Jumbo Seafood

Most jöttünk a Jumbo Seafood étteremből, ahol négyen végigettük a menüt. Az alábbiak voltak benne:

• tengeri herkentyű pástétommal töltött fánk kisütve
• hideg mangós kacsasaláta (mint kakukktojás)
• karamellizált ropogós bébi-tintahal
• jégbehűtött marinált medúzacsíkok
• forró vízben főtt élő garnélarák szója- és chilli-szósszal
• főtt egész 'Soon Hock' hal Hong Kong-i stílusú híg szójaszósz lében
• chillis tarisznyarák (chilli crab)
• olajban sült fánk
• lótuszlevélbe tekert rákhúsos főtt rizs
• sárgadinnyés, kókuszos jeges sago-krém

Előétel:


Garnélarák:


Hal és chillis rák:

Helló, szia, szevasz, van nálatok terasz?

Balin van terasz elég, rizst termesztenek rajtuk. Már ahol nem építettek még a helyére hotelt, éttermet vagy boltot. De ami megmaradt, az nagyon szép tud lenni. A rizs érettségétől függően a zöld különböző árnyalataiban díszlik, a smaragdtól a fűzöldig. Keskeny ösvények választják el az egyes teraszdarabokat, és mindenhol kis patakokban csordogál a víz.


A víz különben központi fontosságú a hagyományos bali kultúrában. Minden közösségnek van egy tanácsa, ahol a bölcsek eldöntik, hogy ki, mikor, milyen rizst ültessen, és ahhoz mennyi vizet kapjon. Aztán ezek alapján terelik a földjükre a patak megfelelő részét. A patak messziről jön, a hegyi források vizét gondosan összegyűjtik, tározókon és egyre kisebb csatornákon keresztül vezetik a rizsföldekre.


De természetes folyó is van rendesen, és a szegények még mindig oda járnak fürdeni, mosni. A gazdag külföldi turisták meg raftingolni.

Na de vissza a rizsteraszokhoz. Láttunk messziről rengeteg szépet és kétszer sikerült közelről is megtapasztalnunk. Egyszer egy templomot néztünk meg egy folyóvölgy mélyén (240 lépcső alján, apámat a mai napig kiveri a víz, ha visszagondol a felfelé mászásra), és volt ott egy tábla a templom melletti baromfiudvarban, hogy vízesés 200 méter. Elindultunk a rizsteraszokon, lelkesen ugráltunk, másztunk az egyik teraszról a másikra, csodáltuk a környezetet, de vízesést nem láttunk. Sebaj, tovább ugráltunk, és feltűnés nélkül követtünk egy másik társaságot, akik úgy tűntek, tudják, hová mennek. Végül megtaláltuk a híres vízesést, ami kb. két méter magas volt, bárhol lehet ilyet látni. Úgy látszik, ez egy taoista látványosság volt, ahol az út a lényeg, nem a végcél.

A másik rizsterasz-túra se volt betervezve. Elindultunk Ubudban (ami egy turista-központ a sziget belsejében, a hegyesebb részen) a Lonely Planet által ajánlott sétaútra. Egyszer csak elvesztettük az utat, vagyis olyan helyen kellett volna fordulni, ami nem volt leírva. Ott tanácstalankodtunk, amikor hozzánkcsapódott egy helyi fiatal srác, Gusti, hogy hová akarunk menni. Nem egyeztünk meg semmiben, de aztán a következő egy órában ő kalauzolt minket Ubud hátországában, a rizsföldeken. Egy kikötésünk volt, lépcsőzni nem akartunk. Helyette a patakokon ugráltunk át, kis, arasznyi ösvényeken sétálgattunk, és Gusti fejtágítást tartott a helyi növény- és állatvilágból, valamint a rizstermesztés trükkjeiből. Neki is van egy kis földje valahol a közelben, úgyhogy első kézből tudta. Addig mentünk, amíg anyám megunta az ösvényeket, akkor visszamentünk a templomok, boltok, taxik és a motorok közé.

Ha valaki Balin jár, ki ne hagyja a rizsföldeket. Testközelről, a derékmagas zöld rizs között, patakok partján sétálgatni az egyik legjobb élmény volt.

Kőfaragó és balett-táncos

Valamint fafaragó, ezüstműves, batikoló, varrónő, meg bármilyen kézművesség előállítója, eladója. Ezek a fő foglalkozások Balin, természetesen a hotelekben dolgozás és a taxizás mellett. Az utak véges-végig fafaragvány, fabútor, kőszobor boltok mellett mennek, a legkisebb falutól a nagyvárosig. Bárhol megálltunk, azonnal felbukkantak az árusok, akik batikot vagy faládikát árultak látszólag nagyon jó áron. Persze trükköztek, mert a jó ár csak beetetés volt.

