Egy hóember feljegyzései

Az első hideg nap, mire hazaértünk. Másfél éve nem volt rajtunk ennyi ruha. Furcsa érzés, hogy négy rétegnyit magunkra húztunk, és kétszer olyan vastagok lettünk. Úgy éreztük tőle magunkat reggel, mint egy hóember.

Hazaértünk

Ausztráliából visszamentünk még Szingapúrba három napra. Elsősorban azért, hogy az ott hagyott csomagjainkat összeszedjük, de azért volt időnk bejárni mégegyszer a belső részeket is, kvázi elbúcsúztunk a várostól. Egy jó hotelben laktunk, ahol alaposan kihasználtuk a medencét is, hogy attól az időtől is elbúcsúzzunk, amikor csak egy lifttel kell utazni, ha úszkálni akarunk.

A csomagjainkat rendben begyűjtöttük, és sikerült is hat bőröndbe bepakolni. A feladott csomagjaink 94 kilót nyomtak, és már meg se lepődtünk, hogy a British Airways minden tájékoztatás ellenére megint szó és pluszpénz nélkül bevette őket. Nem értem miért, de nekünk így jó volt.

Az már kevésbé jó volt, ami Heathrow-n történt. El voltunk kényeztetve Ázsiában, ott valahogy a szolgáltató-szemlélet más szinten van. Londonba hajnali ötkor érkeztünk a koszos, bunkerszerű négyes terminálra, onnan 20 perces sorbanállás és másik 20 perces tömött buszozás után átértünk az új, csili-vili ötös terminálra. Ez nagyon szép, van benne nagyon hasznos Gucci, meg Harrods bolt, ellenben arra nem gondoltak, hogy lesznek transzfer utasok, akik több órányi repülés után esetleg felfrissülnének egy kicsit, esetleg megpihennének valahol. Ez csak annak jár, aki első osztályon utazik, ő viszont vagy öt különféle váró közül választhat. Az egyszerű halandók ide még pénzért se juthatnak be, nekik marad a közös váró a kényelmetlen székeivel, a zuhany nélküli mosdóival. Van még egypár nagyon dizájnos kanapé a terminál közepén, ahol heverészni meg táborozni lehet, erre azonban jó sokan várnak. Mi hajnalban még jó pozícióból indultunk, és hat óráig foglalhattuk az egyiket.

Aztán Budapesten megtapasztaltuk milyen az a reptér, ami még Londonnál is rosszabb. Először is Esztert nem akarták beengedni, mert ideiglenes útlevele volt, és fél óráig tartott, míg a határőrök kitalálták, mit kezdjenek vele (sehol máshol nem volt ez probléma, csak Magyarországon). Aztán megvártuk a csomagjainkat és kicipeltük őket, mert a tili-tolik nem bent voltak szépen sorban, hanem kint az utcán összevissza. Hazafelé még megcsodáltuk az általános gyomtengert, Kőbánya-Kispest csodálatos látványát, a koszt, meg a mufurc taxis stílusát. Otthon vagyunk. Elszoktunk tőle.

Most már persze, hogy majdnem két hete itthon vagyunk, már minden sokkal megszokottabb. Otthon is elpakoltuk az összes cuccunkat (nehéz volt), visszazökkentünk a közép-európai időzónába (meglepően könnyen ment), elintéztünk egy csomó elintézendőt (még van). Egy hét múlva elkezdünk dolgozni, végetér az egyéves szabadság.

A blog is végetér itt, közel 100 bejegyzés után. Jó volt írni, remélem, olvasni is.

Ausztrália

Eléggé le vagyok maradva, Ausztráliából már két hete eljöttünk, és másfél hete itthon is vagyunk. De van jó kifogásom, mert azóta, hogy hazaértünk el vagyunk vágva az internettől, és így nehéz blogozni. Szóval akkor először egy kicsit írok Ausztráliáról, majd lehet, hogy a hazatérésről, aztán lehúzzuk a rolót a blogban.

