendezés, némileg illuminált közönség, fülsértő hangon visítozó énekesnő, vizezett koktélok. Elég hamar elmenekültünk. Kiváncsiak voltunk, milyen a szingapúri verzió.
Na, ezt nem sikerült megtudni, mert nem engedtek fel. A földszinti liftbejáratnál állt ugyanis egy nő, aki végigmért, majd közölte, hogy nem vagyok megfelelően öltözve, ugyanis este 6 után csak zárt cipőben lehet bemenni, szandálban nem. Erre nem voltam felkészülve, pedig direkt hosszú nadrágot vettem, azt sejtettem, hogy elvárják.
Sebaj, majd elmegyünk máskor, Szingapúr meg tele van bárokkal, nem kell nekünk feltétlenül a New Asia Bar-ba menni. (Azt is hozzá kell tenni, hogy én már láttam Szingapúrt felülről, mert az itteni BCG iroda is valami hasonló magasságban van, onnan is nagyszerű a kilátás.) Ott volt rögtön a sarkon túl a Raffles Hotel, Szingapúr legelegánsabb és legpatinásabb szállodája, aminek szintén van egy híres bárja, a Long Bar.
A Long Bar két dologról híres (azon kívül, hogy a Raffles-ben van): az egyik, hogy itt találták fel a város saját koktélját, a Singapore Sling-et. A másik, hogy ez az egyetlen hely Szingapúrban, ahol lehet, sőt illik is szemetelni, ugyanis az összes asztalon ingyen földimogyoró van, aminek a héját csak úgy a földre kell dobálni. Hagyomány, állítólag.
Adtunk a hagyományoknak mi is. Ittunk a méregdrága, de feledhető Singapore Sling-ből, és szemeteltünk az avas földimogyoró héjával. Nem is emiatt volt jó, hanem a hely hangulata miatt. Kicsit olyan volt, mint egy időutazás a gyarmati időkbe. A plafonon legyezők mozgatták a (légkondícionált) levegőt, a pincérek mind valamilyen bennszülött nép tagjai (azaz nem európai fejek), a közönség viszont főként nyugati turistákból állt. A berendezés, és az egész hotel is minimum 100 évvel ezelőtti stílusban lett felújítva nagyon szépen. Megérte megnézni, de nem leszünk törzsvendégek.
Csináltunk fényképeket is:
De profi fénykép is készült rólunk. A lányok annyira jól néztek ki, hogy egy fiatal fotóriporter is kiszúrta őket, és néhány fotót is csinált. Kiderült, hogy norvég, egy magazinnak dolgozik, átutazóban van Szingapúrban egy borneói fotózásra menet, és egy képes útibeszámolót csinál, ami majd megjelenik az újságjában. A Nóra meg is hívta az asztalunkhoz, aztán együtt mentünk el enni is egy közeli thai étterembe, meg kávézni a Starbucksba. Szegény srácnak nagy pechje volt a kajákkal. Az étteremben mangó salátát rendelt, ami sós reszelt szappanra emlékeztetett leginkább, a Starbucksban meg zöld teát ivott, ami meg nagyon édes, híg spenótfőzelék illatú és ízű volt. De rendes skandinávhoz illően nem panaszkodott, csak mi cukkoltuk, hogy melléfogott mindkétszer.
A Nóra különben Vietnamba megy, mert teljesen felépült a maláriából, és folytatja a dél-kelet-ázsiai hátizsákos túráját. Mondtuk neki, hogy most már vigyázzon magára, Laoszba nem megyünk utána, ha maláriás lesz megint.
Az is motivált, hogy Bangkokban is voltunk egy hasonló helyen. Ugyanis ott a Baiyoke nevű hotelben laktunk, ami a város és egész Thaiföld legmagasabb épülete, és annak a tetején is van egy bár. Fel is mentünk az Eszterrel az egyik este, gondoltuk, ilyen egyedi helyen biztos nagyon különleges bár van. Hát, nagy csalódás volt. A bár elég gagyi volt, leharcolt berendezés, némileg illuminált közönség, fülsértő hangon visítozó énekesnő, vizezett koktélok. Elég hamar elmenekültünk. Kiváncsiak voltunk, milyen a szingapúri verzió.
Na, ezt nem sikerült megtudni, mert nem engedtek fel. A földszinti liftbejáratnál állt ugyanis egy nő, aki végigmért, majd közölte, hogy nem vagyok megfelelően öltözve, ugyanis este 6 után csak zárt cipőben lehet bemenni, szandálban nem. Erre nem voltam felkészülve, pedig direkt hosszú nadrágot vettem, azt sejtettem, hogy elvárják.
Sebaj, majd elmegyünk máskor, Szingapúr meg tele van bárokkal, nem kell nekünk feltétlenül a New Asia Bar-ba menni. (Azt is hozzá kell tenni, hogy én már láttam Szingapúrt felülről, mert az itteni BCG iroda is valami hasonló magasságban van, onnan is nagyszerű a kilátás.) Ott volt rögtön a sarkon túl a Raffles Hotel, Szingapúr legelegánsabb és legpatinásabb szállodája, aminek szintén van egy híres bárja, a Long Bar.
A Long Bar két dologról híres (azon kívül, hogy a Raffles-ben van): az egyik, hogy itt találták fel a város saját koktélját, a Singapore Sling-et. A másik, hogy ez az egyetlen hely Szingapúrban, ahol lehet, sőt illik is szemetelni, ugyanis az összes asztalon ingyen földimogyoró van, aminek a héját csak úgy a földre kell dobálni. Hagyomány, állítólag.
Adtunk a hagyományoknak mi is. Ittunk a méregdrága, de feledhető Singapore Sling-ből, és szemeteltünk az avas földimogyoró héjával. Nem is emiatt volt jó, hanem a hely hangulata miatt. Kicsit olyan volt, mint egy időutazás a gyarmati időkbe. A plafonon legyezők mozgatták a (légkondícionált) levegőt, a pincérek mind valamilyen bennszülött nép tagjai (azaz nem európai fejek), a közönség viszont főként nyugati turistákból állt. A berendezés, és az egész hotel is minimum 100 évvel ezelőtti stílusban lett felújítva nagyon szépen. Megérte megnézni, de nem leszünk törzsvendégek.
Csináltunk fényképeket is:
De profi fénykép is készült rólunk. A lányok annyira jól néztek ki, hogy egy fiatal fotóriporter is kiszúrta őket, és néhány fotót is csinált. Kiderült, hogy norvég, egy magazinnak dolgozik, átutazóban van Szingapúrban egy borneói fotózásra menet, és egy képes útibeszámolót csinál, ami majd megjelenik az újságjában. A Nóra meg is hívta az asztalunkhoz, aztán együtt mentünk el enni is egy közeli thai étterembe, meg kávézni a Starbucksba. Szegény srácnak nagy pechje volt a kajákkal. Az étteremben mangó salátát rendelt, ami sós reszelt szappanra emlékeztetett leginkább, a Starbucksban meg zöld teát ivott, ami meg nagyon édes, híg spenótfőzelék illatú és ízű volt. De rendes skandinávhoz illően nem panaszkodott, csak mi cukkoltuk, hogy melléfogott mindkétszer.
A Nóra különben Vietnamba megy, mert teljesen felépült a maláriából, és folytatja a dél-kelet-ázsiai hátizsákos túráját. Mondtuk neki, hogy most már vigyázzon magára, Laoszba nem megyünk utána, ha maláriás lesz megint.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése