Toplista: Kisváros

Voltunk jó néhány kisebb városban is, nevezetesen: Malakában, Hoi An-ban, Huében, Siem Reap-ban, Ubudban és Kuchingban. Ezenkívül eltöltöttünk egy-egy éjszakát Phuketben, és Soloban, de ezen a két helyen a hotel és az étterem kívül nem sokat láttunk, szóval róluk inkább nem mondanák véleményt.

Ami számított az értékelésnél, az elsősorban a város hangulata. Egy magasan értékelt kisvárostól nem várjuk, hogy szörnyű izgalmas legyen, vagy legyenek benne egyedi látványosságok, de azt igen, hogy különbözzön a világ többi kisvárosától, legyen benne valami sajátos rá jellemző szépség, érdekesség, báj.

Ahogy mindegyik toplistában, itt is nagyon sok függ szubjektív, vagy éppen esetleges dolgoktól. Az, hogy milyen pillanatban kaptuk el a várost, nagyban befolyásolta, mennyire tetszett. A hotel ahol laktunk, és az éttermek ahol ettünk eldönthetik, hogy alapvetően jó élményekkel jöttünk-e el vagy sem. Mindezek ellenére tudtunk dönteni.

Íme, a lista:

• 1. hely: Hoi An
• 2. hely: Siem Reap
• 3. hely: Kuching

Nem sokkal maradt le a dobogóról Ubud, és Malaka is biztos jobb hely, ha több időt tölt ott el az ember egy fél napnál.

Hoi An-ban tetszettek a régi kereskedőházak, amik legtöbbjéből már szabóság, bolt, vagy kis étterem lett. Az éttermeknek, amikben jártunk, tök jó hangulata volt. Van egy élettel teli nagy piaca, ahol mindent lehet kapni a zöldségek garmadájától a szuvenírig. Nagyon értékeltük, hogy a belváros többé-kevésbé autómentes volt. Az, hogy folyóparton fekszik, és még műemlékei is vannak, külön pluszpont volt.

Siem Reap-ban leginkább a nyugisabb hangulat tetszett. Főleg a nyüzsgő Vietnam után. De itt is van kis folyócska, jó éttermek, hangulatos piac (bár ez inkább a turistapiac kategória). És bár rengeteg turista jár ott, mégis kevésbé van turistacsapda hangulata, mint bármelyik másik kisvárosnak a listán. Nagyon szép rendezett és tiszta is az egész város (ázsiai szinten, nem svájcin). Ja, és Siem Reap-ban van a legszebb kis repülőtér, amit valaha láttam.

Kuchingban a folyó a nyerő, illetve a folyóparti sétány. Meg a hegyek a környékén, és a minden esti színpompás felhő showműsor naplementekor. Itt is vannak kínai jellegű kereskedőházak, az úgy tűnik elengedhetetlen, meg jófajta kisvendéglők. Van egy-két történelmi emlék, meg piac, de azok csak megfűszerezik az összbenyomást, nem azok a döntő tényezők.

Ubud túlzottan forgalmas és zajos volt ahhoz, hogy felkerüljön a dobogóra. Meg addigra már láttunk szebb templomokat, meg majmokat, táncbemutatókat, rizsföldet is Balin, mire Ubudba értünk, szóval nem volt már annyira új. Ha valaki ott kezdi Balit, lehet, hogy sokkal nagyobb élmény.

Toplista: Nagyváros

A következő nagyvárosokban voltunk: Bangkok, Hanoi, Ho Chi Min város (Saigon), Hong Kong és Kuala Lumpur. Meg persze Szingapúr, de lakni valahol más, mint turistáskodni, nem lehet összehasonlítani, így Szingapúr egy teljesen külön kategória.

A városok összehasonlításánál azt gondoltuk végig, melyik mennyire tetszett, melyikben mennyi érdekesség van, mennyire bejárható egy turista számára, vannak-e jó helyek, milyen a hangulata. Persze ez mind nagyon szubjektív, függ a mi ízlésünktől, attól, milyen hangulatban jártunk ott, stb. Szóval ez a mi véleményünk, nem általános értékítélet.

A toplista a következően alakul:

• 1. hely: Hong Kong
• 2. hely: holtversenyben Bangkok, Kuala Lumpur és Hanoi

Hong Kong egyértelműen a legjobb város az összes közül. Nagyon érdekes vegyülete az ázsiainak és a nyugatinak. Szerencsés a földrajzi elhelyezkedése is, a tengerparti hegyes-völgyes szigeteken, nyüzsgő, érdekes, de kezelhető, és nagyon turista-barát. Sok mindent lehet csinálni, akár természetet járni is. Modern de őrzi a hagyományokat is. Azt mondják magukról, hogy Hong Kong Ázsia világvárosa, és ebben igazuk is van.

Bangkok, KL és Hanoi között nem tudtunk választani. Mindegyiknek van előnye és hátránya is, amik kiegyenlítik egymást.

Bangkok egy őrült nagyváros, amiben állandóan dugó van, és könnyen el lehet veszni a putrik és a csili-vili felhőkarcolók között. De van egy nagyon jellegzetes ázsiai hangulata, és olyan egyedi dolgok is, mint a csatorna-rendszer, és az azon közlekedő vízibusz. Nem kényeseknek való hely, és jobban teszi az ember, ha egy tapasztalt helyi segítségét veszi igénybe, különben rossz élmény is lehet.

Kuala Lumpur sokkal civilizáltabb, a Petronas torony és környéke világszínvonalúan igényes, de összességében jóval kevésbé izgalmas, mint Bangkok. Nem nagyon van múltja, amire támaszkodhatna, 150 éve még semmi nem volt. Viszont be lehet járni akár saját szervezésben is, nem átláthatatlanabb, átjárhatatlanabb, mint Budapest.

Hanoiban sincs túl sok látnivaló, de nem a múlt hiánya miatt, inkább azért, mert egy-két évtizede földig bombázták az amerikaiak. Ami megmaradt, vagy újjáépítették, mint pl. az óváros annak megvan a hangulata. Ami miatt Hanoi tetszett, az a szürke háttér mögötti aktivitás, és a nagyvárosba rejtett kisvárosi hangulatnak az érzése. Például az, hogy az óvárosban biciklis riksákon lehet utazni a sűrű forgalomban, állandó dudálás mellett. Vagy hogy minden járdán ad hoc kiskonyhák nyílnak esténként. Vagy hogy reggelente hangosbeszélőn hirdetik ki a legújabb tudnivalókat. Saigonban például már nincs meg ez a naiv báj, az csak szimplán nyüzsi.

Toplista beharangozó

Már térdig benne vagyunk az utolsó szingapúri hónapunkban, úgyhogy itt az ideje, hogy egy kis összegzésbe kezdjek. Arra gondoltam, indítok egy újabb sorozatot, amiben az utazásainkat értékelem, hogy mi tetszett a legjobban, és miért. Vagy 15 helyen voltunk, öt országban, és összesen minimum egy hónapot Szingapúron kívül töltöttünk, úgyhogy van mit összehasonlítani.

Ha azt kérdezitek, melyik utazásunk tetszett a legjobban, nehéz helyzetbe hoztok. Nem nagyon lehet összehasonlítani egy nagyvárost egy nemzeti parkkal vagy egy tengerparti üdüléssel. Így aztán az alábbi kategóriák szerint, külön-külön fogom megmondani a tutit:

• nagyváros
• kisváros
• műemlék, épített látványosság
• természeti látnivaló
• tengerpart

Már kiválasztottuk a legjobbakat az Eszterrel, most már csak meg kell írnom a dolgot. Jönnek majd szépen sorban.

Addig viszont (a fent leírtaknak kicsit ellentmondva) elárulom, mit választanék, ha nagyon megszorítanátok, és egy utat kéne választanom, ami az összes közül mégiscsak a legjobb volt.

Bali lenne az. Balin van tengerpart, természeti és épített látnivaló is nagyon szép, és bár lehet, hogy máshol mindenből van jobb, ott minden megvan. Balin el lehet tölteni heteket is anélkül, hogy az ember ráunjon a szépre. És ráadásul az emberek is nagyon kedvesek.

Apropó emberek, azt is tervezem, hogy megírom, mi volt a mi teljesen szubjektív benyomásunk az itteni népekről. De az egy külön sorozat lesz.

Szingapúr II.

Megjelent apám trilógiájának harmadik része, kapható a könyvesboltokban. Itt meg elolvasható.

A vendégszerzők sorában felkészül Attila, aki tartozik egy alapos beszámolóval az elmúlt két és fél hétben szerzett élményeiről.

Tartsanak velünk, visszajövünk!

-------------------------------------------------------

Mivel Bali-beszámolómat azzal zártam, hogy Szingapúrra még visszatérek, eljött az ideje hogy adóságomat törlesszem.

Szingapúri tartózkodásunk második része több mint egy hétig tartott, tehát volt időnk és alkalmunk elzarándokolni egy-két olyan helyre ahová külföldieknek már-már kötelező. A következőkben eme helyeken tapasztalt érdekes és rokonszenves élményeimről fogok beszámolni. Aki már járt Szingapúrban annak sok újat nem fog mondani, aki pedig még nem járt ott, az talán kedvet kap és rá, és odautazik, mert érdemes. Nos, akinek van kedve és türelme az olvassa el.

Egyik nap elmentünk a botanikus kertbe, amely a megfigyelésem szerint a szingapúriak kedvelt piknikező helye. Hatalmas szabad területein, mindenfelé az ott dolgozó szabadnapos külföldi (többnyire Fülöp-szigeteki) nőnemű vendégmunkások, bébi-szitterek, takarítónők, bejárónők, egyszerűsítve: cselédek csoportjai voltak láthatók és hallhatók amint gondtalan szabadidőeltöltéssel foglalkoztak, de ez csak látszólag volt így, mert közben a háttérben komoly mustra folyt, amelynek tárgyai a közelükben grasszáló, magukat a botanikus kert látogatóinak álcázó, hasonkorú hímneműek voltak.

Persze azért látható itt a trópusi növényvilág szinte minden csodája, nem akarom felsorolni (nem is tudnám), mennyiféle csodás növény látható és érezhető (illat) itt. Engem legjobban az orchideák nyűgöztek le. Elképesztő és elképzelhetetlen az a változatosság, ami itt orchideában van. Érdekesség kedvéért megemlítek két magyar vonatkozású növényt. Az egyik egy orchidea, amit Horn Gyuláról neveztek el, nyilván a valamikori miniszterelnöki látogatása alkalmával (a fenti képen Horn Gyula társaságában vagyok látható), a másik a magyar fa, amit a Szingapúrban élő magyarok ültettek és állami/nemzeti ünnepeinken megünnepelnek.

Állatkerti látogatásunkat személyes ügynek tekintettem azon apropó folytán, hogy budapesti állatkertünkben (miről azt tartják szakberkekben, hogy nem az utolsók között kullog a világ zoo-i rangsorában) legalább húsz éve nem voltam. Hogy miért, nem tudom, de ne is firtassuk. Viszont ha már itt vagyok Szingapúrban, időm van, zoo van, miért ne nézzem meg. Azt nagyon szimpatikusnak találtam, hogy sehol egy ketrec, sehol egy rács, és mégis biztonságosan lehetett az állatokat szemlélni. Megnéztük a vizishow-t ahol pingvinek, pelikánok, tengeri tehenek, valamint fókák produkálták magukat gondozói vezényszavakra, rásegítésképpen kapva egy kis nasikaját is, mindehhez persze hozzátartozott az enyhén hangos folyamatos kisérőszöveg, amiből egy szót sem értettem, de nem is az volt a lényeg.

Az orangután show-nak Erzsi szó szerint személyes résztvevője lett. Úgy történt, hogy a show-ra összeterelt 6-7 barátságos, szelíd, kicsit bamba orangután közé be lehetett ülni néhány fotó erejéig azon vállalkozó szellemű látogatóknak, akik ezt vállalták, és persze az elkészült fotót megvásárolták. Erzsi vállalkozott, beült, fotó elkészült, jól sikerült, nagyon jól mutat a majmok karéjában.


Egyik nap elmentünk Sentosára, ami tulajdonképpen egy sziget Szingapúr déli partja mentén, és ami tulajdonképpen mindenféle érdekes látványossággal megspékelt kedvelt kirándulóhely. Nagyon tetszett nekem a „Vízalatti világ” nevű látványosság, ahol – milyen meglepő – élőben lehet tanulmányozni a – na mit? – hát a vízalatti világot. A víz mélyén kanyargó átlátszó falú csőben haladó mozgójárdáról lehet szemlélni a körülvevő vízben élő állatok életét.
Láttunk tengeri delfin show-t, részemről felejthető volt. Nézőtér egy szinten a tenger felszínével, látni csak azt lehetett amikor a delfinek kiugrottak a vízből. Az egésznek valami „amerikai” íze volt. Sentosától délre van egy kis sziget, amelyet egy imbolygó kötélhíd köt össze Sentosával, és a szingapúriak ezt a kis szigetet tartják az ázsiai kontinens legdélibb pontjának, amit nem igazán értek, mert ha sziget, akkor nem kontinens. Na ide, a legdélibb pontra mi is átmentünk megnézni, hogy mit lehet még délebbre látni. A tengeren és a kikötői bebocsátásra várakozó hajókon kívül semmi mást. De azért érdekes volt.

Említésre méltó hely Szingapúrban a Kínai negyed, Kis India és az Arab utca. Mindhárom helyre egy-egy napot szántunk, szerintem nagyon megérte, mert közvetlenül meg lehetett tapasztalni az adott népre jellemző kultúra és szokásvilág egy kis szeletét, ami nekünk európaiaknak egzotikusnak tűnik, és kiválóan lehetett vásárolni bármit. Annyi az üzlet, akkora a kínálat és olyan bő az árúválaszték, hogy nem hiszem, hogy valamit ne lehetne megkapni. A kereskedők pedig a közvetlen marketinget részesítik előnyben, vagyis kint állnak az üzlet előtt, hangos szóval kínálják a portékát, és ha nem vagy elég óvatos, még be is ráncigálnak, hogy ugyan vegyél már valamit. Engem legalább hat-hét helyre próbáltak behívni, hogy csináltassak magamnak öltönyt, azonnal méretet vesznek, és néhány nap múlva kész.

Elhelyezésünkről Balázsék gondoskodtak, vagyis náluk laktunk. Szép, kényelmes, nagy lakásukban átengedték számunkra a nagyobbik hálószobát. A lakás egy olyan lakóparkban van, ahol természetes tartozék a konditerem, a teniszpálya és az uszoda, aminek jobb kihasználtságát személyes részvételemmel naponta biztosítottam.

Még sok mindenről lehetne írni, de úgyhiszem, a személyes élményekből ennyi elég. Most jöjjön néhány - nekem szimpatikus – általánosság, amely segít választ adni arra, hogy miért is volt érdemes elutazni Szingapúrba.

Szingapúr egy jól szervezett ország, ahol a többféle etnikumhoz tartozó állampolgárok fegyelmezetten, békésen és hörgésmentesen élnek együtt. A rend és tisztaság – valamint az ezek fenntartására irányuló igyekezet – példa lehetne nekünk is. Az emberek általában nem dobják el a szemetet, csak a kijelölt helyeken dohányoznak. A jóval nagyobb népsűrűség ellenére sokkal kevesebb házi ebet lehet látni az utcákon mint Budapesten. Nincs kutyaszar a járdán. Én legalábbis eggyel sem találkoztam. Nem láttam sehol grafitit a falakon. A fejlődés külső jelei látványosak. Hatalmas építkezések folynak mindenfelé.

Ez a néhány dolog, ami hirtelen eszembe jutott, amiért el tudnám képzelni életemet Szingapúrban.

Végezetül két dolgot említek ami miatt nem szívesen lennék szingapúri.

Az egyik röviden a meleg. Bővebben: az izzasztó, fullasztó, eszméletlenül párás trópusi hőség, ami mindenhol érezhető volt, kivéve azokat a helyeket, amelyeket hűtenek. Még szerencse, hogy az utcák és nyílt terek kivételével Szingapúrban mindent hűtenek. Szép csendben megkérdeztem magamtól, hogy vajon az a pénz, amit fűtésre nem kell elkölteni rámegy a hűtésre? Azt hiszem igen, tehát maradok a kontinentális éghajlatú jó öreg Magyarországon. Ezt legalább már megszoktam.

A másik a jobboldali közlekedés. Nem tehetek róla, de annyira belém rögzült a balra nézés, hogy minden úttestre lépéskor automatikusan balra néztem, a kocsik meg persze jobbról jöttek. Megúsztam baleset nélkül, de csak a szerencsémnek köszönhetem.

A hazautazásról elég legyen annyit mondani: hosszú, unalmas, fárasztó.

De megérkeztünk, én pedig ezennel befejezem dél-kelet ázsiai beszámolómat. Remélem, jó sokan elolvassák

Sziasztok. Puszi mindenkinek.

Borneó

Most, hogy itt vagyunk Délkelet-Ázsiában, el akartam menni Borneóra és Celebeszre (mostani nevén Sulawesire) is, hogy idézhessem a mondást: „Borneó és Celebesz, magyar volt és magyar lesz!”. Úgy tűnik azonban, egyelőre ebből már csak Borneó lesz meg.

Borneónak is csak a csücskében voltunk, Kuching városában és környékén. Itt is volt elég látnivaló 4 napra. Először elmentünk megnézni az orángutánokat, és a Rafflesiát, a világ legnagyobb virágát. Orángutánt kettőt láttunk, az egyik távolabbi fa tetején tettek-vettek, Rafflesiából meg csak egy teljesen elhervadt példányt. Nem volt szerencsénk vele. Ellenben egy nagyon szép hegyi patakban fürödtünk, ami az izzasztó dzsungeltúra után kifejezetten jól esett.


Második nap a Bako nemzeti parkba mentünk, ami egy félszigeten van, és csak tengeri úton lehet megközelíteni. Így először csónakba szálltunk át, majd az elszáguldott a park központjába. Bako fő nevezetességei a nagyorrú majmok, amiből sikerült is jó sokat látni. De különbenis nagyon tetszett a hely, megvan benne minden természeti látványosság, ami egy messziről jött látogatónak a trópusi erdőben érdekes: változatos, furcsa növényvilág, állatok, dzsungel, parti mangrove, tengeri sziklák, erdei patakok.


A park központjából előbb a dzsungelen keresztül, többször gyökerekbe kapaszkodva átmásztunk egy kisebb partra. Útközben a vezetőnk néha kiszúrt egy-egy majmot a fák tetején, vagy ha az nem volt, elmondta, milyen érdekes növények és állatok vannak körülöttünk. A parton láttunk a szárazföldön ugráló halakat, amiket eddig csak természetfilmben. Visszafele más úton, a pusztuló mangroveerdőn keresztül mentünk, az kísérteties volt. Láttunk még sűrű sorokban vonuló termeszeket, meg mindenféle madarat is, de nagyorrú majmot nem találtunk többet az erdőben. Végül, amikor mentünk vissza a csónakhoz, ott voltak a mangrovéban, tőlünk néhány méterre egy egész csapat.

Aztán harmadnap Kuchingban kószáltunk. A legemlékezetesebb a piac volt, ahol jó nagy területen mindenféle ehető dolgot árultak a halaktól a dzsungelpáfrányig (megpárolva nagyon finom). Kuching különben egy szép, aranyos kisváros, kb. olyan mint Malaka, de ez jobban tetszett.

Végül az utolsó két éjszakára átmentünk a közeli tengerpartra, egy ottani üdülőbe. Szombaton még nagy nyüzsi volt, tele volt gyerekkel, de vasárnapra hazamentek a családok, meg az idő is elromlott, akkor elég kihalt lett. A rossz időben mi se fürödtünk, inkább elmentünk a közeli skanzenbe, ahol Borneó népeinek kultúráját mutatták be elég érdekesen. Este meg korán lefeküdtünk, mert másnap hajnali 6-kor indultunk a reptérre. Jó volt Borneón, oda is szívesen visszamennék, főleg a Bako nemzeti parkba, egy kis hosszabb dzsungeltúrára.

Kiválogattam a legjobb képeket, videókat is, a picasan megnézhetők.

Jáva szigetén

Múlt héten megint egy Indonéz szigeten voltunk, egyen a több ezer közül. Ez azonban a legfontosabb az összes közül: Jáva. Amiért mentünk, az a sziget dicső múltjának egy megmaradt emléke, Borobudur temploma.

Úgy kezdődött, hogy kedden hajnalban keltünk, mert korán ment a repülő. Ez a koránkelés különben is központi motívuma volt az egész kiruccanásnak, mert a keddi háromnegyed hat után szerdán még korábban, negyed ötkor keltünk. De erről majd később. A repülő Soloba érkezett, ahol röpke fél órás sorbanállás után át is jutottunk a vízumvásárláson, útlevélvizsgálaton, vámnyilatkozat-kitöltésen, csomag-ellenőrzésen. Ezután még pénzt kellett felvenni, de a reptéren lévő egyetlen ATM-et elrontották pénzváltók, a városban meg az egyik bank ATM-e sok hülyeség megkérdezése után nem adott pénzt. De ezeken átjutva, már ment minden, mint a karikacsapás.

Borobudur kétórányi autóútra van Solotól, a hotel viszont kétpercnyire Borobudurtól. Annyira közel, hogy már a kerítésen belül van, így akkor mentünk megnézni a templomot, amikor csak akartunk. El is mentünk még délután, naplementekor, és másnap reggel napfelkeltekor is. Na ez utóbbi miatt keltünk olyan korán, hogy még sötétben fent legyünk, és onnan nézzük végig a showt. Abszolút megérte. Először a sötétből félhomály lett, a horizonton előtűntek a vulkánok, majd egyre világosabb lett, a pára kezdett felszállni, a madarak elkezdtek csiripelni, majd körülöttünk cikázni, és bogarakra vadászni. A vulkánok között lassan jött felfelé a nap, és a vulkánok hosszú árnyékot vetettek. Végül, úgy 6 órára teljesen kivilágosodott, de addigra olyan párás lett a levegő, hogy a vulkánok teljesen eltűntek. Mire az első turisták megjelentek, már nyomuk sem volt.


A templom különben elég impozáns. Egy hatalmas tömb, egy mesterséges domb, amire több kilométer hosszú folyosón lehet felmenni, és mindenhol szobrok és domborművek borítják. És több mint ezer éve épült!


Másnap, a hajnali műsor után még egy kicsit aludtunk, majd délben elindultunk vissza Soloba. Útközben megnéztük a másik templomóriást, Prambanant. Volt két viszálykodó királyi család a környéken úgy 800-900 körül, az egyik buddhista, a másik hindu. És abban vetélkedtek, hogy melyik tud impozánsabb templomot építeni. A buddhista Borobudurt, a hindu Prambanant. Jobb, mint hogyha ölték volna egymást.

Prambanan is lenyűgöző. Volt ott többszáz templom, amiből azonban most már csak a legnagyobbak állnak. 1006-ban ugyanis egy földrengés lerombolta az egészet. Aztán a XX. században aprólékos munkával újjáépítették a legfontosabb templomokat, lényegében a kövekből összelegózták. Erre 2006-ban jött egy újabb földrengés, ami kicsit szétszórta a legókat. Annyira nem, hogy újra kelljen kezdeni, de annyira igen, hogy nem lehet közelükbe menni, mert bármikor az ember fejére eshet egy többmázsás darab. Most különben abban bíznak, hogy a legközelebbi földrengésig még van újabb 1000 évük, és addig lesz idő a többit is rendberakni.


A templomok világszínvonalú látványosságok, de azon kívül is jó hely Jáva. Az emberek kedvesek, és elég ügyesek is. A templomoknál egy csomó helyi is jár, akik a sziget olyan részéről jönnek, ahol fehér ember nem nagyon látható. Lelkesen mutogattak is ránk, meg a bátrabbak megkérték, hadd készítsenek egy közös fotót velünk. Vicces volt. És ott vannak a vulkánok is, amik engem teljesen lenyűgöztek. Lehet, hogy egyszer visszamegyek, és megmászom valamelyiket.


Addig is, lehet nézegetni a nagyon szép képeket a
szokott helyen.

Bali reloaded

Állandó szerzőnk, apám (a képen jobbra) újra jelentkezik, ezúttal Bali szigetén szerzett élményeivel.

----------------------------------------

Balibeli víg napjaink!

Titokban arra számítottam, hogy az Egyenlítőn való átkelés valamivel nagyobb nyomot hagy bennem, de semmi megrázkódtatást nem éreztem, talán csak néha, amikor a repülőgép rázkódott. Megérkeztünk, és én tudomásul vettem, hogy a déli féltekén vagyok.

Mivel úgy éjfél után szállt le a repülő, valamint a belépés is eltartott egy „rövid” ideig, kezdtünk attól tartani, hogy a hotel gépkocsi nem vár meg. De semmi probléma nem volt, mert hamarosan felfedeztük a gépkocsivezetőt aki egy táblát lengetve hívta fel magára figyelmünket. Gyorsan beszállás és száguldás a sötét városon át, amiből sokat nem láttunk, mindössze az út mentén álló, alacsony viskóknak tűnő építményeket amelyekről a napfényben (ill. esti világításnál) kiderült, hogy mind-mind üzlet, és mindegyik nekünk akarja eladni portékáját.