Ausztrália nagyon jó volt, négy hét alatt nem untuk meg. Igaz, van is mit nézni egy ekkora nagy országban. Sőt, még sok olyan dolog van, amit idő hiányában ki kellett hagynunk. Vissza kell majd menni valamikor. Részletes élménybeszámolót inkább élőben adunk elő, most itt csak a fő benyomásainkat írom le.

Perth-nek és Nyugat-Ausztráliának kicsit vadnyugati hangulata van. A világ végén van, messze mindentől, kemény vidéken. A városok és az emberek stílusa is egyenes, minden túlcicomázástól mentes, de nagyon szimpatikus. Perth különösebben nagy benyomást nem tett ránk (kicsit olyan mint egy észak-angliai iparváros), bár igazából nem a legjobb formájában láttuk. Nyáron van a csúcsponton, amikor a tengerpartja is teljes gőzzel működik. Most azonban nem a tengerhez, hanem a közeli borvidékre mentünk, ahol nagyon jó kóstolótúrán vettünk részt.

Aztán egy röpke háromórás repülőúttal átmentünk a kontinens közepébe, Uluruba (leánykori neve Ayers Rock). Azt hittük egy sivatag közepén van, de egy sivataghoz túl sok növény van arrafelé. Viszont éjszaka egy igazi sivataghoz méltóan nagyon hideg van, akár 0 fok alá is süllyedhet a hőmérséklet. Minden ruhánkat magunkra kellett húznunk, amikor kimentünk csillagokat nézni. Meg reggel is, amikor körbesétáltuk a nagy kavicsot, és a szél majdnem lefújta a fejünket. De azért az időnkénti szétfagyás ellenére nagyon tetszett, mert különleges hangulata van a helynek, és főleg napnyugtában gyönyörűen néz is ki.

Innen Sydneybe mentünk, ahol több mint egy hetet voltunk. A város megérdemelten ilyen népszerű. Gyönyörű helyen van, nagyon jó a hangulata, egy csomó mindent lehet csinálni. Mi főleg sétálgattunk, ettünk-ittunk (sok halat, meg egyszer kengurut is), hajókáztunk az öbölben, fényképezkedtünk, operát néztünk a híres operaházban, kirándultunk a közeli hegyekbe meg borvidékre, stb. Sétálgatni pl. különösen jól lehetett, mert a fél város le volt zárva a forgalom elől. Ugyanis volt ott rajtunk kívül még 200 ezer katolikus zarándok meg egy pápa. Sydney is egy olyan hely, ahol szívesen laknánk, ha úgy adódna.

Ezután már végig Queenslandben voltunk, ami Ausztrália Balatonja. Ide járnak a tengerpartra strandolni, mert ez az állam északon már jócskán belenyúl a trópusokba. Jó idő volt, kivéve amikor fújt a szél, meg éjszaka, mert akkor nagyon hideg volt. A víz se volt túl meleg, szélben kijönni belőle duplán hideg volt, úgyhogy olyan nagyon sok időt nem töltöttünk a vízben.

Cairns-ben kezdtük, ami olyan Queenslandnek, mint Siófok Balatonnak. Itt minden a túrizmus körül forog. És van is mit csinálni, mert lehet kimenni a korallzátonyra búvárkodni, vagy a hegyekbe kirándulni, vagy csak tespedni a tengerparton. Mi búvárkodni mentünk, ami szép volt, de a Vörös-tengert nem veri.

Cairns-ből átvonatoztunk a Whitsunday-szigetekig (a vonatozás színvonaláról külön lehetne írni), ahol vitorlásra szálltunk és három napot hajókáztunk. Nagy élmény volt. A hajó maga is, de a szigetek különösképp. Gyönyörű fehér homokos tengerpart, türkizkék tenger, buja zöld szigetek, bálnák, delfinek, homokzátonyok, korall.

Onnan továbbmentünk a Fraser-szigetre, ami a világ legnagyobb homokszigete (kb. Balaton méretű, és tényleg 99%-ban homok a talaj). A nyugati oldalán egy 100 km hosszú egyenes homokos tengerpart van (fantáziadús módon az a neve, hogy 70-Mile Beach), ez a fő közlekedési útvonal. A sziget belsejében ugyanis homokon elsőre hihetetlen módon patakok, tavak, erdők vannak, és néhány nagyobb foltban sivatagszerű futóhomok is.