A kézművesség azonban nem csak a turisták miatt van. A bali kultúra önmagában is igényli a szép dolgokat. Minden házat, telket kőfallal kell keríteni és azon lehetőség szerint díszes kaput építeni. A számtalan templomba is sok-sok faragvány kell. A batikot meg ugye nap, mint nap hordják. És ezért általában nem is átlaggiccs hangulata van a boltoknak, dolgoknak, hanem meglepően ízlésesek a turistacsapda jellegük ellenére.

Fafaragók:


Átlagos családi templom, átlagos mennyiségű faragással:

Szintén a kultúra része a tánc. Mindenhol táncolás van, most már persze főleg a turistáknak, de azért a kulturális gyökerek ott vannak. A legegyedibb a kecak tánc, amit ráadásul nagyon szép helyen, a tengerparti sziklák tetején bírnak előadni.

(És itt egy videó lenne a kecak táncról, de úgy tűnik, többszöri próbálkozás ellenére sem sikerül feltölteni)



A kecakban férfiak a főszereplők, de a nők is nagyon jól tudnak táncolni. Össze-vissza hajlítgatják magukat, a kezeiket, de a fő eszközük a szemmeresztgetés. Itt is pl. azt csinálja a táncos a képen.

Bali fotók

Tegnap jöttünk haza Baliról, ahol nagyon jól éreztük magunkat. Rengeteg szépet és érdekeset láttunk, kipihentük magunkat a tengerparton, apám először fürdött tengerben, Eszter bepótolta az összes elmaradt ruhavásárlást, anyám sok érdekességet gyűjtött a Dénesnek, ettünk-ittunk finomakat.

A kb. 2 gigányi fényképből kiválasztottuk a legjobb 100-at, és felraktam a webre a szokott helyre.

Szöveg is jön később.

Gyorsjelentés

Itt ülök az Insead könyvtárában, nézek kifele az ablakon egy csendes kertsarok felé. Előbb egy méretes, kb. 20 centis gyík szalad el az ablak előtt, majd egy kisebbfajta patkány. Zajlik az élet odakint.

Mit eszünk

Na, akkor ahogy ígértem, egy kis bevezetés az ázsiai konyhaművészetbe. Bár, inkább konyhaipart kéne írnom, mert a food court-on nem a művészet, hanem a gyors, olcsó ételek mennek. Egyébként Szingapúr nagyon jó hely az ázsiai konyha megismerésére, itt aztán mindent meg lehet kóstolni jó árban. Minden food court-on van kínai, maláj és indiai kaja is, lehet válogatni ízlés szerint.

Kínai

Ennek van a legnagyobb hatása errefelé, mivel ugye Szingapúr lakosságának túlnyomó többsége Kínából jött valamikor az elmúlt 170 év során. Lehet kapni a nálunk ismert kínai kaját is, de azt keresni kell. Édes-savanyú csirkét már ettem, de inkább mást szoktam választani. Amit legtöbbet eszek, az a hainani rizses csirke,
ami sok rizs, kevés főtt csirke kis darabokra vágva, ízlés szerint szójaszósz és/vagy chilliszósz, meg ha kér hozzá az ember, akkor adnak egy csészével a levesből is, amiben a csirke főtt. Akkor jó, ha a rizsnek jó íze van, a csirkecsíkok csak kiegészítők. Hosszú órákra jóllakni vele nem lehet, de biztos megoldás. Ha éppen nem tudom, mit egyek, ez mindig ott van mindenhol elég megbízható minőségben.

Szoktam még enni garnélarákos tésztát is, amit meglepő módon rákból és tésztából csinálnak. Ez se veszi el az éhségem egy egész délutánra, de jó íze van. Van még olyan kaja, ami minden food court-on kapható, de én még nem ettem. Valami kínai neve van, Yong Tau Foo, vagy ilyesmi, és úgy működik, hogy egy csomó zöldség meg tofu, meg ilyesmi van kirakva a pultra, a vevő választ belőle, aztán leöntik valami forró lével és rizzsel eszik. Annyira nem meggyőző. Én különben sem vagyok oda a kínai konyháért általában. Nem az én ízlésem.

Maláj

A maláj rizses konyhából a nasi lemak-ot szeretem valamennyire. Ez kókusztejben főtt rizs, amihez uborkát, meg valami csípős szószt, meg pirított földimogyorót, meg szárított rákot, meg még ilyesmiket adnak körítésnek. Ettem már egész finomat is. Van még a nasi goreng, ami csirkés rizst jelent, és majdnem olyan, mint a jól ismert rizseshús, amiért otthon se rajongok túlzottan.

A tészták közül a mee soto-t szeretem, ez valami sűrű tésztaleves, amiben újhagyma megy egyéb dolgok vannak. Lime-ot kell belecsavarni, akkor jó igazán. Szingapúri nemzeti eledel a laksa, ami szintén valami tészta, chilis lében, de az nekem már túl erős. Egyébként a maláj kaják túlnyomó többsége nagyon erős, úgyhogy ez a konyha se tartozik mindennapi eledelem körébe.