Hát most pedig lássuk csak milyen benyomások értek, és maradtak meg bennem minden kronológia nélkül, úgy ahogy eszembe jutnak.

Hotel.
Neve: Puri Santrian. Ez így nem mond semmit, de állítólag a Santrian név egészen jól hangzik Bali szigetén, ugyanis valami helyi kiskirály (ennek a „kiskirálynak” ott semmi pejoratív mellékzöngéje nincs, ez valóban rangot jelent) családi neve, övé a hotel. Mit mondjak? Lenyűgözött.

Érkezésünkkor (hangsúlyozom: már jóval elmúlt éjfél) mezítlábas, szoknyás (később kiderült: szarongos), kendőből csavart fejfedőt viselő boy csomagjainkat kocsira pakolta, bevonszolta, majd a recepciós formaságok után szobánkhoz kísért, természetesen a pakkokat ő cipelte.

A hotelhez tartozó meglehetősen nagy területen mindenféle szolgáltatás elérhető volt, úgymint több medence, többféle masszázs, étterem, terasz, drinkbár a medencében, számtalan napozóágy úgy a napon, mint az árnyékban is (ha netalán valaki nem bírná a napot), és nem beszélve a tengerpartról, ami számomra (most lehet nevetni!!) a csúcsot jelentette, többet mintha megmásznám a Mount Everestet. Ott ugyanis nem lehet fürödni a tengerben.

Masszázs.
Gondoltam kipróbálom milyen az, ha a semmittevésben ellanyhult izmaimat szakavatott kezek gyúrják végig kb. egy órán keresztül. Jó volt, csak a magamra kent napvédő faktorokat a masszázshoz használt krém valószínűleg semlegesítette, vagy a masszőz ledörzsölte, de aznap uralkodóvá kezdett válni bőrömön a piros szín.

Kaja.
Hotelszolgáltatás tartalmazta a büférendszerű, eléggé nemzetközi jellegű reggelit. Amit én plusznak véltem az a sokféle gyümölcs volt, amihez a reggelinél hozzá lehetett férni.

Azt nem tudom, hogy Balinak van-e igazán csak rá jellemző ételkülönlegessége, de azt gondoltam, hogy egy tengerrel körülvett földdarabon nem tévedek túl nagyot ha a tengeri herkentyűket választom mint Balira jellemző ételt. Annál is inkább, mert eddigi életemben nagyon sokféle ételt nem ettem, közéjük tartoznak a tengeri herkentyűk is. Bár később hallottam, hogy a nyárson egészben megsütött, ropogósra pirított malac igazi balinéz ételkülönlegesség, ennek megkóstolására azonban nem került sor. Visszatérve a tengeri herkentyűkhöz. Egyik este vacsora a szó szerint értendő tengerparti étteremben (szabad ég, asztalok, székek a homokban), hal, rák, kagyló, polip, stb., egyszer csak hirtelen hatalmas zápor a nyakunkba. Mentsük, ami menthető, gyorsan felkaptuk a kajának az értékesebb részeit, valamint az italt és berohantunk az étterembe ahol nyugodtan befejeztük a vacsorát. Irigy tekinteteket vágtunk zsebre azok részéről, akik kint hagyták az ételt, csak hogy a bőrüket mentsék.

Bali (helyesen: balinéz?) emberek, személyzet.
Utazásunk előtt felületesen átolvastam egy-két Baliról szóló leírást az interneten, és az ismeretlen írók minden esetben felhívták a figyelmet, hogy a balinéz emberek barátságosak, jóindulatúak, udvariasak, előzékenyek, mosolygósak és nem utolsósorban a nők nagyon szépek. Meg kell mondanom, hogy tapasztalataim mindenben alátámasztják a szerzőket, különös tekintettel a női szépségre vonatkozó észrevételre.