Innen már csak egy kicsit kirándulgattunk Dél-Queenslandben. Voltunk egy Noosa nevű kisvárosban, ahol nagyon exkluzív villák, és nagyon jó éttermek vannak. A környékén fantasztikus vulkáni hegymaradványok vannak, azokat megnéztük messziről, egy esőerdőt meg közelről is. Végül egy nap Brisbane-ben (az is egy jó hely), és már véget is ért a négy hét.

A sok látnivaló mellett emlékezetes marad az ausztrálok stílusa. Lazák, jókedvűek, de nagyon hatékonyak. A turisták dolgát nagyon megkönnyítik, minden információ elérhető, minden megszervezhető egyszerűen, nem kell vért izzadni, ha valamit csinálni akar az ember. Leginkább csak pénzt kell hozni, mert azért nem egy olcsó ország. De megéri.

Képeket ide most nem raktam, mert az bonyolult, helyette nézzétek meg a több mint 100 képes összefoglalót a picassán.

Itt van, megjött!

Na nem Bagaméri, hanem Attila régen várt beszámolója. Érdemes volt várni rá, új színt visz a blog életébe. Már majdnem irodalmi esszé. Ha ez egy papírújság lenne, a vasárnapi számba szerkeszteném be.

Nem akarom elvenni a megérdemelt rivaldafényt, csak közlöm azzal, aki erről még nem értesült, hogy nyilvánvalóan visszaértünk Szingapúrba, most ezért is van időm blogozni.

--------------------------------------------

Hot and mysterious

Volt egy angoltanárom, akitől azt hallottam, hogy a hölgyek minden életkora egy földrésznek feleltethető meg. Harmincas éveikben olyanok, mint Ázsia – forrók és titokzatosak. Azt nem tudom, a földrész egészére ez mennyire igaz (a harmincas nőkről végképp nem mernék nyilatkozni), de Délkelet-Ázsiára mindenképpen találó e két jelző. Tulajdonképpen vagy 15 fokkal van hűvösebb, mint egy kies egyiptomi délutánon, még nálunk is sokszor van melegebb, de magas páratartalom miatt ott elviselhetetlenebb. A szigeteken sokkal kellemesebb; Jáván kimondottan szellős, már-már „száraz” a klíma. Azt hiszem, ebből a szempontból Szingapúr a legrosszabb. Na ennyit az időjárásról, ezt is csak az anglománok kedvéért.

A titokzatosság érzése leginkább Borobudurban lengett körül. Az első délután csak a műemléket láttam benne: szép és hatalmas építészeti remeket. Aztán napnyugtakor jött egy csoport, a szerzetes vezetőjükkel körbejárták a teraszt, és énekeltek. Valami titokzatosság, talán inkább varázslatosság lengte őket körül. Úgy éreztem, hogy nekünk nem is volt jogunk ott lenni, és megszentségtelenítettük a helyet a buta fotóinkkal, amikor Buddha feje helyén Balázsét és a feleségemét fényképeztük (erről jut eszembe Thomas Mann: Elcserélt fejek című novellája, amely ugyan hindu legenda alapján született). A másnap reggeli napfelkelte és a zarándoklatról megnézett videó csak fokozta a szégyenemet.

A napfelkelte egyébként gyönyörű volt itt is; a sötét dzsungeltől egy rövid időre a pirkadat és a hegyek vették át az uralmat. Aztán felszállt a pára és mindent újra elnyelt a dzsungel. A titokzatosság feloldódott a forróságban…

