Megjelent apám trilógiájának harmadik része, kapható a könyvesboltokban. Itt meg elolvasható.
A vendégszerzők sorában felkészül Attila, aki tartozik egy alapos beszámolóval az elmúlt két és fél hétben szerzett élményeiről.
Tartsanak velünk, visszajövünk!
-------------------------------------------------------
Mivel Bali-beszámolómat azzal zártam, hogy Szingapúrra még visszatérek, eljött az ideje hogy adóságomat törlesszem.
Szingapúri tartózkodásunk második része több mint egy hétig tartott, tehát volt időnk és alkalmunk elzarándokolni egy-két olyan helyre ahová külföldieknek már-már kötelező. A következőkben eme helyeken tapasztalt érdekes és rokonszenves élményeimről fogok beszámolni. Aki már járt Szingapúrban annak sok újat nem fog mondani, aki pedig még nem járt ott, az talán kedvet kap és rá, és odautazik, mert érdemes. Nos, akinek van kedve és türelme az olvassa el.
Egyik nap elmentünk a botanikus kertbe, amely a megfigyelésem szerint a szingapúriak kedvelt piknikező helye. Hatalmas szabad területein, mindenfelé az ott dolgozó szabadnapos külföldi (többnyire Fülöp-szigeteki) nőnemű vendégmunkások, bébi-szitterek, takarítónők, bejárónők, egyszerűsítve: cselédek csoportjai voltak láthatók és hallhatók amint gondtalan szabadidőeltöltéssel foglalkoztak, de ez csak látszólag volt így, mert közben a háttérben komoly mustra folyt, amelynek tárgyai a közelükben grasszáló, magukat a botanikus kert látogatóinak álcázó, hasonkorú hímneműek voltak.
Persze azért látható itt a trópusi növényvilág szinte minden csodája, nem akarom felsorolni (nem is tudnám), mennyiféle csodás növény látható és érezhető (illat) itt. Engem legjobban az orchideák nyűgöztek le. Elképesztő és elképzelhetetlen az a változatosság, ami itt orchideában van. Érdekesség kedvéért megemlítek két magyar vonatkozású növényt. Az egyik egy orchidea, amit Horn Gyuláról neveztek el, nyilván a valamikori miniszterelnöki látogatása alkalmával (a fenti képen Horn Gyula társaságában vagyok látható), a másik a magyar fa, amit a Szingapúrban élő magyarok ültettek és állami/nemzeti ünnepeinken megünnepelnek.
Állatkerti látogatásunkat személyes ügynek tekintettem azon apropó folytán, hogy budapesti állatkertünkben (miről azt tartják szakberkekben, hogy nem az utolsók között kullog a világ zoo-i rangsorában) legalább húsz éve nem voltam. Hogy miért, nem tudom, de ne is firtassuk. Viszont ha már itt vagyok Szingapúrban, időm van, zoo van, miért ne nézzem meg. Azt nagyon szimpatikusnak találtam, hogy sehol egy ketrec, sehol egy rács, és mégis biztonságosan lehetett az állatokat szemlélni. Megnéztük a vizishow-t ahol pingvinek, pelikánok, tengeri tehenek, valamint fókák produkálták magukat gondozói vezényszavakra, rásegítésképpen kapva egy kis nasikaját is, mindehhez persze hozzátartozott az enyhén hangos folyamatos kisérőszöveg, amiből egy szót sem értettem, de nem is az volt a lényeg.
Az orangután show-nak Erzsi szó szerint személyes résztvevője lett. Úgy történt, hogy a show-ra összeterelt 6-7 barátságos, szelíd, kicsit bamba orangután közé be lehetett ülni néhány fotó erejéig azon vállalkozó szellemű látogatóknak, akik ezt vállalták, és persze az elkészült fotót megvásárolták. Erzsi vállalkozott, beült, fotó elkészült, jól sikerült, nagyon jól mutat a majmok karéjában.
Egyik nap elmentünk Sentosára, ami tulajdonképpen egy sziget Szingapúr déli partja mentén, és ami tulajdonképpen mindenféle érdekes látványossággal megspékelt kedvelt kirándulóhely. Nagyon tetszett nekem a „Vízalatti világ” nevű látványosság, ahol – milyen meglepő – élőben lehet tanulmányozni a – na mit? – hát a vízalatti világot. A víz mélyén kanyargó átlátszó falú csőben haladó mozgójárdáról lehet szemlélni a körülvevő vízben élő állatok életét.
Láttunk tengeri delfin show-t, részemről felejthető volt. Nézőtér egy szinten a tenger felszínével, látni csak azt lehetett amikor a delfinek kiugrottak a vízből. Az egésznek valami „amerikai” íze volt. Sentosától délre van egy kis sziget, amelyet egy imbolygó kötélhíd köt össze Sentosával, és a szingapúriak ezt a kis szigetet tartják az ázsiai kontinens legdélibb pontjának, amit nem igazán értek, mert ha sziget, akkor nem kontinens. Na ide, a legdélibb pontra mi is átmentünk megnézni, hogy mit lehet még délebbre látni. A tengeren és a kikötői bebocsátásra várakozó hajókon kívül semmi mást. De azért érdekes volt.
Említésre méltó hely Szingapúrban a Kínai negyed, Kis India és az Arab utca. Mindhárom helyre egy-egy napot szántunk, szerintem nagyon megérte, mert közvetlenül meg lehetett tapasztalni az adott népre jellemző kultúra és szokásvilág egy kis szeletét, ami nekünk európaiaknak egzotikusnak tűnik, és kiválóan lehetett vásárolni bármit. Annyi az üzlet, akkora a kínálat és olyan bő az árúválaszték, hogy nem hiszem, hogy valamit ne lehetne megkapni. A kereskedők pedig a közvetlen marketinget részesítik előnyben, vagyis kint állnak az üzlet előtt, hangos szóval kínálják a portékát, és ha nem vagy elég óvatos, még be is ráncigálnak, hogy ugyan vegyél már valamit. Engem legalább hat-hét helyre próbáltak behívni, hogy csináltassak magamnak öltönyt, azonnal méretet vesznek, és néhány nap múlva kész.
Elhelyezésünkről Balázsék gondoskodtak, vagyis náluk laktunk. Szép, kényelmes, nagy lakásukban átengedték számunkra a nagyobbik hálószobát. A lakás egy olyan lakóparkban van, ahol természetes tartozék a konditerem, a teniszpálya és az uszoda, aminek jobb kihasználtságát személyes részvételemmel naponta biztosítottam.
Még sok mindenről lehetne írni, de úgyhiszem, a személyes élményekből ennyi elég. Most jöjjön néhány - nekem szimpatikus – általánosság, amely segít választ adni arra, hogy miért is volt érdemes elutazni Szingapúrba.
Szingapúr egy jól szervezett ország, ahol a többféle etnikumhoz tartozó állampolgárok fegyelmezetten, békésen és hörgésmentesen élnek együtt. A rend és tisztaság – valamint az ezek fenntartására irányuló igyekezet – példa lehetne nekünk is. Az emberek általában nem dobják el a szemetet, csak a kijelölt helyeken dohányoznak. A jóval nagyobb népsűrűség ellenére sokkal kevesebb házi ebet lehet látni az utcákon mint Budapesten. Nincs kutyaszar a járdán. Én legalábbis eggyel sem találkoztam. Nem láttam sehol grafitit a falakon. A fejlődés külső jelei látványosak. Hatalmas építkezések folynak mindenfelé.
Ez a néhány dolog, ami hirtelen eszembe jutott, amiért el tudnám képzelni életemet Szingapúrban.
Végezetül két dolgot említek ami miatt nem szívesen lennék szingapúri.
Az egyik röviden a meleg. Bővebben: az izzasztó, fullasztó, eszméletlenül párás trópusi hőség, ami mindenhol érezhető volt, kivéve azokat a helyeket, amelyeket hűtenek. Még szerencse, hogy az utcák és nyílt terek kivételével Szingapúrban mindent hűtenek. Szép csendben megkérdeztem magamtól, hogy vajon az a pénz, amit fűtésre nem kell elkölteni rámegy a hűtésre? Azt hiszem igen, tehát maradok a kontinentális éghajlatú jó öreg Magyarországon. Ezt legalább már megszoktam.
A másik a jobboldali közlekedés. Nem tehetek róla, de annyira belém rögzült a balra nézés, hogy minden úttestre lépéskor automatikusan balra néztem, a kocsik meg persze jobbról jöttek. Megúsztam baleset nélkül, de csak a szerencsémnek köszönhetem.
A hazautazásról elég legyen annyit mondani: hosszú, unalmas, fárasztó.
De megérkeztünk, én pedig ezennel befejezem dél-kelet ázsiai beszámolómat. Remélem, jó sokan elolvassák
Sziasztok. Puszi mindenkinek.