Hozzáteszem még, hogy tapasztalataim szerint a balinézek uralkodó jellemvonása a vallásosság. Úgy vettem észre, jól kijönnek maguk az isteneikkel, szellemeikkel, nem akarják terjeszteni, tukmálni vallásukat, és ezt nagyra becsülöm. Gyönyörű helyeken, gyönyörű templomokat építettek isteneiknek, de hétköznapjaikat is áthatja a vallásosság, minden ház, minden porta rendelkezik házi templommal, az utcákon többfelé látni oltárokat ahová a szellemeknek szánt ételt helyezik, sőt még a gyalogjárdán is többször találkozni kis kókuszlevélből készített tálkában kitett ennivalóval, amit a szellemeknek szánnak, de legtöbbször a nagy számban előforduló kutyák eszik meg. Érdekes és megkapó esetnek voltunk szem- és fültanúi az egyik ubudi étteremben ahová vacsorázni tértünk be. A felszolgáló személyzet – mind fiatal, csinos hölgy – kábé 10 percenként, egymás után odajárultak az étterem kellős közepén álló kis asztalkához, amely mint oltár, vagy imádkozó hely funkcionált, és ott a munka dandárjának kellős közepén (na, azért telt ház nem volt!) pár percet imádkozással eltöltöttek, majd folytatták munkájukat.

Kézművesség.
Jártunkban-keltünkben elvetődtünk olyan településekre, ahol bizonyos szakmákat véleményem szerint igen magas művészi szinten művelnek. Egyik faluban csodálatos fafaragásokat készítenek különböző fákból, a másikban ezüstből csinálnak remekbe szabott dísztárgyakat, ékszereket, a harmadikban gyönyörű mintájú szöveteket szőnek a kézi szövőgépeken, illetve a sima szövetre batik-technológiával visznek fel szebbnél szebb mintákat, és így tovább, említhetném még a bútorkészítést, a kőfaragást, stb. Számat eltátva bámultam meg minden csodálatos remeket, amelyek ezekből a kis manufaktúrákból kikerültek, és amelyek természetesen a helyben lévő boltban megvásárolhatók voltak.

Kirándulás szent helyekre.
Bali tartózkodásunk jelentős részében templomtúrákat tettünk. Szakavatott idegenvezetőnk és gépkocsivezetőnk (Rómeó) segedelmével és kalauzolásával, majdnem az összes jelentősebb szent helyet felkerestük, már ahol templom állt. Jártunk szeretet-, elefánt-, lépcsős-, vízi-, krátertóba épült-, szirtfokra épült-, igazságszolgáltató-, és a többire nem emlékszem már templomnál. Számomra a legemlékezetesebb a lépcsős volt. Ennek a templomnak a megközelítéséhez kb. 250 lépcsőt kellett lefelé menve használni. A templomlátogatás végeztével ugyanennyit felfelé. Elég legyen annyi, hogy azóta enyhe lépcsőfóbiában szenvedek. Az igazság az, hogy valamennyi meglátogatott templom a balinéz kultúra része, mindegyik más, nagyon sok szépséget lehet bennük felfedezni, ha kellő áhítattal szemléljük azokat.

A sok-sok szép templomon túl (talán mert már telítődtem a látványtól) nekem sokkal jobban tetszett az utolsó nap látott, minden szakrális jelleget nélkülöző gyönyörű vizipark, ha jól emlékszem Tirta Gangában.

Néhány szót Ubudról.
Ez egy kis város a sziget közepetáján, ahol három éjszakát töltöttük egy folyóvölgy meredek oldalába épült vadregényes és igen kényelmes hotelben. A város maga – nem találok rá jobb kifejezést – sokkal bennszülöttebb mint a tengerparti Sanur, de a hotelt igyekeztek a körülményekhez képest luxusszínvonalon üzemeltetni a falakon mászkáló kisebb-nagyobb és óriás gekkókkal, a gigantikus méretű hangyákkal, a félig nyitott zuhanyozóval és a reggelinél látogatásra érkező makákó majommal együtt.

Sok mindenről írhatnék még, - közben eszembe jutott a majomerdői látogatásunk, na meg a túra Gusztival a rizsteraszokon, ahol a rizstermesztés csinját-binját megtanulhattuk – de úgy gondolom, legyen elég ennyi, saját élményeim, benyomásaim úgyis csak nekem érdekesek, kívülállókat esetleg (vagy nem esetleg) untatnak. Pláne ha bő lére eresztem.

Nem akarok ijesztegetni, de Szingapúrra még visszatérek.