Almost but not quite entirely unlike

A műfordítás szerint: majdnem mindenben, ám mégsem teljes egészében különbözött. Mármint Szingapúr Dél-kelet Ázsiától. Talán bátor ez a kijelentés tőlem, aki a Szingapúron kívüli Dél-kelet Ázsiából elég keveset látott. Mégis él bennem egy kép Bangkok nyüzsgése, a borneói őserdő, a jávai templomok, a Kuala lumpuri utcai kifőzdék hangulata alapján. És habár Szingapúrban van food court, amely már majdnem utcai kifőzde; egyes helyeken kimondottan nyüzsgő, vannak benne parkok és templomok, tulajdonképpen a dél-kelet ázsiai lét minden általam ismert és ’elvárt’ eleme fellelhető, ám összességében olyan, mint egy kirakat, egy makett vagy egy szép rezervátum. Semmi negatívat nem szeretnék ezzel kifejezni, csak azt megmutatni, hogy összességében számomra mégis a nyugalom, a rend és a működőképesség dominált. (Elhatárolódom azoktól, akik úgy értelmezik soraimat, hogy Dél-kelet Ázsia nyugtalan, rendetlen és működésképtelen.) Talán úgy fogalmaznék, hogy nagyon jó ott élni, mert kényelmes, közel áll (messze felette áll) az általunk megszokott luxushoz, ám különbözik attól, amihez hozzászoktunk. Mások a növények és az állatok, egészen más ételeket esznek, másképp néznek ki a házak. És tökéletes bázis ahhoz, hogy csillagtúrákat tegyünk az „igazi” Dél-kelet Ázsiába.

Az ország működik, de nem volt az az érzésem, mint az USA-ban, hogy állandóan fenyegetnek valamivel. Mindenki betartja a szabályokat, azok mindenkire egyaránt érvényesek. Rend és nyugalom van. Olyan békés minden. Igen, végre megvan a szó: Szingapúr békés. Nehéz ezt elképzelni egy olyan államról, ahol komoly katonai jelenlét van, és rendőrállamnak tekintik kívülálló bírálói. Valóban vannak szabályok, nem is kevés. Néha talán nem is értjük mindegyiket, ám hiányzik az a gyakori (kelet)-európai mentalitás, hogy akkor be sem kell tartani azokat. Lehet, hogy mégis a diktatúra a legjobb államforma... ?! Különösen, hogy Arrow óta tudjuk, diktátor mindig van. :)

Egyébként most másodszor jártam ott. Először egy napot, majd a visszaúton a BA roncs repülőgépflottájának köszönhetően még egy napot töltöttünk Szingapúrban, most kilencet. Akkor úgy éreztem, mindent láttam. Most úgy: szinte semmit. Ugyanis a város(állam) turista-látványosságban is igen gazdag. Az Állatkert a legjobb, amelyet valaha láttam (pedig még a híres san diegoit is megnéztem): a fák között épített járdákon lehet sétálni az orangutánoktól karnyújtásnyira. Az éjszakai safari pedig egyedülállóan érdekes és izgalmas. Főleg, ha folyton attól tart az ember, hogy a sötétben kígyóra lép…

A Botanikus Kertben engem legjobban az evolúciós kert ragadott meg: felépítették makettben a földtörténetet, ezen vezet végi az ösvény a lávafolyamoktól, a mocsarakon és a páfrányokon át a mai flóráig.

Az Ázsiai Múzeumban megnéztük az állandó kiállítást. Nem csak köveket és elsárgult pergameneket mutattak; lehetett dobolni tanulni, játszani és nagyon sok interaktív képernyő is volt.

Eszter érkezésünk előtt összeállított egy listát a javasolt attrakciókról. Sajnos nem sikerült mindent teljesíteni, kimaradt a hajókázás az öbölben, a városi gyalogtúra és a lábmasszázs. Balázs kedvenc fodrásza pedig bezárt. Úgy tűnik, újra el kell mennünk…

Restaurant at the End of the Universe

Nem tudom megállni, hogy ne írjak arról a kulináris sokkról, melyet ott tapasztaltunk, és a Világ végén lévő vendéglőkben szerzett élményeinkről. Pontosabban csak egy rövid ízelítőt (cuki egy képzavar, nem?) adnék, mert nem csak a szingapúri élet, de a mi ottlétünk is a táplálkozás körül forgott. Balázs tanácsára néha tematikus blokkokat tartottam, azaz számos különböző helyen kóstoltam meg ugyanazt az ételt. Régóta tudom, pályát tévesztettem: étteremkritikusnak kellett volna mennem. Bár az igazság az, hogy negatív kritikát nem nagyon tudnék megfogalmazni a Solo-Szingapúr-Kuala Lumpur-Kuching négyszögben tapasztaltakról.