A vendégszerzők sorában felkészül Attila, aki tartozik egy alapos beszámolóval az elmúlt két és fél hétben szerzett élményeiről.
Tartsanak velünk, visszajövünk!
-------------------------------------------------------
Mivel Bali-beszámolómat azzal zártam, hogy Szingapúrra még visszatérek, eljött az ideje hogy adóságomat törlesszem.
Szingapúri tartózkodásunk második része több mint egy hétig tartott, tehát volt időnk és alkalmunk elzarándokolni egy-két olyan helyre ahová külföldieknek már-már kötelező. A következőkben eme helyeken tapasztalt érdekes és rokonszenves élményeimről fogok beszámolni. Aki már járt Szingapúrban annak sok újat nem fog mondani, aki pedig még nem járt ott, az talán kedvet kap és rá, és odautazik, mert érdemes. Nos, akinek van kedve és türelme az olvassa el.
Egyik nap elmentünk a botanikus kertbe, amely a megfigyelésem szerint a szingapúriak kedvelt piknikező helye. Hatalmas szabad területein, mindenfelé az ott dolgozó szabadnapos külföldi (többnyire Fülöp-szigeteki) nőnemű vendégmunkások, bébi-szitterek, takarítónők, bejárónők, egyszerűsítve: cselédek csoportjai voltak láthatók és hallhatók amint gondtalan szabadidőeltöltéssel foglalkoztak, de ez csak látszólag volt így, mert közben a háttérben komoly mustra folyt, amelynek tárgyai a közelükben grasszáló, magukat a botanikus kert látogatóinak álcázó, hasonkorú hímneműek voltak.
Persze azért látható itt a trópusi növényvilág szinte minden csodája, nem akarom felsorolni (nem is tudnám), mennyiféle csodás növény látható és érezhető (illat) itt. Engem legjobban az orchideák nyűgöztek le. Elképesztő és elképzelhetetlen az a változatosság, ami itt orchideában van. Érdekesség kedvéért megemlítek két magyar vonatkozású növényt. Az egyik egy orchidea, amit Horn Gyuláról neveztek el, nyilván a valamikori miniszterelnöki látogatása alkalmával (a fenti képen Horn Gyula társaságában vagyok látható), a másik a magyar fa, amit a Szingapúrban élő magyarok ültettek és állami/nemzeti ünnepeinken megünnepelnek.
Állatkerti látogatásunkat személyes ügynek tekintettem azon apropó folytán, hogy budapesti állatkertünkben (miről azt tartják szakberkekben, hogy nem az utolsók között kullog a világ zoo-i rangsorában) legalább húsz éve nem voltam. Hogy miért, nem tudom, de ne is firtassuk. Viszont ha már itt vagyok Szingapúrban, időm van, zoo van, miért ne nézzem meg. Azt nagyon szimpatikusnak találtam, hogy sehol egy ketrec, sehol egy rács, és mégis biztonságosan lehetett az állatokat szemlélni. Megnéztük a vizishow-t ahol pingvinek, pelikánok, tengeri tehenek, valamint fókák produkálták magukat gondozói vezényszavakra, rásegítésképpen kapva egy kis nasikaját is, mindehhez persze hozzátartozott az enyhén hangos folyamatos kisérőszöveg, amiből egy szót sem értettem, de nem is az volt a lényeg.
Az orangután show-nak Erzsi szó szerint személyes résztvevője lett. Úgy történt, hogy a show-ra összeterelt 6-7 barátságos, szelíd, kicsit bamba orangután közé be lehetett ülni néhány fotó erejéig azon vállalkozó szellemű látogatóknak, akik ezt vállalták, és persze az elkészült fotót megvásárolták. Erzsi vállalkozott, beült, fotó elkészült, jól sikerült, nagyon jól mutat a majmok karéjában.
Egyik nap elmentünk Sentosára, ami tulajdonképpen egy sziget Szingapúr déli partja mentén, és ami tulajdonképpen mindenféle érdekes látványossággal megspékelt kedvelt kirándulóhely. Nagyon tetszett nekem a „Vízalatti világ” nevű látványosság, ahol – milyen meglepő – élőben lehet tanulmányozni a – na mit? – hát a vízalatti világot. A víz mélyén kanyargó átlátszó falú csőben haladó mozgójárdáról lehet szemlélni a körülvevő vízben élő állatok életét.
Láttunk tengeri delfin show-t, részemről felejthető volt. Nézőtér egy szinten a tenger felszínével, látni csak azt lehetett amikor a delfinek kiugrottak a vízből. Az egésznek valami „amerikai” íze volt. Sentosától délre van egy kis sziget, amelyet egy imbolygó kötélhíd köt össze Sentosával, és a szingapúriak ezt a kis szigetet tartják az ázsiai kontinens legdélibb pontjának, amit nem igazán értek, mert ha sziget, akkor nem kontinens. Na ide, a legdélibb pontra mi is átmentünk megnézni, hogy mit lehet még délebbre látni. A tengeren és a kikötői bebocsátásra várakozó hajókon kívül semmi mást. De azért érdekes volt.
Említésre méltó hely Szingapúrban a Kínai negyed, Kis India és az Arab utca. Mindhárom helyre egy-egy napot szántunk, szerintem nagyon megérte, mert közvetlenül meg lehetett tapasztalni az adott népre jellemző kultúra és szokásvilág egy kis szeletét, ami nekünk európaiaknak egzotikusnak tűnik, és kiválóan lehetett vásárolni bármit. Annyi az üzlet, akkora a kínálat és olyan bő az árúválaszték, hogy nem hiszem, hogy valamit ne lehetne megkapni. A kereskedők pedig a közvetlen marketinget részesítik előnyben, vagyis kint állnak az üzlet előtt, hangos szóval kínálják a portékát, és ha nem vagy elég óvatos, még be is ráncigálnak, hogy ugyan vegyél már valamit. Engem legalább hat-hét helyre próbáltak behívni, hogy csináltassak magamnak öltönyt, azonnal méretet vesznek, és néhány nap múlva kész.
Elhelyezésünkről Balázsék gondoskodtak, vagyis náluk laktunk. Szép, kényelmes, nagy lakásukban átengedték számunkra a nagyobbik hálószobát. A lakás egy olyan lakóparkban van, ahol természetes tartozék a konditerem, a teniszpálya és az uszoda, aminek jobb kihasználtságát személyes részvételemmel naponta biztosítottam.
Még sok mindenről lehetne írni, de úgyhiszem, a személyes élményekből ennyi elég. Most jöjjön néhány - nekem szimpatikus – általánosság, amely segít választ adni arra, hogy miért is volt érdemes elutazni Szingapúrba.
Szingapúr egy jól szervezett ország, ahol a többféle etnikumhoz tartozó állampolgárok fegyelmezetten, békésen és hörgésmentesen élnek együtt. A rend és tisztaság – valamint az ezek fenntartására irányuló igyekezet – példa lehetne nekünk is. Az emberek általában nem dobják el a szemetet, csak a kijelölt helyeken dohányoznak. A jóval nagyobb népsűrűség ellenére sokkal kevesebb házi ebet lehet látni az utcákon mint Budapesten. Nincs kutyaszar a járdán. Én legalábbis eggyel sem találkoztam. Nem láttam sehol grafitit a falakon. A fejlődés külső jelei látványosak. Hatalmas építkezések folynak mindenfelé.
Ez a néhány dolog, ami hirtelen eszembe jutott, amiért el tudnám képzelni életemet Szingapúrban.
Végezetül két dolgot említek ami miatt nem szívesen lennék szingapúri.
Az egyik röviden a meleg. Bővebben: az izzasztó, fullasztó, eszméletlenül párás trópusi hőség, ami mindenhol érezhető volt, kivéve azokat a helyeket, amelyeket hűtenek. Még szerencse, hogy az utcák és nyílt terek kivételével Szingapúrban mindent hűtenek. Szép csendben megkérdeztem magamtól, hogy vajon az a pénz, amit fűtésre nem kell elkölteni rámegy a hűtésre? Azt hiszem igen, tehát maradok a kontinentális éghajlatú jó öreg Magyarországon. Ezt legalább már megszoktam.
A másik a jobboldali közlekedés. Nem tehetek róla, de annyira belém rögzült a balra nézés, hogy minden úttestre lépéskor automatikusan balra néztem, a kocsik meg persze jobbról jöttek. Megúsztam baleset nélkül, de csak a szerencsémnek köszönhetem.
A hazautazásról elég legyen annyit mondani: hosszú, unalmas, fárasztó.
De megérkeztünk, én pedig ezennel befejezem dél-kelet ázsiai beszámolómat. Remélem, jó sokan elolvassák
Sziasztok. Puszi mindenkinek.