Indiai

Indiai konyhából nagyon sokféle van. A food court-on általában a dél-indiai kaják vagy a muzulmán indiai (bangladesi) ételek kaphatók, mert ilyen helyről jött az itteni indiaiak többsége is. Az alapeledel a roti, egy vékonyra kinyújtott, hajtogatott és forró lapon kisütött lepény. Az alapverzióban méregerős szósszal adják, azt ki szoktuk hagyni. Sokkal jobban fekszik nekünk az édes változat, a banános roti. De a roti magában, vagy köretként is jó.

A másik alapétel a birjani rizs, ami mindenféle fűszerekkel (kardamom, tamaric, curry) megfőtt rizs, amihez zöldség-salátát, vagy valamilyen szószos húst esznek. Ha a szószos hús, hal vagy zöldség az alap, és a rizs csak köret, akkor az a curry.

Az Inseadon sokszor eszünk észak-indiai ételeket is, amiben a naan-kenyér (kb. kemencében sült lángos) és a sűrű szószos húsok (masala, korma, stb.) a jellemzők. Ez az az ázsiai konyha, ami a legjobban ízlik nekem. Minden nap meg tudnám enni. Valószínűleg ez áll a legközelebb a magyar ízléshez, mert itt aztán jól összefőnek az ízek. Érdekes, hogy még főzelékhez hasonló étel is van ebben a konyhában. Viszonylag sűrű, fűszeres sárga-, meg csicseriborsó főzetet is szoktak adni a kenyér meg hús mellé, vagy éppen a hús helyett. Ez az indiai konyha hiányozni fog otthon.

Hol eszünk

Van egy régi adósságom, már régesrég megígértem, hogy majd írok arról, mit is eszünk itt és hogyan jutunk hozzá. Kezdjük akkor most először ez utóbbival.

Otthon nem nagyon főzünk, mert sok értelme nincs. Talán ha ötször főztünk valamit összesen, amióta itt vagyunk (azt, hogy megfőzünk egy adag olasz tésztát, és megmelegítünk egy üveg boltban vett szószt, nem számolom ide). De ha összeadnám, amit az alapanyagokra költünk, szerintem nem nagyon lenne olcsóbb, mint a food court-ban (ez egy jellegzetes helyi intézmény, magyarul szó szerint ételudvart jelent, de angolul sokkal jobban hangzik nekem). És akkor még az időt, ami a főzéssel és utána a romok eltakarításával jár, még nem is számoltam.

Szóval food court-ban eszünk sokszor, mint a helyiek. Itt ugyanis ez a szokás. A helyi korunkbeliek se nagyon főzőcskéznek otthon. Majd, ha gyerekük lesz, azt mondták, akkor fognak otthoni ellátmányra berendezkedni, addig nekik is sokkal egyszerűbb a food court. De még gyerekes családokat is lehet látni esténként, vagy hétvégén amint körbeülnek egy nagy kerek asztalt, és családi vacsorát tartanak a food court-ban.

A food court-on kívül még sokszor eszünk az Insead menzáján, ahol jó minőségű kaját adnak elég jó árban. Az Eszter lényegében egész héten itt ebédel, és én is sokszor megyek be, akár csak a kaja miatt is.

Ha már az árnál tartunk, az Inseadon egy főétel olyan 600 forintba kerül, míg a food court-on ennél valamivel kevesebbe. Azért igazából olyan nagyon nem kevesebbe, mert az olyan kaja, amitől egy ember jóllakik, és nem lesz két óra múlva éhes, az itt is van annyi, mint az Inseadon. Ami olcsó, az csak az olyan madárétvágyúaknak elég, mint pl. az Eszter.

Ezenkívül szoktunk éttermekben enni, főleg az olcsóbb kifőzde jellegű helyeken. Néhány helyi származású inseados diák indított egy mozgalmat, hogy menjünk minden péntek este valahová együtt enni. Kinéznek valami nem túl drága helyet, aminek jó a híre, meghirdetik, most éppen hová megyünk, és olyan 30-40 ember minimum meg is szokott jelenni. Voltunk már így indiai, thai, kínai, meg mindenféle étteremben. Volt, amikor vagy 100 ember is megjelent, akkor egy külön termet is kaptunk.

Kisebb körben néha vasárnaponként szoktunk menni dim sum-ot enni. (Hogy mi a dim sum, azt már megírtam tavaly.) Ezt egy kínai diák szervezi, a Charles, aki a feleségével minden héten megy, és hol ezt, hol azt hívja még meg, hogy csatlakozzon.

Egyszóval sok fele eszünk, legkevésbé otthon. Legközelebb arról írok majd, hogy mit is eszünk ezeken a helyeken. Addig is itt van két kép. Az elsőn egy tipikus food court árus van mögöttem. Ilyenek vannak szorosan egymás mellett.


A másodikon meg a helyiek falatoznak a legközelebbi Jumbo nevű food court-on. Ide járunk mi is.