Laksa
Állítólag helyi specialitás: egy elég erős hallevessel elkészített egytálétel. Öt-hat helyen is kóstoltam, az első helyezett egyértelműen a Holland Village-ben található Food Court volt. Rájöttem, hogy számomra akkor ízlik a legjobban, ha a hal alaplé kevésbé dominál az ízharmóniájában. Egyébként általános jellemző, hogy minden ételhez adnak halszószt. Szerintem a nélkül sokkal finomabbak. Kicsit olyan, mint a ketchup az olasz tésztákhoz.

Sauté (satay, sate) ayam
Az indonéz konyha egyik legismertebb fogása. Én először Hollandiában ettem, azóta is megvan a receptem, és nagyon szerettem. Ma úgy gondolok az általam készített változatra, mint a Svédországban tálalt Ungersk Goulas-ra, amelyet talán húsos-kukoricás paradicsomszószként tudnék a legjobban jellemezni. Szóval hirtelen sült vagy grillezett csirkéről van szó, melyet füstös, fűszeres mogyorószósszal tálalnak. Felséges. Legjobban a Soloban található Warung Baru étteremben készítik. És akkor még az ár-érték arányt nem is vettük figyelembe, mert ott négyen 2500 forintnak megfelelő rúpiáért vacsoráztunk…

Durian
A Takashimaya food court-on kóstolhattam meg először a duriannal töltött palacsintát. Már akkor minden jóérzésű ember le akart beszélni, de nem hagytam magam. Megszerettem. A hozzáértők azt mondták, csak azért volt pillanatnyi eltévelyedésem, mert fagyasztott volt, és nem éreztem az ízét. A későbbiekben az alábbiakat tudtam meg a durianról.
- a helyeik kedvence, szerintük a gyümölcsök királya
- a termése sosem hull emberre, nehogy agyonüsse; ha netalántán mégis, akkor a fa szégyenében kiszárad
- az emberek általában imádják vagy a közelébe sem mennek, nem hogy megkóstolják
- sokan úgy gondolják, rohadt hagyma ízére emlékeztet, melyet egy koszos WC-ben fogyasztunk el
- zárt helyiségbe és közlekedési eszközre tilos belépni vagy felszállni duriannal.

A saját véleményem az, hogy semmilyen koszos WC nincs az ügyben, egyszerűen a rohadt hagyma és a mangó keveréke. Eszter szerint a mangó is rohadt.

Utolsó nap vettem a bátorságot, és vettem. Az árust elég könnyű megtalálni az illatok alapján. Az ára horrorisztikus: egy adagból két import ananász, négy-öt helyi ananász, vagy hét gyümölcsös jégkása vehető. A gond csak az volt, hol egyem meg. Végül felmentem Balázsék lakásába, ahol száműztek a mosókonyhába. Balázs szolidaritásból vagy kíváncsiságból utánam jött, és hősiesen meg is kóstolta. Azért sokat nem lehet egyszerre megenni belőle, mert laktató is. Így végül a vásárolt készlet megmaradt fele a szemétledobóban végezte. Engem a repülőgép indulásáig nem engedtek vissza a lakásba, azt nem tudom, Balázs hol aludt aznap éjjel. A feleségem előtt még a durian nevét sem szabad kiejtenem azóta sem, mert válással fenyeget…

Soda Gembira
Csak Indonéziában láttam, ott is csak az egyik hotelben. Cukrozott tejsűrítményt öntenek le piros szörppel, melynek íze leginkább a tutti-frutti rágógumiéra emlékeztet, csak sokkal édesebb, hogy ellensúlyozza a tej savanyú ízét. :) Ezt öntik fel szódavízzel. Szerintem nagyon finom, és jól hűsít a melegben. Ezzel a nézetemmel is egyedül maradtam. :(

Írhatnék még sok élményről. A kínai teaszertartáson ötször kell egy teafű adagot leforrázni (három adagot adnak), egyre hosszabb időket hagyva. Külön csészében kell az illatokat érezni, majd áttölteni abba, melyből megisszuk az italt. Engem jelöltek ki a többiek ceremóniamesternek, úgyhogy az összes emlékem annyi, hogy folyamatosan töltök.

A Fullerton high tea nagyon angol volt és nagyon rongyrázós; a Raffles brunch-án csak curry-ből volt hatféle vegetáriánus, kétféle halas és hatféle húsos, ezek mellé négyféle előétel, leves, tízféle chutney, szósz és saláta. A desszertek már csak külön asztalon fértek el. Sajnos a büféebéd nem nekem való, szerintem mindent meg kell kóstolni, ha ízlik többször is. Aznap egész délután rosszul voltam. Balázs pedig biztosan kellemes emlékeket hagyott a főpincérben, aki minden alkalommal, amikor Balázs felállt, hogy újabb ételt kóstoljon meg, odasétált az asztalhoz, Balázs szalvétáját levette arról és a széke karfájára hajtogatta. Tekintettel a fenti választékra ez nem kevés alkalommal fordult elő. Örömmel jelenthetem, egyikük sem maradt alul a macho-k csatájában, és nem adta fel álláspontját az ebéd két és félórás időtartama alatt.

A másik véglet az a kínai szakácsnő volt, aki a Jumbo Food Court-on műanyaghordóból vette elő a hozzávalókat, nyesőollóval darabolta össze azokat, és valami fergeteges tengeri-herkentyűs vacsorát főzött belőle. Vagy az a kuala lumpur-i lepényárus, aki ingyen adta nekem az utcán sütött portékáját, mert nem tudott visszaadni a tízringites (cca. 500Ft) bankjegyből.

Borneóban a tengerparton először ettem úgy, hogy bemutattak a vacsorámnak. Pontosabban egy nagy akváriumból kiválaszthattuk, mit kérünk, majd javaslatot tettek az elkészítési módjára, végül elénk hozták. Hihetetlen kontraszt volt a kék műanyag kertibútor-székek és asztalok és az ételek minősége között. Volt valami zöldség is – ők egyszerűen dzsungelbéli ételnek fordították a nevét számunkra, fokhagymásan kaptuk és az íze valahol a mangold, a spenót, a zeller és fű között volt: azaz remek (zsenge páfrányhajtás volt, szerk.). Ha arra jártok, kóstoljátok meg Ti is…

Epilógus

Lassan zárom e sorokat, az én történetem véget ér. Köszönöm, hogy teret és tárhelyet kaptam, hogy röviden írhassak a minket ért benyomásokról. Balázs már oly sok minden leírt, én inkább az érzéseimet és a hangulatot szerettem volna megmutatni. A részletekről pedig kérdezzétek meg a szakértőket, úgyis mindjárt hazatérnek, és személyesen is beszámolnak az ott történtekről. Remélem, nem cáfolnak meg…

Búcsú Szingapúrtól

Az utolsó napjainkat töltjük a szingapúri lakásunkban, már csak kettőt alszunk itt. A pakolás nagyja megvan, de azért még lesz munka vele. Holnap még intézkedünk, rendezkedünk, aztán péntek kora reggel megyünk Ausztráliába.

Majdnem 11 hónapot voltunk itt, Szingapúrban, és nagyon jól éreztük magunkat. Rengeteg dolgot csináltunk, amire tanúság a majdnem 100 blogbejegyzés. Szingapúrt elég jól megismertük, megszoktuk, otthon érezzük magunkat itt. Azt hiszem nagyon sok mindent láttunk is Szingapúr nevezetességeiből.

Amikor utazgattunk - és a 11 hónapból másfél-két hónap ezzel telt - akkor jártunk öt másik országban a környéken, láttunk tengert, várost, hegyet, dzsungelt, műemléket, piacot, mindent. Annyit repültünk, mint eddig még soha, és akár összehasonlító tanulmányt is írhatnánk a dél-kelet ázsiai hotelekről.

Most jön valami más, Ausztrália. Teljes négy hetet leszünk ott, beutazzuk Perth-től Queenslanding. Itt egy térkép arról, merre is megyünk:

Nem megyünk el egy csomó érdekes helyre, mint pl., Melbourne vagy Tasmánia, de egyrészt időnk sem lenne rá, másrészt ott már túl hideg van nekünk. De így is nagyon sok mindent fogunk látni és csinálni. Megyünk búvártúrára, vitorlázásra, bálnanézésre, dzsipes szafarira, több borvidéket meglátogatunk, operát nézünk a Sydney operaházban, körbejárjuk az Ayers Rock-ot (Uluru-t), stb. Szóval mozgalmas lesz.

Aztán augusztus 8-an visszajövünk ide Szingapúrba, összeszedjük az itt hagyott csomagjainkat, kipihenjük magunkat, mégegyszer megnézzük a várost, és 11-én indulunk haza. 12-én este érkezünk fáradtan, összetörten, de boldogan, mert otthon leszünk.

Lehet, hogy már többet nem írok a blogba, mert kevéssé lesz rá alkalmam. Ezért most köszönjük meg minden lelkes olvasó figyelmét, bátorítását. Remélem élveztétek.

Sziasztok, legközelebb személyesen.

Magánszigeten

Tegnap jöttünk vissza Nikoi szigetéről. Ez egy kis indonéz szigetecske nem messze Szingapúrtól (egy óra komp, egy óra taxi, aztán 20 perc hajó), amit egy magánbefektető megvett és szállodát nyitott rajta.

A szálloda a luxus kategóriába esik, bár az ára alig volt több, mint Kehidakustyánban. És azért van némi különbség Nikoi és Kehidakustyán között. Pl. az, hogy itt a "szobák" lényegében kétszintes házak. Alul van egy kis "nappali", felül a hálószoba. És az egész fából épült, hagyományos stílusban, azaz nagyon nyitott, levegős, tágas. Azt hinné az ember, hogy ki van téve így a természet erejének, de az egyik éjjel egy elég erős vihart vészeltünk át, és lényegében soha nem éreztük magunkat veszélyben.

Az étkezés is jól van megoldva, van egy nagy közös étkezőasztal, aminél a vendégek közösen esznek (volt vagy 8 méter hosszú az asztal, és összesen két, 10 centi vastag deszkából készült, gyönyörű volt). Kétfajta menü van, felnőtt és gyerek, de minden étel nagyon jó ízű volt, és annyira bőséges adagok, hogy néha a felét nem bírtuk megenni.

A személyzet nagyon kedves, egyszerre hatékony kiszolgálók és a gyerekek szórakoztatói. Amikor partra lép az ember, a főnök fogad mindenkit egy kézfogással, a végén pedig, amikor mentünk el, mind kisereglett a partra, és lelkesen integettek utánunk.

Az időjárás szokás szerint nem a legjobb volt, de azért nem esett egyfolytában az eső, úgyhogy tudtuk élvezni a partot is. Egyszóval nagyon jó volt, azt hiszem ezzel Nikoi feljött az első helyre a tengerpart toplistában.

Képek a picassán, ahol még van két másik válogatás is, egyik az Inseadról, a másik meg az utolsó szingapúri heteink programjairól.

Toplista: fényképek

Bonuszként kiválogattuk a legszebb képeinket, és azokból is a legjobb ötöt. Volt miből választani, mert több mint 6500 képet csináltunk, amióta itt vagyunk, amelyek több mint 18 megabyte-ot foglalnak el. Szóval a legjobb 5 az kevesebb, mint egy ezrelék!

Köszönet az összes fényképésznek, elsősorban az Eszternek, aki a legtöbbet fotózott (én blogot írok, ő a fotoriporter), a Nórának, és az összes rokonnak barátnak, aki erre járt, és itthagyta a fényképeit.

A válogatás a Picassa-n megnézhető, a legjobbak legjobbjai pedig itt alább vannak. Mivel szinte teljes egészében esztétikai szempontból értékeltük őket, és csak nagyon kicsit a képhez kötődő élmény alapján, nem is írom oda, hol készültek.

5. helyezett:


4. helyezett:


3. helyezett:


2. helyezett:


1. helyezett: